Robert Redford ezer Oscarra jelölt legújabb sikerének megtekintése nem szerepelt a terveim között. Mert mi jön ki abból, ha a hollywoodi stúdiókban koncentrálódó hallatlan profizmus és technikai felkészültség ép erkölcsi érzékkel és ízléssel párosul? Tisztes unalom, többnyire. Mintha csak a sok erény alatt berogyna a filmvászon, és elkezdene fekete lyukként viselkedni.
Csakhogy alábecsültem Redfordot.
Kétlelkűbb már nem is lehetnék. Elfogultan szeretem Nyikita Mihalkov filmjeit, most pedig egyszerre kell művészi és emberi kudarcával szembesülnöm. Tehet-e arról Mihalkov, hogy kegyelték őt az istenek?
Választott hazájában, Svájcban meghalt egy idős amerikai hölgy, Patricia Highsmith. 74 éves volt.
Életében több mint harminc kötetnyi regény és elbeszélés jelent meg tőle számtalan nyelven és kiadásban, százezres, milliós példányszámokban. Képtelenségnek tűnik, hogy miközben hat regénye olvasható magyarul – nem sok kortárs író dicsekedhet ennyivel –, irodalmi felfedezése még nem történt meg.
Nem emlékszem második filmre, amit úgy vártak volna, mint most Enyedi Ildikóét. Debütálása, Az én XX. századom hibátlan darab volt, és rendkívüli, szuverén tehetségről adott hírt. Sikerült elkerülnie azt a típushibát, amelyet szinte minden kezdő elkövet: az eklektikusságot, „bőszeműséget” és akarnokságot, amely egyetlen műbe próbálja belezsúfolni mindazt, amit az alkotó odáig kitudott, elképzelt, megérzett a világból.
Közben elkészült egy besorolhatatlan műfajú – rövidjátékfilm? költői dokumentumfilm?
Több mint fél évszázados késéssel nemrég magyarul is megjelent az Éjerdő, Djuna Barnes amerikai írónő korszakos regénye; egyike azoknak a kivételes remekműveknek, melyek magukban ragyognak, mint a szoliterkövek, kívül vonulatokon és kívül a saját idejükön is. Vannak távoli rokonai, de közvetlen előzményét vagy folytatását nem találni sem szerzője életművében, sem a világirodalomban.
„Piros arc, gesztenyeszín haj. Vidáman és huncutul szikrázó szürke szempár.
Látszólag nincs intimebb, szubjektívebb műfaj az amatőr filmnél, a családi felvételeknél. Pedig a kamera mögött álló többnyire rejtve marad, személytelenül rögzíti azt, amit lát, amit megörökítésre szán, s amivel nem akar mondani semmit. Nincs üzenete. Ezek a filmek nem kiáltanak szerzőért, magukban valók, hiánytalanok. Csak utólag, a privát Magyarország darabjait nézve tűnik fel úgy, hogy volt ott egy betöltetlen hely, amit aztán Forgács Péter felfedezett. Csakhogy nem ez történt.
Hogy miféle érdemekért osztják a Nobel-díjat, azt nem könnyű kifürkészni, de az 1993-as év választottja esetében szerencsésen találkoztak az írói kvalitások a „magasabb szempontokkal”. Toni Morrison ugyanis nagyon tud írni. Amerikai, egy egyetemi katedra, egy Pulitzer-díj (Beloved, 1988) birtokosa, és innentől már vigyázni jó lesz, nehogy a rasszizmus és szexizmus kettős bűnébe essünk: szerzőnk – kit puszta neve alapján inkább vélnénk dzsesszzenésznek – fekete írónő.
A hatvanas évek második felében új tantárgyat vezettek be a gimnáziumban. Filmesztétika volt a neve, és új csapást mért a szavalókórus terhe alól épp csak megszabadult magyartanárokra, akik a dobozba vetették minden reményüket. Mert ugyanebben az időben élt, sőt virágzott az Iskolatelevízió című adás, melyben többször is lejátszották a kötelező filmeket, majd hozzáértők elemezték, mit láttunk, egyáltalán, hogyan kell filmet nézni.
„Mikor a gyerek gyerek volt, mindenfélét kérdezett. Miért vagyok én
én, miért nem vagyok te? Miért vagyok én itt, és miért nem ott?”
Volt egyszer egy város, lett egy város (vagyis kettő), van itt egy város Európa legközepén, amit nem tudunk megkerülni. Megosztott létünk eleven botránya (volt). Azt akarták, hogy elfogadjuk, azt hitték, beletörődtünk. Mert nem kérdeztünk, csak éltünk benne a reálisan létezőben, együtt a nyilvánvaló abszurditásokkal.
Kezdetben volt a hallgatás. Csendbe temetni, feledéssel takarni, szégyennel – az áldozat szégyenével – lepecsételni. Hallgatást parancsoltak minden túlélőre, haláltáborból, a Don-kanyarból, a hadifogságból, a kényszermunkából, a kitelepítésből, a börtönből, az akasztófa alól megszabadultakra.
Bibó István volt az első, aki megszólalt az egész társadalom helyett, de a szenvedők nevében is. Utána hosszú csönd, az ártatlan együtt kussolt a bűnösökkel, a közönyös az igazakkal, a hóhér az áldozatával.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét