Megtörtént a választás az Akadémián. Legfeljebb annyi változott, hogy az elnök még nyíltabban jobboldali lett. Ezzel az Akadémia meg sem indult reformja nyilvánvalóan le is zárult. Az MTA-t a jobboldali pártok aligha fogják megreformálni, a baloldali pártok meg eddig sem merték.
Őszinte, csendes, higgadt, művelt, okos, bátor, sőt hős, ugyanakkor gorombán szókimondó, kegyetlen, önző, kapzsi, korrupt, cinikus, zsarnok – létezik, hogy megférjen mindez egyetlen emberben? Igen, a neve Robert Gabriel Mugabe, aki 1980 óta áll Zimbabwe élén, s aki előbb felvirágoztatta, majd tönkretette országát.
Már több mint harminc éve, hogy Frankfurtban megcsördült a telefonom, és a vonal másik végén Konrád érces hangon aziránt érdeklődött, hogy ismerem-e, és lenne-e kedvem lefordítani egy kis esszéjét.
A „Krisztián” néven elhíresült, a budapesti Blaha Lujza tér környékén bűncselekményeket elkövetett gyerek ügyének elemzéséhez többféle elvi és gyakorlati kérdést kell körbejárni. Az elmúlt hetekben számos hasonló ügyet is bemutatott a média, de azok nem váltottak ki érdemi visszhangot. A három teljesen eltérő eset kapcsán mégis tanulságos lenne megismerni a közvélemény és a szakemberek álláspontját akár a büntethetőség, akár az érintettek szempontjából.
Míg Idi Amin Dada néhai ugandai elnök a legelőkelőbb címekkel, kitüntetésekkel illette önmagát, a világ egyszerűen csak Uganda mészárosaként emlékezik rá. Nagy formátumú államférfi akart lenni, de csupán termete emelte ki a tömegből. Ízig-vérig bokszoló és katona volt, máshoz nem is értett. Lelkében a mesék tündérvilága megfért az irgalmatlan kegyetlenséggel. Míg a külvilág számára sokáig kedélyes, szórakoztató ember benyomását keltette, hazájában szinte mindenki rettegett tőle.
Fiatal családapa koromban Budapesten, a Duna partján levő lakótelepről gyakran sétáltam le gyerekeimmel az alsó rakpartra. Egy alkalommal négyéves kisfiam hirtelen azt kérdezte: mondd, papa, merre folyik a Duna, és a part mellett örvénylő vízben „felfelé” sodródó falevelekre mutatott. Gyere – mondtam neki –, menjünk csak fel a rakpart tetejére, onnan jobban lehet látni a folyó irányát. Gyakran éppen így vagyunk a történelemmel.
1994 júliusában New York város akkori polgármestere, Rudolph Giuliani, és rendőrfőnöke, William Bratton közzétette a New York közterületeinek visszakövetelése (Reclaiming the Public Spaces of New York) című stratégiai dokumentumot, amelyben bejelentették, hogy radikális fordulatra készülnek a kriminálpolitikában.1 Az új politikai irányvonal, amelyre hivatalosan „életminőség-kezdeményezésként” (quality-of-life initiative) hivatkoztak, zéró tolerancia megközelítésként vonult be a köztudatba, és agresszív hatósági fellépést eredményezett az olyan csekély jelentőségű bűncselekmények elkövetőivel szemben, mint például a graffitizés, a szemetelés, a köztéri vizelés, a köztéri ivászat, a droghasználat vagy a prostitúció.
Közel három emberöltőnyi idő telt el a civilizációs trauma óta, amelyet Európában a holokauszt idézett elő, de Németországot kivéve az egykori szövetséges és megszállt országok kulturális emlékezetét a nyilvánosság szintjén még mindig inkább az elfojtás mechanizmusa uralja. Ennek következtében például Magyarországon és nálunk, Erdélyben is csupán ritkán és bátortalanul merül fel a helyi hatóságok és a lakosság egy részének aktív közreműködése a diszkrimináció áldozatai sorsának végzetes alakulásában.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 49 hét
9 év 22 hét
9 év 26 hét
9 év 26 hét
9 év 27 hét
9 év 28 hét
9 év 28 hét
9 év 30 hét
9 év 31 hét
9 év 31 hét