Skip to main content

Befejezetlen múlt

Szenczei László: Néhány szó az egyetemesebb magyarságért

(Brassói Lapok, 1940. febr. 4.; XLVI. évf. 27. sz. 9.)


A magyar ifjúság lázasan keresi az egész lelkét betöltő nemzeti eszme mély értelmét, s a kutatás lázában már-már metafizikai síkokra téved. Garmadával íródnak a nemzeti jelleget vizsgáló és körvonalazó cikkek, ifjúságunk szenvedélyes hévvel ragad meg minden alkalmat, hogy a megkülönböztető magyar vonásokat kidomborítsa. Az irodalomban, a művészetben, a gondolkodásban, a politikában, sőt a gyakorlati élet különböző területein is azt a jellegzetes valamit keresik, ami hamisítatlanul magyar, s ha nem találják, maguk próbálják megteremteni.

Molnár Gusztáv: Szenczei, Szárszó, egyebek…


Szenczei László, akit a Nagyvilág művelt és kissé titokzatos szerkesztőjeként ismertek Budapesten, 1935 és 1940 között a modern, poszttotalitárius liberalizmus legkiválóbb képviselője volt Erdélyben. Az Erdélyi Helikonban éveken át írt francia folyóiratszemléje, a szabadkőműves Ligeti Ernő szerkesztette Független Újságban, a baloldali-liberális Brassói Lapokban, a neokonzervatív Hitelben megjelent cikkei és tanulmányai a nyolcvan decembere utáni ínséges időkben lelkesedéssel töltöttek el.

Orosz István: A Beszélő Dunabogdányban – II. rész


Biztonságban éreztük magunkat Bogdányban. A szomszédok viszonylag hamar megszokták, hogy életmódunk eltérő, a hét bizonyos napjain mindhárman eljártunk dolgozni, ott voltak a gyerekek, barátaink időnként meglátogattak bennünket, a kertben termett a paradicsom meg az eper, az ebédet a helybéli szövetkezeti vendéglőből hordtuk, szóval kezdtünk beilleszkedni a falu mindennapjaiba.

Orosz István: A Beszélő Dunabogdányban – I. rész


A dolog 1980 tavaszán fordult igazán komolyra, amikor Békés Erzsivel, Riba Anikóval és Kovács Sándorral megvettük a Dunabogdány, Táncsics u. 37. szám alatti parasztházat. Ezzel a döntéssel többirányú életforma-problémáinkra igyekeztünk választ keresni. Először is szerettük volna kipróbálni az olyan együttélést, amely nem a szűk családi keretekre korlátozódik.

Sanyiékkal 1977-ben ismerkedtem meg Vácon, amikor közvetlenül az egyetem elvégzése után a helyi művelődési házban ifjúsági előadóként csaknem egy esztendeig azon erőlködtem, hogy sikerüljön egy filmklubot létrehoznom.


Június 17. számokban


Sztrájkoló üzemek: kb. 600
Kiszabadított foglyok: 1317
Elesett tüntetők: 51
Elesettek az NSZEP oldalán: 4
Letartóztatottak: 6171
A szovjet csapatok által kivégzett németek: kb. 20
Parancsmegtagadás miatt agyonlőtt szovjet katonák: 40 (feltételezett szám)
Halálos ítéletek: 2
Elítéltek száma: életfogytiglan: 3
10-15 év: 13
5-10 év: 98
1-5 év: 791
1 év alatt: 534

(Forrás: Die Zeit)
















Arató János: Június 17. – negyven éve

Ez a harc volt az első


Nyugatról irányított, fasiszta puccskísérlet – a berlini eseményeknek ezt a hivatalos meghatározását soha senki nem vette komolyan.

Információs összefoglaló


MSZMP BUDAPESTI BIZOTTSÁG
Társadalompolitikai Osztály
Budapest, 1989. június 22.
Készült: 72 példányban




INFORMÁCIÓS ÖSSZEFOGLALÓ a június 5–21-i időszak eseményeinek visszhangjáról (25. hét)

BELPOLITIKA

1. Amint az várható volt, az utóbbi hét kiemelkedő, legnagyobb visszhangot kiváltó eseménye Nagy Imre és társai temetése volt, annak bel- és külföldi hatásával együtt.






m. g. [Murányi Gábor]: Június 16-a ötször


1988
Párizs, 11 óra

A Père Lachaise temető 44-es parcellájában a magyar forradalom mártírjainak emlékművét avatják fel. Az emigráció két szervezete – az Emberi Jogok Magyar Ligája és a Magyar Szabadságharcos Szövetség – készítette elő a megemlékezést, a jelképes sírhelyet Jacques Chirac párizsi polgármester bocsátotta rendelkezésre, az emlékművet ifjabb Rajk László tervezte, a kivitelezés Nagy Ernő munkája.



F. Havas Gábor, Kőszeg Ferenc: „Egy történelmi tényről van szó”

Elkésett beszélgetés Méray Tiborral


Szerkesztőségünk tartozott Méray Tibornak. A szamizdat-Beszélö 2. száma, amely 1982. januári keltezéssel jelent meg, közölte Donáth Ferencnek Molnár Miklóshoz, a Svájcban élő történészhez írott levelét. Nagy Imre 12 év börtönbüntetésre telt harcostársa írásában kifogásolta, hogy Méray Tibor a forradalomról szóló, 1959-ben angolul, majd 1978-ban magyarul megjelent könyvében az 1958-ban kiadott Fehér Könyv V.

Eörsi László: Az ellenforradalmárok támadásától a sortűzig


A fentebb közölt dokumentumok lényegesen informatívabbak a Sortűz a HM előtt című könyv „bizonyítékainál”. Van azonban egy közös tulajdonságuk: sortűzről sehol sincs szó, csak fegyveres harcról.

Ezek közül az első forrás szinte csak ebből a szempontból érdekes, hogy mennyire önellentmondó.

Markó György úr összegzésének gyenge pontja az áldozatok számának megítélése: a most közzétett „Ismeretlen szemtanú visszaemlékezésén” kívül egyetlen levéltári forrás sem utal a 20-25 fős „visszafogottabb” katonai jelentésre.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon