Szőcs Géza: A torony
Hát találkozzunk Elefántcsont-parton.
Van nekem ott egy óriási tornyom.
Abban írom politikai verseim.
És van nekem egy icipici szörnyem.
Hát találkozzunk Elefántcsont-parton.
Van nekem ott egy óriási tornyom.
Abban írom politikai verseim.
És van nekem egy icipici szörnyem.
az álom régi elfeledett igazság
már nem tud utánajárni senki
most az idegenség dalol mint a tenger meg a gond
kelet nyugatról nyugatra fekszik a hazug mozgás a legsebesebb ma a bölcsesség dalol
meg elhanyagolt kórságom madarai hamu s illat közt a virág
azok, akik nem akarják túlélni a szerelmet
és a szerelmesek akik visszaforgatják az időt ma a föld nem ismer rá a kert illatára
és az ország mely hű marad a halálhoz
hisz a Nap legfőbb gondja nemcsak e világ
de egy napon
a Nap áll majd ott ahol a szív volt
és nem lesz az emberi bes
Feleségem és a lányunk a tévében a konyhában nézik kint a Lear királyt.
Én közben az ágyban fekve rádión a szerelemről hallgatom Kornis Mihályt.
Szívemből beszél a szívről, a szerelmi fázisokról: száján bölcsen cseng a szó.
Régi édes ízek jönnek, összefut a nyál a számban. S a kintiek a konyhában?
gyermekkorában ő hordta a tejet a
családnak, reggel korán ébredt, még
sötétedéskor, a kertek alatt ment a
tejesasszony házáig, aki fodros kombinéban
várta csikorgó hidegben is, de a félelem
csak akkor lepte meg, amikor kilépett
a kertkapun és beakasztotta a drót
karikát a kerítés oszlopába, a kutyák
erre a jelre vártak, hogy a drótkarika
a helyére kerüljön, vagy a kerítés oszlopa
a drótkarikába, abbahagyták az ugatást
és vonyítani kezdtek, annak még hasznát
veheted, hogy a kutyák rád ismernek
mondta az apja, Iste
Ebben a házban laktam,
ezen az ablakon át néztem ki,
ebben az ágyban aludtam,
ezeket a ruhákat hordtam,
ezeket az ételeket ettem,
ezeket a könyveket olvastam,
ezt a nőt szerettem,
ezt a fiút nemzettem,
ezekben az eszmékben hittem,
ezeket a hazugságokat gyűlöltem,
ezzel a földdel érintkezett a lábam,
ezeken az utakon jártam,
ebben az erdőben gombáztam,
ebben a patakban gázoltam,
ebben a hegyben gyönyörködtem,
ez volt a kedvenc völgyem,
ezen a tisztáson bódított legjobban a vadlucerna illata,
erre az udvarra léptem ki a ház
1. Kint
Mitől óvhat meg az udvariasság?
Most például egy levestál maradt
szokott helyén. Néha nem mentség
a hirtelen felindulás, nincs jogos harag.
A gondoskodás is csak addig esik jól,
míg nem várnak érte túl sokat.
Kedélyeskedések: mi szél hozott erre,
mit nyújthat még a jó öreg Csopak…
S ha már itt tartunk: ez érdekelne
engem is – bár kétlem, hogy a családi ebéd az,
ahol megszülethet a helyes válasz.
Rokonaidat még óvja az udvariasság.
Ha úgy akarja – hát legyen,
Nekem az élet úgyis messzi vásár
S hány verset alszom el
Mikor menetel a gond
Füstölgő hegygerinceken
Mikor a lélekzet is lépéseket számlál
Nyikorgó tenyértörő csónakázás a sötétben
Hajlingolás a talpsebző járhatatlan célért
Míg alant nyomorog a korpás szerelmi holmi
– Kérem ne cibáljon, eresszen el
A kabátom is tudja már:
Nem kell válaszolni
Minden bogyóban méreg
A szemek vizében aljas locsogás
– Jó uram – magával tartanék
Ha az ülésre férek
Jó lesz így, finom takarója van
Azt hiszem, az már
nem volt a mindenség része,
túl volt a városon,
túl a teremtésen,
ahol a papa meg a mama éltek,
Nem volt a földön,
nem volt az égen,
menedék volt,
túl a mindenségen.
A mama ételt kevert
a sparhelton egy
zománcos tálban.
Mikor a papa belépett.
Azt mondta:
őrült nagy gáz van,
mert előkerült
az idevezető járat,
s most jön a fiuk,
hogy kinyírja őket,
mert nem teremtettek neki
pénzt, meg nőket.
Hajnali tengerpaplan: forrongó színek szürkesége.
A kutató tekintet elvész árkaiban.
Csodás vízfelszín, zsongás dermedt zuhataga,
palaszín, kékszín bóják Isten ablakain.
Hámló, porózus földek távol.
Szürkéskék hegygerincek várakoznak,
rajzolódjék négy égtáj láthatára.
Végtelen asztalokon a víz hajlékony képzete.
Vonalak, hártyák siklanak,
a napban álló angyal hangja zeng,
terítve vár a madarak asztala.
A széna porzott. Ittuk a whiskey-t, és
a négy gyerek volt néma figyelmem és
a többiek beszéde tárgya.
Szállt az idő, a széna porzott.
És végtelennek tűnt az idő, ahogy
a lányok és a két fiú újra csak
futott s vetődve ért a földre,
hol megelőzve, lehagyva egymást.
Éreztem, újra, újra a viszketést,
amint a nedves bőrre a por lehull,
amint a fű végigcirógat
homlokomon, vagy a hangya lába.
Csak ittam, ámde éppen a szomjúság
nem csillapult.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 8 hét
8 év 33 hét
8 év 37 hét
8 év 37 hét
8 év 38 hét
8 év 39 hét
8 év 39 hét
8 év 41 hét
8 év 41 hét
8 év 42 hét