E csoportról jóval kevesebbet tudunk, mint az imént felsoroltakról, nem szerepeltek a forradalom alatt keletkezett cikkekben, röpcédulákban, rádióközlésekben. Pedig népes, jó harcértékű egység volt, és valószínűleg a legszervezettebben működött az önkéntes alapon rekrutálódott csoportok közül.
Megalakítóját és parancsnokát ifj. Wágner Istvánnak hívták, de ezt a forradalom alatt senki sem tudta. Húszéves volt, géplakatos.
Amiért imádkoztam
Valójában mindvégig intervallumban tevékenykedtünk, mely a nagyobb politikai változások, többnyire forradalmak idején keletkezik. Mi a rendszerváltásnak, ennek a látszólagos forradalomnak a láthatatlan hátszelében, az egyre szűkebb holttérben maradtunk saját mozgásunk közben. Ez a rendszerváltás okozta holttér – a „rés a papírformán”, ahogy akkoriban neveztem – abban a pillanatban enyészett el végleg, amikor Antall József miniszterelnök 1992.
1944. október 9-én, hétfőn Churchill repülőgépe leszállt Moszkvában. A brit miniszterelnök még aznap estére találkozót kért Sztálintól. A marsall titkársága a főnökük munkarendjében szokásos este tíz órai kezdést javasolta. Mielőtt elindultak volna a Kremlbe, Lord Moran, Churchill háziorvosa szerint a következő beszélgetés zajlott le Churchill és Eden között. A miniszterelnök hosszasan fejtegette: azt akarja megértetni Sztálinnal, hogy a három nagy összefogásával minden kérdés rendezhető, és majd csak ezután hozakodna elő „néhány rendezésre váró apró kérdéssel”.
Már a hatvanas évek végén lehetett hallani ezt a kifejezést: „a Barbu-maffia.” Ez a maffia alapította később a Nagy-Románia Pártot, illetve hetilapját, a Romania Marét, stílusa, ideológiája, mentalitása már akkor, több mint húsz évvel ezelőtt kialakult – nagyrészt két vezéregyénisége, Eugen Barbu író (haláláig a párt alelnöke) és C. V. Tudor, a párt elnöke révén. A román demokratikus ellenzék (sajtó, pártok) éveken át felületesen kezelte a Romania Mare-jelenséget. Elítélték, megvetették, de nem tekintették komoly veszélynek. Csupán bábokat láttak bennük.
Ezzel a fölöttébb eredeti címmel tárták a nyilvánosság elé nemrég az SRI „nézőpontját” a román forradalom még mindig feltáratlan körülményeiről. Nem véletlenül nevezik így: szó sincs itt a valóságról, netán újonnan felbukkant tényekről, csupán az események aktuálisan érvényes „olvasatát”, magyarázatát kapja kézhez az olvasó. Ami még nagyon újnak sem nevezhető: lényegileg a Secu-barát Nagy-Románia Párt (PRM) és hívei százszor elismételt elméletét sulykolják megint – az 1989.
A Romániai Információs Szolgálat (SRI) a Securitate utódja – ez közhely. De leegyszerűsítés. Lényegében az is igaz, hogy az SRI fő feladata az Iliescu-rendszer fenntartása, de a helyzet ennél bonyolultabb. A román titkosszolgálat és Iliescu (illetve a kormánypárt) viszonya szoros, de hogy ki kinek van alárendelve és milyen mértékben – homályos. Az viszont biztos, hogy az SRI nem csupán végrehajtó „szerv”, mint a Secu volt, hanem a politikai döntéseket meghatározó módon befolyásoló szervezet.
A Secu–SRI-kontinuitás evidens, de általában tagadják.
NWA emlékére
„Hogy van az, hogy minden magyar (már elnézést Herr Kollege) de olyan elviselhetetlenül rámenős?” – hallják lelki füleim bécsi szerkesztőm évi rendes magyardöbbenetét követő kérdését, amikor leteszem a Beszélő szerkesztőjének telefonját. – A fenébe is, az osztrákoknál bejött. Mondtam, hogy hagyjál most békén az évfordulóval Franzl, szédülök. Itt ülök a Toshiba előtt, az egész display mintha balra föl akarna repülni, én meg kapaszkodom az íróasztal peremébe, hogy utána ne szálljak.
Az 1933-as éhínség és a zsidóság kérdése, még teljes egészében feltárásra vár. Kertelés nélkül el kell ismerni, hogy a bolsevik kommunista párt és megtorló különítményei tevékenységében zsidó nemzetiségű személyek is részt vettek, ami – szemtanúk elbeszélései szerint – csak fokozta az antiszemita hangulatot Ukrajnában. A harmincas évek végén Ukrajnában kb. 2,5 millió zsidó élt, ezek fele a nagyvárosokban. A pártszervek vezetői között (akiknek teljes létszáma kb.
„Ezekben az években végig anyám volt a kijevi anyakönyvi hivatal vezetője. Az irattára a városi tanács pincéjében volt. 1934-ben anyám megmutatta nekem azokat a polcokat, ahol az 1932–33 folyamán elhunytak halotti anyakönyvi kivonatát tartotta. A polc, ha az emlékezetem nem csal, többtucatnyiszor, de lehet, hogy százszor olyan hosszú volt, mint a korábbi években, s már akkor is tudtuk, hogy ez távolról sem az összes adat. A halál okát tartalmazó rubrikában – »ismeretlennek« minősített személyekről lévén szó – csak egyfajta beírás szerepelt: »szívbénulás«.
És láttam: íme, egy hullaszínű ló, a rajta ülőnek neve Halál, és a Pokol követte őt; és adatott nekik hatalom a föld negyedrészén, hogy öljenek karddal, éhínséggel és döghalállal, és a föld vadállatai által.
(A jelenések könyve, 6,8)
Máig vitatott kérdés, hány áldozata is volt valójában az ukrajnai csendes háborúnak. Egy finn újságíró már 1935-ben azt állította könyvében, hogy 8 millióan pusztultak el. Nyugati történészek és demográfusok szerint 3-4 millióra tehető az áldozatok száma.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 6 hét
10 év 31 hét
10 év 35 hét
10 év 35 hét
10 év 36 hét
10 év 36 hét
10 év 36 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét
10 év 39 hét