Zolnay János

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

A főpolgármesteri székért folyó idei választási kampány más, mint a korábbiak. Jelenleg ugyanis a háború utáni korszak legnagyobb épület- és értékpusztítása folyik Budapesten; a pusztítás olyan rengeteg ingatlant érint, hogy az már a város jellegadó beépítését veszélyezteti. A folyamat mögött korábban elképzelhetetlen nyíltságú önkormányzati korrupció és ingatlanspekuláció áll. A főpolgármester nem hivatkozhat arra, hogy az élénk ingatlanpiac miatt beteljesedett a huszonhárom önálló kerületre felosztott város végzete. Politikusként vállalnia kell a felelősséget azért is, ami formálisan nem az ő döntésének következménye. Helyettese, Ikvai-Szabó Imre sem nyilatkozhatná azt, hogy a Városháza ugyan érdeklődve figyeli a belső városrészekről szóló sajtóhíreket, de az „idétlen önkormányzati struktúra” miatt a fővárosi vezetés tehetetlen.¹ Másfél évtizedes regnálás után Budapest SZDSZ-es vezetésének el kell számolnia várospolitikájával.

Persze Demszky Gábornak 2006 októberében is jó esélye van arra, hogy főpolgármesterként megkezdhesse ötödik ciklusát. Mindenekelőtt azért, mert riválisai meg sem kísérelték, hogy komolyan vehető ellenjelölteket állítsanak. A Fidesz Budapest-politikáját nehéz követni. Vagy nem képesek megérteni, hogy az önkormányzati politizálásnak mások a szabályai, mint az országosnak, vagy pedig eleve feladták Budapestet, és döntéseiknek nem a győzelem a célja, hanem valami más. A fővárosi lista összeállításakor a pártelnök nemcsak a helyiek akaratát söpörte le, de saját embereit is kitette a közgyűlésből. Nem lesz képviselő Cselovszki Zoltán, a Fidesz Új Budapest Központjának vezetője, Tirts Tamás, Kupper András vagy Rátonyi Gábor zuglói polgármester. Pokorni Zoltánnak választania kell, vagy polgármester lesz a XII. kerületben, vagy a fővárosi közgyűlés tagja. A párt budapesti választmánya ugyanis összeférhetetlennek ítélte a kétféle pozíciót, jórészt éppen Pokorni ambícióit akadályozandó. Bizonytalan, hogy indulhat-e a Fidesz támogatásával az I. kerületi polgármesteri posztért Nagy Gábor Tamás. A párt ejtette Dercze Tamás újpesti polgármestert, amivel azt kockáztatja, hogy az amúgy baloldali kerületben a közgyűlési többség mellett a polgármesteri szék is a szocialistáké lesz. Valószínűleg ugyanez lesz a következménye annak, hogy Tarlós István óbudai polgármester lesz Demszky kihívója. Tarlós indítása nem teljesen képtelen ötlet, mindazonáltal az óbudai polgármester fővárosi győzelmének csekély a valószínűsége. Ugyanakkor Óbuda irányítása teljes egészében a szocialisták kezébe kerülhet.

A szocialisták tavaly kezdték el fővárosi csúcspolitikusként „felépíteni” Molnár Gyula XI. kerületi polgármestert, a miniszterelnök pedig kinevezte őt a kormány Budapestért felelős megbízottjának. Demszky azonban egy pillanatig sem engedte meg, hogy Molnár Gyula beleélhesse magát a rivális Budapest-politikus szerepébe: Lakos Imrét, a XI. kerület SZDSZ-es alpolgármesterét, tehát Molnár Gyula helyettesét bízta meg azzal, hogy egyeztessen az újdonsült kormánymegbízottal. A szocialista politikus megaláztatásai idén tavasszal folytatódtak. Demszky ugyanis elővágással indította a kampányt: mindenféle egyeztetés nélkül, váratlanul bejelentette, hogy ismét elindul a főpolgármesteri székért.  A szocialistáknak egyszerűen nem volt tárgyalási alapjuk, ultimátumukra a főpolgármester még csak nem is reagált. Ha ugyanis Molnár Gyula tényleg ringbe szállt volna Demszky ellen, akkor valószínű veresége mellett még a kerületi polgármesteri posztját is elveszíti. Végül a szocialisták visszakoztak: úgy támogatják Demszkyt, hogy cserébe a szabaddemokraták semmit sem ígértek; nem lesz közös pártlista, és szó sem esik többé a Molnár Gyula számára igényelt „szuperhelyettesi” posztról.

Taktikai fölénye ellenére azonban Demszky valójában egyre kellemesebb partnere a szocialistáknak, és már busásan megfizette a szocialisták támogatásának árát. A kerületek nyomására tavaly megfosztotta döntési jogaitól korábbi legfőbb szövetségesét, a forrásmegosztásért felelős Atkári János főpolgármester-helyettest. A külső kerületek többnyire szocialista polgármesterei szerették volna eltakarítani az útból a városszéli zöldterületek beépítését korlátozó szabályokat, és követelték Schneller István főépítész eltávolítását. Csatlakozott hozzájuk az északi szigetcsúcson felépítendő üzleti negyed régi tervét leporoló csepeli polgármester és Molnár Gyula is, aki úgy vélekedett, hogy el kell törölni a fejlődést indokolatlanul korlátozó szabályokat; nem a XIX. században kialakult városképet kell védeni, hanem fel kell építeni a XXI. század Budapestjét. Demszky a főépítész mögül is kihátrált, érzékeltetve, hogy vége az ínséges éveknek; a jövő a „fejlesztésorientált” várospolitikáé. Egy év múlva Schneller is lemondott.

A főpolgármester mostanában valóban nem „a XIX. századi városkép védelmét” tekinti elsődleges feladatának. A belső városrészek drasztikus átépítése kapcsán egyre inkább úgy tűnik, hogy Demszky igazi szolgálata a hallgatás.

A város szövete

A budapesti városszövet eredendően sérülékeny; jellegadó épületeinek csak a homlokzata hasonlít bécsi, prágai, berlini társaiéhoz. A város belterülete történeti okokból rendkívül kusza, heterogén módon épült be, a nyitott körgangokról pedig nemcsak polgári lakások, de udvari, komfort nélküli nyomorlakások tízezrei is nyílnak. A lakásprivatizáció élesen szétválasztotta a lakásállomány piacképes és piacképtelen részét. Az értékesebb lakásokat bérlőik megvásárolták, a házakat társasházakká alakították, míg az állomány legrosszabb része, valamint a műemlék házak az önkormányzatok nyakán maradtak. A privatizációs időszak végére nyilvánvalóvá vált, hogy a kerületi önkormányzatok abban érdekeltek, hogy lebontsák az értékes telkeken fekvő lepusztult, önkormányzati tulajdonú házakat, és megszabaduljanak az ott élőktől. De kétségessé vált a magasabb státusú területeken álló műemlék vagy műemlék jellegű házak és minden olyan épület sorsa, amely elég kis méretű ahhoz, hogy a telekérték rentábilissá tegye a lakások megvásárlását, vagy a bérlők kártalanítását.  A budapesti ingatlangazdálkodás egyik paradoxona: minél régebbi, minél kisebb és minél értékesebb építészetileg egy ingatlan, annál inkább veszélyeztetett.

A városszövet sérülékenysége Budapest széttagolt önkormányzati rendszere miatt is nagy. A belső kerületek elsődleges célja a dzsentrifikációs, tehát nagymérvű lakosságcserét eredményező városfejlesztés. Az önkormányzatok nemcsak a forráshiány miatt tartják előnyösebbnek a régi házak bontását, mint költséges felújításukat, de azért is, mert javítani akarják városszerkezeti pozíciójukat. Amíg egy önálló városi önkormányzatnak számítania kell arra, hogy az értékesebb városnegyedekből kiszorított családokat valahol saját közigazgatási határain belül kell elhelyeznie, a budapesti kerületeknek nincsenek ilyen aggályaik.

A város jellegadó belső kerületeiben ott indultak városrehabilitációs projektek, ahol jelentős lepusztult ingatlantömeg maradt önkormányzati tulajdonban: a középső Ferencvárosban és az Üllői út túloldalán, a Corvin mozi mögött. A rehabilitáció a valóságban az épületek zömének lebontását és a telkek hasznosítását jelentette, nem pedig a menthető állomány felújítását, korszerűsítését. A nagykörúton belüli, sűrű beépítésű városrészek közül csak a belső Erzsébetvárosban született olyan koncepció, amely drasztikusan át akarta építeni a negyedet. A Madách Imre út folytatása, a keresztirányú utcák hosszanti irányú áttörése, a házak zömének lebontása és új, magas iroda- és lakóházak építése azonban olyannyira abszurd, képtelen tervnek tűnt, hogy megvalósulásától kevesen tartottak. Pedig voltak figyelmeztető jelek.

A tervezett sétány bejáratánál már az első ciklus végén, 1994-ben felépült a 47 méter magas Madách Trade Center, jóllehet a szabályozások a Hungária gyűrűn belül csak 33 méteres épületmagasságot engedélyeztek. A második ciklusban a kerületi önkormányzat úgy döntött, hogy kiüríti a Gozsdu udvart, és pénzzel kárpótolja az ott élő bérlőket, hogy megvalósulhasson az egyedülálló hangulatú ingatlanegyüttes átépítése Pomsár János silány tervei alapján. Komolyan vehető befektető persze nem akadt, de az üres épületek állaga gyors ütemben romlott. A harmadik ciklusban Szabó Zoltán korábbi művelődési államtitkár lett az erzsébetvárosi polgármester, aki elkötelezett híve volt a belső városrészek radikális átépítésének. A befektetői érdeklődés ugyan még mindig lanyha volt, de kiürítettek több Holló utcai házat. A környék lassan kezdett kísértetiessé válni, az üres házak udvarain nyaranként romkocsmák nyíltak, de még mindig helyi érvényű ügynek tűnt a Madách sétány nyomvonalába eső házak pusztulása.

A negyedik ciklusban aztán a korábbi alpolgármester, a szocialisták egyik fővárosi kulcsembere, Hunvald György váltotta Szabó Zoltánt a polgármesteri székben. Az önkormányzat magasabb sebességbe kapcsolt, gyors ütemben folyt a házak kiürítése, majd 2004 nyarán megkezdődtek a bontások. Hamar kiderült, hogy az önkormányzat nemcsak a Madách sétány övezetét akarja lebontani, hanem a belső Erzsébetváros jelentős részét. Sőt, a folyamat átterjed a szomszédos kerületekre is, nem kímélve a reformkori épületeket sem. A pusztítás azonban váratlanul erős és hatékony civil ellenállásba ütközött. A zsidónegyed megmentéséért alakuló mozgalom² riadóztatta a műemlékvédelmi szakhatóságot, és igyekezett elérni azt is, hogy a Városháza lépjen közbe. A műemlékvédelmi szakhatóság közbelépett, a Fővárosi Önkormányzat azonban nem.

Védett övezet

A városfejlesztés legfontosabb eszközei ugyan a kerületi önkormányzatok kezében vannak, de azért nem teljesen igaz, hogy a Fővárosi Önkormányzat tehetetlenül kénytelen szemlélni a folyamatokat. A fővárosi általános rendezési terv kategorikusan ellenezte a Madách sétány koncepcióját csakúgy, mint a belső városrészek drasztikus átépítését. Csakhogy a fővárosi szabályozás túlságosan későn készült el ahhoz, hogy a kerületek kötelezően irányadónak tekinthessék, mivel a kerületi képviselők ekkorra már elfogadták a részletes helyi terveket. Budapest rehabilitációs koncepciója 1997-ben készült el, de megvalósításának csak abban az esetben lehetett volna realitása, ha a fővárosi vezetésnek sikerül megnyernie az érintett kerületek együttműködését. A kerületek azonban maguk határoztak az akcióterületekről és a fejlesztések tulajdonképpeni céljáról.

A fővárosi rehabilitációs alap forrásaira benyújtott kerületi pályázatok elbírálása révén a Városháza befolyásolhatta ugyan a helyi fejlesztéseket, de a főváros természetesen ragaszkodik ahhoz, hogy csak az a kerület kaphat pénzt az alapból, amelyiknek nincs tartozása. Márpedig a kerületek több tízmilliárd forinttal tartoznak az alapnak, tehát ennyi pénzt nem fizettek be privatizációs bevételeikből a főváros kasszájába. A Fővárosi Önkormányzat javaslatot tett közös fejlesztési társaságok alakítására, de a terézvárosi és az erzsébetvárosi vezetés ehhez nem volt partner. Adott a vásárlás lehetősége, részben pedig az elővásárlási jog érvényesítése. A műemlékvédelmi hatóság elővásárlási jogot jegyeztethet be az állam javára, de számos ingatlan esetében a fővárosnak is van elővásárlási joga. Egyetlen esetben sem élt ezzel. Nyugati nagyvárosokban az önkormányzatok általában felvásárolják az ingatlanok egy részét a fejlesztendő területen. Tekintettel a sajátos budapesti önkormányzati szisztémára, a főváros is felvásárolhatott volna néhány fontos épületet a védendő, felújítandó városnegyedekben. Végül a főpolgármester érvényesíthetné politikai befolyását, de ezt a legritkább esetben teszi, mert nem kockáztatja meg, hogy ujjat húzzon a kerületi önkormányzatokkal, még kevésbé az érintett kerületeket vezető szocialistákkal vagy éppen saját párttársaival.

A műemlékvédelmi szakhatóság eredendően egyedi épületeket tud védetté nyilvánítani, jóllehet a 2001-ben elfogadott műemlékvédelmi törvény elmozdult a területi szemlélet irányába.³ A törvény koncepcióját Cselovszki Zoltán, a Fidesz egyik fővárosi csúcspolitikusa, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) létrehozója dolgozta ki. A jogszabály lehetővé teszi, hogy a szakhatóság, tehát a KÖH területi védelmet rendeljen el. Egyedi műemlékek esetében a KÖH maga az építésügyi hatóság; területi védelem esetében ugyan csak szakhatóság, de szakvéleményét az eljáró építési hatóságnak kötelező figyelembe vennie. A jogszabály lehetőséget ad veszélyeztetett épületek ideiglenes védelmére, miáltal a KÖH leállíthat már eldöntött bontásokat. Cselovszki úgy véli, hogy a jogszabály korszakos szemléletváltást jelentett, részint a területi megközelítés miatt, részint, mert lépéselőnybe hozta a szakhatóságot a tulajdonosokkal, így az önkormányzatokkal szemben. Cselovszki szerint, ha a KÖH nem képes elég hatékonyan fellépni az értékek pusztításával szemben, annak oka az, hogy a szakhatóság nem alkalmazza megfelelő határozottsággal a jogszabályt: helyes jogalkalmazás esetén több lebontott műemlék épület is megmenthető lett volna. A törvény 2005-ös módosítása⁴ még tovább megy: előírja, hogy területi védelem esetén az érintett önkormányzat megadott határidőn belül köteles módosítani a rendezési tervet.

A budapesti világörökségi területek védőzónáját egy 2005-ös miniszteri rendelet határolta le.⁵ Ennek azért nagy a jelentősége, mert a zóna műemléki jelentőségű területnek számít, tehát ezen a területen építési és bontási engedély kiadásához be kell szerezni a KÖH szakvéleményét. Nézzünk rá a város térképére. A pesti oldalon a védőzóna felöleli az ötödik és a hatodik kerület egészét, a Városligetet, valamint a belső erzsébetvárosi zsidónegyed nagyobbik részét. Nem része viszont a védőzónának az Erzsébetváros középső és külső része, a Józsefváros és a Duna-parti sávot leszámítva a Ferencváros sem. A zónahatár közé zsugorodott tehát a pesti városmagnak az a része, amelyet a kormány mindenképpen szeretne megóvni. A zónahatáron kívül lényegesen kisebb az esélye annak, hogy bármilyen örökségvédelmi szempont érvényesülhessen.

Várospusztítás

A belső erzsébetvárosi zsidónegyed lebontását a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal fékezte meg azáltal, hogy 2004 júniusában ideiglenes területi védettséget biztosított a környéknek, 2005 februárjában pedig 51 épületnek egyedi védettséget adott, és a védett épületek száma azóta még tovább bővült. Az erzsébetvárosi önkormányzatot már az ideiglenes területi védelem is felbőszítette. Hunvald György szocialista polgármester követelte, hogy az ideiglenes területi védelem ne érintse azt a 16 házat, amelyeket nemcsak eladtak és kiürítettek, de amelyekre már a bontási engedélyt is kiadták. Gál György SZDSZ-es képviselő pedig azzal fenyegetőzött, hogy pert indít a műemlékvédelmi szakhatóság ellen. Ellenlépésként az önkormányzat a Dob utca és a Kazinczy utca legtöbb épületét életveszélyesnek nyilvánította, hogy jogalapot teremtsen a bontásokhoz, még mielőtt a KÖH elrendeli a házak egyedi védelmét. Ez nem sikerült, a KÖH határozottsága lefékezte a pusztítást, de sem az épületek eladását, sem pedig a lakók kiköltöztetését nem állította meg.

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a fővárosi vezetés politikai befolyását latba vetve leállíthatta volna Budapest egyik legértékesebb részének lebontását. Nem tette. Bár nem állíthatjuk, hogy a Városháza teljesen közömbösen szemlélte volna, hogy a kerületi önkormányzat le akarja dózerolni a belső Erzsébetváros zömét, de csak rutin együttműködést ajánlott a kerületi önkormányzatnak, és nem vállalt semmilyen komolyabb konfliktust. Schneller István főépítész azt javasolta, hogy a kerületi önkormányzat rendeljen el változtatási tilalmat a területre. A főépítésznek nem lehetett teljesen tiszta a lelkiismerete, mivel a Madách sétány övezetének rendezési tervét a hatályos általános rendezési terv és a főépítész szakmai meggyőződése ellenére éppenséggel a főváros készíttette el. A pusztítás nyomán kitört botrány hatására Demszky 2004 őszén 1,4 milliárd forint pályázati forrást ajánlott az erzsébetvárosi önkormányzatnak, majd pedig azt, hogy alakítsanak közös fejlesztési társaságot. A főpolgármester is tudta, hogy ajánlata nem komoly; az erzsébetvárosi önkormányzat ugyanis a fölajánlottnál jóval nagyobb összeggel tartozott a fővárosi rehabilitációs alapnak.

Aztán Demszky 2005 áprilisában Hunvald György kerületi polgármester mellett mosolyogva részt vett a Gozsdu udvar – Holló utcai beruházás ünnepélyes nyitányán, és ezzel a fővárosi vezetés jóváhagyólag tudomásul vette a városrészt elpusztító projekt egészét. Az igazsághoz tartozik, hogy a Gozsdu udvart 2004-ben a Magyar Ingatlan Kft.-től megvásárló Autoker Holding beruházása helyreállítja a Gozsdu udvar két utcai homlokzatát, és az egykor egyedülálló hangulatú átjáróudvarból így valamivel több marad, mint a korábbi beépítési tervek szerint. A Gozsdu udvar ma már egyedi műemlék, tíz évvel ezelőtt, amikor elkezdték a lakók kivásárlását és az épületegyüttes kiürítését, még nem volt az. Csakhogy a beruházás nemcsak a Gozsdu udvart és a Holló utca három ingatlanát építi át, de elindította a Madách sétány nyomvonalát szegélyező épületek felhúzását is, egyelőre a Kazinczy utcáig, aztán majd még tovább. A zsidónegyed sorsát tehát a Fővárosi Önkormányzat pecsételte meg azáltal, hogy a főpolgármester áldását adta a bontásoknál is pusztítóbb építkezésekre. Az építési engedélyekhez szükséges szakhatósági engedélyeket már a KÖH sem merte megtagadni, jóllehet a jogszabályok erre lehetőséget adtak volna.

A folyamat lényege nem egyszerűen régi házak lebontása és új, silány lakóházak felépítése, hanem az eredeti városszövet feltépése, utcák eltüntetése, új utcák megnyitása. Minden olyan ingatlan veszélyben van, amely már üres, amelyet üres telkek vesznek körül, vagy amelynek szomszédjában már sikerült lebontani a házakat. A tét az, hogy egy adott utcában vagy területen sikerüljön elérni a bontások és az építkezések kritikus tömegét. Néhány műemlék épület kivételével lényegében eltűnt a Holló utca és a Kazinczy utca vele párhuzamos szakasza. Már csak néhány épületet kell eltüntetni: így például az egykori kóser hús- és kolbásztöltő üzemnek otthont adó, évekkel ezelőtt kiürített házat. Az 1880-ban épült, kétszintes házat tavaly ősszel néhány napra avantgárd házfoglalók vették birtokba, majd az önkormányzat átmenetileg egy hajléktalanszállót költöztetett be.⁶ Az épület sorsa nem kétséges, mivel mindkét oldalán üres telek van. Vele szemben áll a balettintézet valóban rémes épülete,⁷ amelyet az önkormányzat szintén bontani akar. A Dob utca és a Király utca műemléki épületei egyelőre még állnak, de a Madách sétány fölébük magasodó domináns épületei mellett létük egyre inkább ideiglenes jellegű lesz.

Végeredményben eddig öt házat bontottak le, köztük a Holló utcai ezüstműves házat⁸ és a Kazinczy utca 9.-et, amelynek műemlékké nyilvánítása folyamatban volt.⁹ Fejérdy Tamás, a KÖH elnökhelyettese személyesen próbált interveniálni a házat megvásárló Reneszánsz Rt. menedzsmentjénél, de hiába. Csakhogy az erzsébetvárosi önkormányzat eddig további 74 házat értékesített mindenféle pályáztatás nélkül olyan, minimális törzstőkével létrehozott kft.-knek, amelyek kizárólag egy-két ingatlan spekulációs célú megvásárlására jöttek létre. Az eladott épületek közül közvetlen bontási veszély fenyegeti mindazokat, amelyeknek nincs műemléki védettségük, de közvetett veszélyben vannak a műemlék házak is. Veszélyben vannak mindazok az épületek, amelyeket már kiürítettek, és állaguk gyorsan romlik, veszélyben vannak azok, amelyeket okkal vagy ok nélkül életveszélyesnek nyilvánítanak, és azok a házak is, amelyeket bontásokkal vagy a szomszédos építkezésekkel tényleg veszélybe sodornak.

Eladták például az 1852-ben Pollack Ágost tervezte Király utca 15.-öt.¹⁰ Az épület fölé magasodik az egyik Holló utcai új lakóház, amelynek építése során a Király utcai ház alapjai megsérültek. A telekhatáron májusig kőfal állt szögesdróttal: az 1944-es pesti gettó utolsó álló falrészlete. A lakók szerették volna mementóként megtartani, de a KÖH ehhez nem volt partner.

Dobra került az 1833-ban Pollack Mihály által Dlauchy Ferenc lakatos számára épített, Király utca 21. sz. alatti kétemeletes klasszicista Jó Pásztor Ház¹¹ és a Kazinczy utca torkolatánál lévő üres saroktelek.¹² Az utóbbi mellett álló Kazinczy utcai egyemeletes épületben volt a Schneider magyarkártya-üzem, amely nem műemlék, így az üres telek szomszédsága miatt duplán veszélyeztetett.

Sétáljunk tovább a Király utcán. Három olyan műemlék épület következik, amelyeket egyazon kft. vásárolt meg. A Király utca 25. nemcsak az utca, de a város egyik legrégebbi épülete: az egyemeletes kora klasszicista ház 1810-ben épült. A kétemeletes Király utca 29.-et Hild József építette 1843-ban Hohlfeld Ignác számára.¹³ A Király utcai házak eladása esetében az önkormányzat a lakók elővételi jogát is semmibe vette, így négy ház bérlői pert indítottak. A műemlék házak egy részében máris jelentős átalakítási munkák kezdődtek.

A Király utca túlsó, VI. kerületi oldalán álló, 1844-ben Hild József által tervezett ház bontása februárban kicsapta a biztosítékot. A házat a Gozsdu udvart is megszerző Autoker Holding vásárolta meg, a bontási engedélyt pedig a KÖH kifejezett tiltása ellenére a VII. kerületi jegyző adta ki, majd a tiltakozás hatására visszavonta. A többhetes huzavona elég volt ahhoz, hogy lebontsák az épület tetejét és födémszerkezetét. Az önkormányzat bízhat abban, hogy az épület most már magától is összeomlik. A saroképület eltüntetése azért fontos, mert a mellette lévő Vasvári Pál utcai telkek már üresek, így lehetőség nyílik a három telek együttes hasznosítására; tehát arra, hogy az utca negyede eltűnjön. A KÖH mindenáron meg akarja akadályozni a ház még álló falainak eltüntetését, mert, bár magát az épületet nem tartja kiemelkedően értékesnek, tudatában van annak, hogy, ha a telek felszabadul, akkor újabb, érzékeny helyen szakad fel a városszövet. Ez az épület a műemléki jelentőségű terület státusának tesztje is; ennek kapcsán az is eldől, hogy a szigorúbb örökségvédelmi szabályozás kiállja-e a gyakorlat próbáját. Csakhogy a szakhatóság tehetetlen, ha a ház pusztulását az érintettek az enyészetre bízzák. A Hild-ház érdekében szót emelt a kultuszminiszter, sőt, egészen kivételesen, még Demszky Gábor főpolgármester is.

Tavasszal a Kertész utcában folytatódott a bontás; a Kertész utca már kívül esik a világörökségi terület védőzónáján, tehát nem számít műemléki jelentőségű területnek.¹⁴ Itt is három egybefüggő telek felszabadítása volt a cél.¹⁵ Először a két szélső épületet bontották, a közrefogott és kiürített, jó állapotú ház lebontása csak idő kérdése. Vele szemben áll az egykori Cyklop Irodaház és Parkolóház,¹⁶ amelynek irodaépületeit szükséglakásokká alakították, és roma családoknak utalták ki. Az 1924-ben Löffler Béla által tervezett épületet a KÖH ideiglenes védelembe vette, és ezzel megakadályozta bontását. A párhuzamos Akácfa utcában is a KÖH akadályozta meg a tömeges bontást azáltal, hogy három rozoga épületet műemlékké nyilvánított,¹⁷ jóllehet az Akácfa utca is kívül esik a védőzónán. Pedig Cyklop-ház és a bontásra ítélt és eladott Akácfa utcai házak telkei egybeérnek; ha mégis sikerül a házakat lebontani, akkor újabb jelentős területen szakad fel a városszövet, és nyílik lehetőség új, a régitől teljesen elütő építkezésekre.

Az Akácfa utcai házak komfort nélküli lakásaiban élő bérlők érthető ingerültséggel fogadták a döntést. Egyikük bankkölcsönt vett fel, hogy kiegészítve a lakásért számára ajánlott összeget, elköltözhessen. A bankkölcsön összegét kénytelen volt visszafizetni, és több százezer forintot bukott. A rozoga nyomorlakásos házak műemlékké nyilvánítása kétélű fegyver, mivel átépítésük, komfortosításuk nagyon drága lenne. Ha nem lehet bontani, akkor marad az állandósult lakásnyomor; bizonyos, hogy sem az önkormányzat, sem pedig az ingatlanokat megvásárló kft.-k nem fognak egy fillért sem a karbantartásra költeni.

Hasonló következményekkel járt a Klauzál utca néhány épületének védelembe vétele is.¹⁸ Hunvald György polgármester elérkezettnek látta az időt arra, hogy ellensúlyozza a városvédő szervezetek kampányát. Újságírók előtt a két ház elkeseredett lakóinak segítségével demonstrálta, hogy az épületek bérlői számára a bontás jelentené az egyetlen menekülési lehetőséget a lakásnyomorból, ám a műemléki védelem éppen ezt akadályozza. A házak bontása itt is azért fontos, mert a szomszédos utcában már új épületek sorakoznak.

Végül még egy bontás, ezúttal a Rákóczi út túloldalán, a Józsefvárosban. Említettük, hogy a belső Józsefváros teljesen kiesik a világörökségi védőzónából, és ennek, úgy látszik, az egyedi épületekre nézve is messzemenő következményei vannak. Májusban lebontották a Szentkirályi utca 4. Zitterbarth Mátyás tervezte, 1845-ben épült, reformkori épületét. Itt végezte a világ első altatásos gyermekműtétét Schöpf-Mérei Ágoston 1847-ben.¹⁹ A kétszintes klasszicista épület hűlt helyén hétemeletes lakóingatlan épül. Az épület megmentéséért nemcsak az ott élők, de még a szomszédos ház lakói is protestáltak, és a Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól kérték az épület ideiglenes védelmét. Hiába, a ház sorsát a KÖH pecsételte meg, mondván, az épület védelme nem indokolt, jóllehet minden jogi eszköze megvolt arra, hogy egyéves időtartamra leállíttassa a bontást, és elvégeztesse a szükséges tanulmányokat. Sem a kormány, sem pedig a főpolgármester nem szólalt meg a ház védelmében.

A világörökségi védőzóna nemcsak véd, de egyúttal kijelöli a meglehetősen szűkre szabott védett övezet és a területi védelemmel nem rendelkező belterületek határát. A védőövezeten belül gyorsított ütemben folynak az ingatlaneladások, miközben a műemléki szakhatóság egyre több és több háznak ad egyedi védelmet, hogy megakassza a folyamatot. A folyamat megakad, a városrészek átépítésének azonban a műemlékekké nyilvánított épületek lassú pusztulása az alternatívája. Csak az állam vagy a főváros lenne képes a védett épületek felvásárlásával és nagyarányú forrás-összpontosítással megmenteni a város belterületét, ennek azonban csekély a valószínűsége.

Államfogság

Emlékszünk rá, az erzsébetvárosi ingatlanokat olyan kft.-k vásárolták meg, amelyek többnyire kizárólag az adott ingatlan megvásárlására jöttek létre. A HVG Online újságírója, Sipos Anett márciusban részletesen beszámolt a tranzakciók kinyomozható részleteiről.²⁰ Eszerint az önkormányzat előre kiajánlja az ingatlanokat, majd mindenféle pályáztatás nélkül, zárt ülésen elővételi jogot ad a minimális törzstőkéjű kft.-knek. A kft.-k nem képesek a vételárat egy öszszegben kifizetni, ezért késleltetett adásvételi szerződéssel elővételi jogot jegyeztetnek be a tulajdoni lapon. Ezután következik a tranzakció második fázisa: a vételi joggal „felértékelt” kft.-ket ciprusi, illetve Seychelles-szigeteki offshore cégeknek adják el. Az ügylet harmadik fázisában a kft.-k a tényleges ír befektetők tulajdonába kerülnek.

A kft.-k kettős értékesítése során az értékkülönbözet hússzoros. Az egyik kft. értékesítése kapcsán két párhuzamos szerződést kötöttek: az egyik szerződésben a kft. üzletrésze 3 millió forintért, a másik szerződésben ugyanaz az üzletrész már 66,6 millió forintért cserélt gazdát.²¹ Ekkor a kft. ír tulajdonosa immár él elővételi jogával, és kifizeti az ingatlan eredetileg megállapított vételárát, ebben az esetben 36,28 millió forintot. Az összeg éppen annyi, mint amennyibe a lakók kivásárlása kerül. Az ingatlan a bontást követően telekké minősül át, és beépíthetővé válik. Az önkormányzat papíron nullszaldós ügyletet bonyolított le, és hivatkozhat arra, hogy ez így van rendjén: elvégre nem ő fejleszt, hanem a vállalkozó, és az önkormányzat legfőbb szempontja a város fejlődése mellett az, hogy a bérlők tisztes lelépési összeget kapjanak. A közbeeső offshore cég haszna esetünkben 63 millió forint.²² Ellentétben a tranzakció forgatókönyvével, arra nincsenek perrendtartásszerű bizonyítékok, hogy ennek az összegnek mi lesz a további sorsa, ki mennyit, milyen módon kap belőle, így nem is kockáztatunk meg erre vonatkozó feltevéseket. Hasonló séma szerint történt a többi ingatlan, illetve az ingatlanokra elővételi jogot szerzett kft.-k értékesítése is.

A kft.-k meghatározott tulajdonosi és ügyvédi körhöz kapcsolódnak; ez a kör pedig a 90 százalékban önkormányzati tulajdonú Erzsébetvárosi Lakásépítő Kft.-ből nőtt ki. Bizonyára nem gyengíti az ingatlanüzletben érdekeltek befolyását, hogy Hunvald György 2006 tavaszától országgyűlési képviselő, és hírek szerint a Fővárosi Közgyűlés szocialista frakcióvezetője szeretne lenni.

A korrupcióval kapcsolatos szakirodalom megkülönbözteti az állami/hivatali korrupciót az úgynevezett „state capture” jelenségétől. Utóbbi azt jelenti, hogy az államnál sokszorta nagyobb hatalmú és vagyonú érdekcsoportok mintegy „foglyul ejtik” az államot. Nem kétséges, hogy a magyarországi korrupció döntően az első kategóriába tartozik: döntési helyzetben lévő hivatalnokok, tisztviselők, rendőrök olykor megvesztegethetők. De az önkormányzatok világában értelmezhető a „state capture” jelensége is, legalábbis a budapesti belvárosi kerületi önkormányzatok ingatlantranzakcióinak leírására aligha lehet más fogalmat használni. Viszonylag kis vagy közepes méretű önkormányzatok horribilis ingatlanvagyon felett rendelkeznek, és az ingatlanvagyon spekulációs hasznosítása akkora haszonnal kecsegtet, amivel szemben sem közösségi, sem urbanisztikai, sem pedig örökségvédelmi szempontokat nem lehet hatékonyan érvényesíteni.

Csakhogy az önkormányzatokhoz köthető korrupció alig érdekel valakit. Ha a választópolgárok úgy gondolják, hogy helyi szinten alapjában véve jól mennek a dolgok, akkor lényegesen elnézőbben ítélik meg a közvagyon és a közpénzek korrupt kezelését, mint a kormányzati korrupciós botrányokat. Pedig az erzsébetvárosi, terézvárosi, józsefvárosi ingatlanpanama tárgyának értéke sokszorta nagyobb, mint a legtöbb országos vihart kavaró botrányé.

A város szíve

Valljuk be, Budapest értékeinek védelme is csak keveseket érdekel. „Budapest szívós fickó”, mondta nemrég Konrád György egy televíziós vitában. De ezúttal téved. A mostani átépítések a város szívét találták el. Persze másként is értelmezhetjük a folyamatot. Lehet, hogy a jelenkori civilizáció nem tud mit kezdeni egy régi, elpusztult, elpusztított civilizáció itt maradt építészeti maradványaival, mint ahogyan a középkori itáliai városok sem tudtak mit kezdeni az ott meredező antik vízvezetékekkel.

Jegyzetek

1   HVG Online, 2006. június 2.

2   Az Óvás Mozgalom 2004 májusában alakult.

3   2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről.

4   A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvényt a 2005. évi LXXXIX. törvény módosította.

5   7/2005. (III. 1.) NKÖM-rendelet Budapest és Pannonhalma világörökségi helyszíneinek műemléki jelentőségű területté nyilvánításáról.

6   A Kazinczy utca 41. épülete.

7   Kazinczy utca 42–48.

8   Az ezüstműves ház a Holló utca 11. telkén állt. Az épületet az önkormányzat a Király Residence Ingatlanforgalmi Kft.-nek adta el. Az épületet 2004. július 6-án bontották le.

9   Az épületet 2005. július 13-án adta el az önkormányzat a Reneszánsz Kazinczy 9 Kft.-nek mindössze 163,2 millió forintért.

10  Az épületet a szerződés aláírásakor még bejegyzés alatt álló, 3 millió forintos törzstőkéjű Király Palace Kft.-nek adták el.

11  Az önkormányzat az ingatlant a Hajnal Király Ingatlanforgalmazó és Beruházó Kft.-nek adta el 461,2 millió forintért.

12  Az üres telket a Király Garden Ingatlanforgalmazó és Beruházó Kft. vásárolta meg 77,9 millió forintért.

13  A két házat és a köztes, ma már szintén műemléki védettségű Király utca 27. épületét a Király 27 Ingatlanforgalmi és Ingatlanfejlesztő Kft. vásárolta meg.

14  A zónahatár a két utcával beljebb húzódó Csányi utca és a Klauzál utca közepén húzódik.

15  A Kertész utca 21. és 25. épületeit lebontották. A köztes 23. számú épület üres, bontásra vár.

16  Kertész utca 24–28.

17  Az Akácfa utca 43., 47., 49. alatti épületek.

18  A Klauzál utca 7. és a Klauzál utca 9. épületét az önkormányzat a Klauzál 7–9 Perfekt Ingatlanforgalmazási Kft.-nek adta el, ám a KÖH 2006-ban mindkét épületet műemlékké nyilvánította.

19  Az épületet a Balusztrád Ingatlanfejlesztő Kft. vásárolta meg az önkormányzattól 326 millió forintért; a szerződés véglegesítésének feltétele az épület lebontása volt. A bontási engedélyt a X. kerületi jegyző adta ki, ám a szomszédos ház lakói fellebbeztek, illetve a KÖH-től ideiglenes műemléki védelmet kértek.

20  Sipos Anett: Erzsébetvárosi eladások: az önkormányzat trükkjei. HVG Online, 2006. március 28.

21  Dembinvest Kft, illetve a Dembinszky utca 32. épülete.

22  Metira Trading Limited.

• Ostromlott Budapest

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges