Mintha unos-
untalan az Utolsó előtti verset írnám,
mintha minden szavam arra az egyre készülne,
mintha valami folyton feltartana,
mintha belecsörögne szakadatlan a telefon,
nyomnák a kapucsengőt,
küszöbön állt

volna éppen az Utolsó előtti vers.
Mintha belőlem maradnék el,
mintha lehagynám magam,
mintha a számom hívnám,
s foglaltat jelezni nem tudnék,
üzennék, mintha magammal beszélnék,
mintha magamban,
mintha idegen hangon mondhatnám:
téves kapcsolás.

Mintha magamnak csuklóból mennék,
minth

Fejletlen állat.
Rosszul sikerült faj.
Holtág.
Hiányzó láncszem.
Egy harapással
kiestél onnan,
ahol voltál.
Édes eszközöm,
szomorú kincsem.

Lyuk vagy a fogon,
tömés a torkon.
Jelentéktelen kozmosz:
nap, hold, tejút.
Forog a gyomrom.
Édes eszközöm,
szomorú kincsem.

Kinek főzöl,
mosol, vasalsz?
Ki nevet a tenyeredbe,
ki iszik a szájadból?
És mennyit.
Mikor jössz meglesni,
nélküled mivé lettem?
Édes eszközöm,
szomorú kincsem.

Hazád fölött ha reng az űr,
Szádban ha nő agyar,
Sziszegve nyílik sírod is,
Nem ápol s nem takar.

A kis világon itt belül
Nincsen számodra hely;
Ha útra indít sors keze,
Tudjad, hogy menni kell.

Ki balra megy, ki jobbra fut,
Ki metrón szökne már.
Ez a föld, melyen annyiszor
Fészkelt meg a halál.

Itt küzdtenek a honért a sok
Hazugnak karjai,
Itt illik az új rabigát
Puhának vallani.

Az alagút tovább vezet,
A koporsó szökik.
Szabadság, a zászlóidat
Röhögve égetik.

És elhulltanak legjobbja

Arról szól minden csacska ének,
hogy boldog vagy, ha van elég pénzed:

ha netán a társad ostoba,
és ettől a sorsod mostoha,

ha körülötted a nagyvilág
ezernyi átkot szórna rád,

ha úgy érzed, sikertelen
kopogtatsz egy illemhelyen,

ha mindenféle összejön,
fejed felett hullámözön,

ha nincs barát, csak gyűlölet
s belédharap minden öleb,

ha szerelmed is meggyaláz
s maga alá temet a ház,

hidd el nekem, megsegít,
begyógyítja sebeid,

sugárzó arccal, messzire néz,
akinek zsebében csörög a pénz

Legszebb a sárga, ezzel a tintával írna, írta,
„a szegény kisgyerek”, annak a kisleánynak
akit szeret, sok-sok levelet, Goethe szerint meg
a sárgától éppúgy soha el nem választható a fény,
ahogy a kéktől sem valami sötétség – legszebb
a sárga, sárga a Nap odafönt, amikor kel és alant
amikor árnya az alkonyi Balaton sötét kékségébe
hasít, sárgák a sötétkék éjjeli égbolt virágai, a csillagok
és sárgák a föld csillagai, a virágok, a nárcisz, a jázmin,
a kikerics, a rózsa, a krizantém, a tavasz, az ősz...

Egy bíbor éjszakára
vigyél át
a seholsincs világba.
Hol a nagymama kése,
hogy fölhasítsam
fejünk tetején
a koponyánkat,
hogy hátrahagyva
mázsás súlyú bőrünket
kicsusszanjunk
a seholsincs világba
a bíbor éjszakába?
Hol a nagymama ollója,
hogy körülvágjam
összefonódó testünket,
mint gyerekkoromban
a kifestőkönyvben
a papírfigurákat,
hogy csak egy éjszakára
ne gondolj senki másra
a seholsincs világban?
Jaj folyik a véred!
Hol a nagymama kötszeres
ládája,
hogy bekötözzem sebeidet,
megcsonkított

1. (Szabadpolc)
Újságokból csak friss évjáratok -
ezer hír, mindenféle nagyvilágból.
És már az első cikknél ráakad.
Esszé vagy közlemény – lehetne bárhol...

Nicsak, ezek meg itt a képregények!
S hát persze itt is, itt is megtalálja...
Hello, Tibi – mondja és összerezdül
kispálca karja, vastag pálca lába.

2.

Mint varjak közt a sasmadár,
lomtárban szép kredenc,
a kávéházak ricsajában
ott ül a Liszt Ferenc.

Lengeti bronzhaját a szél;
nem jön, akire várok.
Mindenki más vígan fecseg,
s én őhozzá kiáltok:

„Hírhedt zenész, mit javasolsz?
Megint szívatnak, érted?!”
Ő bronzujját fölemeli:
„Ne változtasd meg élted.”

Rögtönzés a Merlin Színház dalnokversenyén, 2002. október 11.

Sötét, szilánkos szemgödörben
alszik az apróra aszott világ,
ilyen hatalmas volt, ilyen hatalmas,
ilyen pont.

Sötét van, sötét, sosem volt…

Egy csarnokot látok, a fala fehér,
és szürke ívek omlanak be
az erezett meszesgödörbe.

Sötét van, sötét, sosem volt…

Nem tudok aludni, zümmög egy bogár,
Minden ízem él, és nem érzem,
Ébren figyel mégis, ami én,
És éber a kép is.

Sötét van, sötét, sosem volt…

Árokba süpped a domb,
És feljön az alja a színig,
A foltig, a feketékig.

Sötét van, sötét, so

A vezérrel álmodtam a minap,
görbe lábain jött felém, vele jött
szigorú tekintetű hadsegédje is.

Persze, figyelemre sem méltattak.

Köszöntem nekik többször is, nehogy
megharagudjanak rám, meg nehogy
tiszteletlennek tartsanak, de nem
fogadták üdvözlésemet.

Aztán a hadsegéd tenyerére emelte
vezérünket, aki szigorú szemekkel
körbetekintett.

Íme, a Birodalmad, mondta a hadsegéd,
majd rám mutatott: és nézd csak, itt van
a hadsereged is
, én meg kihúztam magam,
mert büszke voltam a hadsereg-címre.