Skip to main content

Rémálom?

Vissza a főcikkhez →


„A gyerekkor története egy rémálom, melyből csak most ébredünk fel. Minél korábbra megyünk vissza a történelemben, annál kevésbé találunk megfelelő gyerekgondozást, és egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gyereket megölték, megverték, kínozták vagy szexuálisan molesztálták. (…) A hagyományos, liberális felfogás, szerződéselméletekre alapozott társadalom működése a családfőt, a homo oeconomicust, aki természetszerűen férfi, tekinti a szerződésképes félnek, és ezzel paradox módon ez a felfogás egy oldalra kerül a konzervatív társadalomelméletekkel. Következésképpen a gyerekek jogaiért, autonómiájáért harcolók történetileg alkotnak szövetséget a női emancipációért küzdőkkel. (…) Az első változás, hogy a férfiuralmú család helyett létrejön a gyerekközpontú család, melyben a szülők egyforma felelősséget éreznek a gyerekekért. (…) A gyerekek egyenlőségének kimondása, függetlenül attól, hogy házasságon kívül vagy belül születtek, a másik fontos terület. Ha belegondolunk, hogy a magyar viszonyok közt még csak most merül fel, hogy eltöröljék a diszkrimináló »az anyja leánykori neve« rovatát, megértjük, hogy milyen hosszú távú folyamatokról van szó. A harmadik pedig a gyerek autonómiáját és testi integrálását jelenti, például a testi fenyítés tiltását. (…) A Code Napoléon nemcsak a forradalom alatt kivívott női egyenlőség eredményeit fordította vissza a férfiuralmú polgárcsalád eszményének törvényesítésével, hanem a római joghagyománnyal együtt kevéssé tette lehetővé a gyermekek jogainak elismerését. (…) A »világ megforgatása« Magyarországon azonban egy területet biztosan nem érintett: az apa hatalmát a gyereke felett, és fennmaradtak ennek a folyamatosságát sugalló és azt fenntartó szokások is. A keresztszülők intézménye például ellenállt az idők változásának, de még az ideológiai változásoknak is. (…) A történelemtankönyvekből csak a komoly államférfiak fontosnak tartott tetteit kell megtanulni, és arról, hogy az adott államférfi milyen apa volt, verte-e a gyerekét vagy sem, nem tudunk meg semmit. (…) milyen érdekes egyszerű vagy nem annyira egyszerű emberek önéletrajzán keresztül elemezni sztereotipikus és statikus gyerekábrázolásokat, a festményeken vagy a fényképeken megőrzött fotókon tág szemekkel ránk néző gyerekek életét belülről megérteni. Így felfedhetnénk azokat a politikai-ideológiai célokat, amelyek a gyerekekről alkotott »egysíkú« képen keresztül az uralomra törő politikai elitet szolgálják. (…) A »gyerekhősök« napjainkig élő kultusza az 1848-as kisdobostól az 1956-os »pesti srácig« természetesnek veszi, hogy a gyerekeknek a felnőttek által megfogalmazott célok érdekében akár az életük feláldozását is sugalmazhatják. Ha felidézzük Delacroix híres festményét: A szabadság vezeti a népet, rögtön a szabadságot megtestesítő nő jut az eszünkbe, szinte el is felejtjük a kép oldalán két pisztollyal saját maga fontosságától megrészegülten hadonászó, felfegyverzett kisfiút. A kérdés az, hogy milyen mintát követnek a gyermekek, és »megadatik-e a gyereknek, hogy gyerek legyen«, tehát nem kis felnőtt vagy a felnőttek kényére bízott bábfigura, hanem önmagában érték.”

(Pető Andrea: A gyerekkor története: rémálom vagy sikertörténet? Magyar Hírlap, 2002. dec. 24., 17.)




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon