Skip to main content

Játéktér

Pap András László: A polgári törvénykönyv esete a gyűlölet-beszéddel

Kovács Gábor: Hannah Arendt két modernitása

Seyla Benhabib monográfiájának kiindulópontja szerint a modernitáshoz való viszony tekintetében valójában két Hannah Arendt van: az egyik a weimari Németországból megörökölt kultúrkritika örököse, a Heidegger-tanítvány, aki a modernitást egyfajta Verfallsgeschichtének, a politikafelejtést kiteljesítő hanyatlástörténetnek látja, emellett azonban ott van a másik Arendt, aki szerint az újkori forradalmak elsüllyedt kincsestárának felszínre hozásával megújítható a modern politika.

Noszkai Gábor: Kisebbségvédelem vagy államvédelem?

A magyarországi kisebbségvédelem tizenöt éve

Papp László Tamás: Cölöpök békaperspektívából

Jegyzetek egy ordóbotrány margójára

Az írástudó mindig rizikót vállal, amikor – beállva a sor végére – olyan, a pályatársai révén unásig túltárgyalt dologban próbál relevánsat képernyőre vetni, mint jelen esetben a Horn Gyula nevével fémjelzett plecsni-gate.

Kemény Vagyim: Minisztériumhoz köthető?

Naetar-Bakcsi Ildikó: Hozzászólás a Szabadság kultúrája című irathoz

Bozóki András és munkatársai: A szabadság kultúrája – Magyar kulturális stratégia, 2006–2020

Erdélyi Ágnes: Hannah Arendt 1956-ról – mai szemmel

Az alábbiakban azokat a szövegeket vizsgálom, amelyekben Arendt 1956-ról beszél. Az Arendt–Jaspers-levelezésből indulok ki, amelyben ’56 novemberétől kezdve többször és többféleképpen fölmerült a téma.

Balogh László Levente: Arendt Amerikában

Aligha meglepő, hogy Amerika – és ezen természetesen az Amerikai Egyesült Államokat értem – mindig is megkülönböztetett figyelmet élvezett az európai politikai gondolkodók körében. Ez az érdeklődés leginkább talán azzal magyarázható, hogy az amerikai politikai rendszer ugyan mélyen az európai politikai gondolkodás hagyományaiban gyökerezett, ám új körülmények között új politikai rendszer született belőle. Ez a megkülönböztetett figyelem azonban csak a legritkább esetekben irányult a sajátos amerikai politikai viszonyok megértésére, mivel nem annyira a megértés szándéka vezette, mint inkább az előítéletek és a bizalmatlanság.

Batár Attila: Tabula rasa, konzerválás vagy átépítés

Szakolczai Attila: Téblábolás Budapesten

Az 1956-os forradalom és szabadságharc története iránt az ötvenedik évfordulón világszerte megnőtt a figyelem, amit sajnálatosan tovább növelt a magyar belpolitikai feszültség egy idejű látványossá válása. Kiadványok sokasága jelent meg ötvenhatról, de a mennyiségi szempontok szerint mindenképpen gazdag választékból is biztos sikernek ígérkezett az üzleti világban és a művészi körökben egyaránt ismerős nevű szerző, Michael Korda könyve (Utazás a forradalomba. Személyes emlékeim az 1956-os magyar forradalomról. Vince Kiadó, 2006), amely a köztörténeten túl Korda személyes történetébe is betekintést ígért.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon