Más alkotja a tervet,
és megint más viszi végbe.
A kőműves a vakolókanáltól
nem látja a téglát, önmagát, nem látja
az ácsot. A kutya a távolban futó
nyúltól nem látja a közelben
suhanó autót. Krisna Ardzsunát engedi
választani a vetélkedők közül, bár rég
kiválasztotta, a helyes választásra.
E választásnak mégis meg kell történnie,
idegen kéz által. Az öngyilkos ezt a törvényt
szegi meg. Csak olyasmit tehetünk,
amit nem magunk terveztünk el.
Férfi és nő kell egy új élethez.

„HOLNAPTÓL TEGNAPIG?”

– A Vízözön?

Mondd, szoktál sírni, szent tudás lotyója,
titkos tanárnő, példás belvilág?
Kemény szabályzatok rámolvasója,
tudsz bőgni úgy, hogy majdnem belefulladsz –
vagy dolgod van és nem kálváriád?

Ismersz te ördögöt? Szólítasz angyalt?
Vagy magad vagy a patakzó idő,
ki suttogva jelented be a hajnalt,
akár magad hálsz, akár férfi gyógyul
a lomb alatt, mely hajadból kinő?

Ligetlakó, szolgálatod kevéske:
világítasz, mikor befeketül.
Kevés személyes ér, az is csak késve;
babrálsz a csendben, talán rádiód sincs.

Minden reggel újszülött az ember,
este meg hulla.
Néha azt kívánom, ne is ébredjek fel többé,
annyi a baj.
Hajnalban arra riad fel a delikvens,
hogy mégiscsak akad reménysugár.
Sóvárgok a nemlét csendje után,
de mindig idejében elkapom a kezem
a láng elől.
Olykor nagyon nehéz kedvet csinálni
a nap megkezdéséhez. El kell hitetni
egy kicsit, hogy érdemes ezt vagy azt.
Mégpedig tényleg, hogy eddig ezt nem
vette észre. Pedig ez az apró
igazság-darab mindig is ott hevert
a szobájában. Egyenesen az ágyában.

Gombóc Artúr, ki hajdan annyit ettél,
hogy elpattant alattad minden ág,
s hiába lett ősz, és hiába lett tél,
csak nem volt mód elérned Afrikát.
S te nagypapa, ki egy fiókba hulltál,
átfalánkolva magad mindenen,
figyeljetek e hősre, mert a múlt már
több ily nagyétkű ifjút nem terem,
ki legnagyobb evő volt héthatáron,
befalta gyermeksége sülthusát,
szegény falánk Kondor Petyus barátom,
elillant tőled is az ifjúság.

mi tette hírhedtté zsigmond fejedelem nevét?
nem túlkürtölt győzelmei a törökön
nem szószegéseinek változatos sora
hanem az első búcsú
mikor erdélyt először három társzekér kinccsel odahagyta
előtte mindent elrontatott
összeszedetett minden aranyat
összetörette a régiségeket
elégette a becses okmányokat
szemétdombra került szkander bég képmása
gyerekek játszottak (a szultáni ajándék) pigmeus koponyával
egy közkatonáé lett mátyás király kardja
– égjen pusztuljon minden ami csak ittmarad!

így van ez ha egy fejedelem impotens
hiáb

Első fűtés: megperzselt por szaga.
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást:
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.

Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt és elindul újra vissza

mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé.

Csak nézni rájuk. Milyen fényesek
és milyen szépek. Bitorolhatod
mindazt, amit látsz, előhívhatod
sötétkamrádban őket, képtelen
álmodba lépnek, villog és remeg
a képzelet, mint szélfodrozta víz,
benne a képük szétfut, összeáll,
mint víz alatt a kő, megváltozik,
megszínesül, alászáll. Nyugtalan
forgolódással alszol. Közelük
zavarba ejt, megszédít, nappalod
sejtelmekkel telíti. Mindenen
átüt valami más, megélesíti
a színt, a formát, és ráközelít
mindenre, amit nézel. Túl közel.
Üveg és víz a szem.

Az üstökös


Ez volna égi lépték?
Ha kicsit többet élek,
csak nyolcvanötször ennyit
(vagy volnék nyolcvanöt most:
harmincszor ezt elölről),
megint csak ott ragyogna
a fényes üstökös,
              mely
forogni körbe nem tud
vagy nem akar örökké,
s versenyt rohan magával:
egész a félútig,
félútról visszafordul,
mint duzzogó gyerek
vagy sérült lelkű költő,
boldog: boldogtalan.

Örvendj, Kolozsvár, árdeli tűnt Athén,
Hisz bölcs elődök eetheri nyomdokán
   Jár berkeidben sok fiad, kit
            Múzsasereg koszorúz koronként!