Skip to main content

Befejezetlen múlt

Ember Mária: Nyompusztítók nyomában

Wallenberg-iratok Moszkvából Stockholmnak


1989–91 között kezdtek el iratmásolatokat átadni az akkor még szovjet belügyi hatóságok a svéd királyi külügyminisztériumnak a Budapestről, pontosabban Pestről 1945 január közepén elhurcolt Raoul Wallenberg svéd diplomata és vele együtt eltűnt magyar gépkocsivezetője, Langfelder Vilmos szomorú sorsára vonatkozóan.

Ezeknek az iratoknak közös jellemzője, hogy nem lehet belőlük megtudni, miért vitték Moszkvába és miért börtönözték be kettejüket.


Radnóti Sándor: Kedves barátaim,

A szamizdat-Beszélő titka(i)


tegnap este, amikor hazatértem, várt rám a Beszélő-összkiadás három kötete. Egy évtized ellenzéki magatartásának, gondolatainak, akcióinak corpusa ez – megindultan vettem kézbe. A megindultság persze nem politikai, hanem egzisztenciális természetű dolog. Hiába tudnám összekaparni ládákból és polcokról a régi, elmaszatolódott, összerongyolódott példányokat, úgy éreztem, jelképesen ezekkel a kötetekkel objektiválódott sokakkal együtt az én életemnek is egy jelentős része.

Kemény István: Kedves Barátaim!

A szamizdat-Beszélő titka(i)


Megtiszteltetés és nagy öröm számomra, hogy én mondok bevezetőt ezen az összejövetelen. És öröm körülnéznem, és látni azokat, akik külön-külön helyeken, de együtt csináltak valamit. Külön-külön helyeken, mert ami engem illet, a szamizdat-Beszélő egész ideje alatt Párizsban voltam. Meg is lepődtem, amikor a Beszélő szerkesztői felkértek erre a bevezetőre. Hiszen itt se voltam. Aztán beláttam, hogy éppen azt lehetne elmondanom, hogy milyen volt a Beszélő Párizsból. Azzal kezdem, hogy amikor 1977.

A szamizdat-Beszélő titka(i)


A Beszélő-összkiadás megjelenése alkalmából június 4-én, a kora nyári estén összesereglettek a régi és új szerzők, szerkesztők, munkatársak, az egykori és mai Beszélő olvasói, barátai, és a kicsit szűkös teremben, a tágas, jó illatú, barátságos udvaron, a zöld repkénnyel befuttatott olaszos lépcsőfeljáró lábánál eső utáni friss hangulatban emlékeztek… Kemény István szociológus bevezetője után Kisbali László, az est házigazdája élőben játszotta, játszatta Rejtvény rovatát – a Ki beszél?-t –, így mutatván be az éppen soron következő szerzőt: Eörsi Istvánt, Iványi Gábort, Radnóti Sándort, Ha

Kő és kapu


„Nagy Imrét és mártírtársait Hruscsov és Kádár 1958. június 16-án végeztette ki. Azonban már 15-én is megölhették volna őket – ötlött fel a mostani szervezőkben, és erre az aktuálpolitikailag kedvezőbbnek ítélt időpontra tették a forradalmi emlékmű avatását. Ezt talán még George Orwell, az utólagos történelemjavítások legnagyobb világszakértője is értékelni tudná.”
(nwa:
 A hét üzenetei)

Nemzeti Emlékhely Alapítvány
Budapest, 1992.



Pomogáts Béla: Ötvenhatos egység?


„Bár vennénk ma, ha nem is könnyebb, de békésebb időben, példát akkori önmagunkról, bár kötne össze valamennyiünket a nagy napok emléke, amikor népünk egésze fejjel volt nagyobb hétköznapi önmagánál.”

(Részlet Göncz Árpád június 15-én felolvasott leveléből)

„Ötvenhatosnak” lenni valamikor titkos szolidaritást jelentett, hallgatólagos közösséget, amelyet nem tartottak számon, illetve, ha számon tartottak, csak az elnyomó apparátus senkitől sem látható aktáiban.


Orosz István: Töredékek


– 1981. őszi indulásától 1985 tavaszáig nyomtattam a Beszélőt dunabogdányi házamban.

– Amikor az első számot kezébe vehette az érdeklődő olvasó, Lengyelországban Jaruzelski tábornok szükségállapotot hirdetett ki.


Révész Sándor: Az állatorvosi herélt

Murányi Gábor: Volt egyszer egy Magyar Nemzet?


A Magyar Nemzet története a szerkesztő és az újságolvasó szempontjából rendkívül kellemetlen történet. Ugyanis nem lehet leegyszerűsíteni. Nem lehet belőle kiemelni a lényeget, mivel a lényeg éppen az események halmazatában van. Abban, hogy összefüggéseikben jelennek meg itt és világítják meg egymást mindazok a nagy kérdések, amelyeket a rendszerváltás a médiumok világában felvetett.

A halmazat

1989 őszén a pártállami lapgazda-rendszert a Magyar Nemzet szerkesztőségének a lázadása tette a sírba.




Bodor Pál: Volt egyszer egy Magyar Nemzet…

Kiegészítő vallomástöredék Murányi Gábor könyvéhez (II.)


…Murányi könyvéből nem derül ki, hogy hosszan tárgyaltam László Balázs kormányszóvivővel is. Aki kifejtette, hogy szerinte Antall József oly szilárd a Magyar Nemzetet illető koncepciójában, és azt némely tanácsadója oly következetesen tovább szilárdítja, hogy ő abban aligha ingathatja meg miniszterelnökét; ám megkísérli…

Miközben László Balázzsal zajlott beszélgetésünk a Parlament épületében – tőlünk néhány tucat méternyire robbant a „Jeszenszky-bomba”.


Szabó Miklós: Trianon és a nemzeti egység


Ha a miniszter azt akarta mondani, hogy Trianont mindenki ellenezte Magyarországon – a politikában gondolkodók közül – akkor ebben az értelemben bizonyos nemzeti egység valóban fennállott. Túlzás volna ugyan azt vélni, hogy akkor, 1920–1922 táján minden magyar legfontosabb gondja a békeszerződés volt, viszont a béke kérdésében lényegében egységes álláspont uralkodott. A hazai „földműves szegénység”, a „hárommillió koldus” csak a két forradalom felborult viszonyai között vált a politikai cselekvés alanyává, konszolidált időben nemigen gondolt politikai dolgokkal.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon