Meghökkentő dolog történt velem a minap, miközben a moszkvai Vízistadionban egy tömegjelenetet forgattam. Odajött hozzám három kaukázusi férfi – megtudván, hogy én vagyok a filmesek főnöke –, és felajánlották, hogy a testőreim lesznek. Az egyikük először az anyanyelvén szólított meg, nem pedig oroszul. Talán mert nem vagyok az a szőke, kék szemű orosz típus.
Évek óta részt veszek a Színházművészeti Főiskola többlépcsős felvételi vizsgáin. A felvételiztető számára a legelső szakasz a leghálátlanabb. Amikor jön az áradat, a színészi pályára vágyakozók özöne. Hát erre a „piszkos” munkára szoktak engem meghívni. Ide felelősségtudat kell és szeretet, a legfontosabb pedig: jó szem és nagy figyelem. A harmadik fordulóban aztán, amikor már csak ötven-száz jelölt marad a húsz helyre, az a munka már könnyebb is, tisztább is.
Ó, boldogtalan gyermekeim! Kislányaim… Mi vár rátok a jövőben? Éjszaka van, nézem nyugodt, álomba merült arcotok, és sírok. Hogy mitől? Magam sem nagyon értem. Az éjszakától. A ti nemtudástól tiszta és fénylő arcotoktól. Két alvó arc a rosszkedvű tél hullámaiban, valahol a Föld, Moszkva peremén… Nem tudok könnyek nélkül rátok nézni, talán mert valóra nem vált reményeimet siratom. Én EGÉSZ valómat akartam az életnek adni, és nem kellett neki. A nagy és bölcs életnek.
Az utóbbi időben tetőfokára hágott az orosz sajtóban a Jelcin-ellenes hisztéria. Hogy kik csinálják? Kik mozgatják? Magától értetődően az értelmiség.
Egy valamirevaló értelmiségi természetesen utálja a hatalmat, semmi kedve „hatalomra kerülni”, irányítani, utasítást adni, büntetni, ne adj’ isten embertársait börtönbe csukni vagy főbe lőni.
Hazamegyek október 3-án este – Moszkva mellett lakom –, s a feleségem azzal fogad, hogy egy részeg pasas mászkál lent az utcán, rakétapisztolyával a levegőbe lövöldözve, és azt üvölti: „Talpra hatalmas ország, indulj a végső harcra! A gaz fasiszták ellen, vesszen a német banda!” Ilyenkor persze sehol egy rendőr, jegyzi meg a feleségem felháborodva. Felhívjuk a gyerekeket a térről, bekapcsoljuk a tévét. Már tizenkettedik napja folyik az ingyencirkusz a parlament feloszlatása körül: ezek (Jelcin és a kormány) és azok (Haszbulatov és Ruckoj) között.
Alig lábaltunk ki a lágerkorszakból, úgy érezzük: Kelet-Európát most a nacionalizmus szabdalja új zónákra. A Gulagon sokféle nemzetiségű elítélt volt; hogy viselték el egymást?
Amikor iskolába jártam, az osztályunkban nagyon sok fura nevű gyerek volt – Zejbot, Zelgyesz, Zemmel. És esküszöm neked, a mai napig nem tudom, milyen nemzetiségűek voltak. Azt tudtam, hogy én zsidó vagyok, és persze jólesett, amikor azt olvastam, hogy Botvinnyik sakkvilágbajnok zsidó, hogy Max Bear boxvilágbajnok amerikai zsidó.
Az asszony a Puskinszkaja és a Tverszkaja metróállomások közti, föld alatti átjáróban áll. Kirí a társnői közül, akikkel együtt árulja az „irodalmat”. Az újságos maffiák fölosztották egymás között a helyeket – többnyire a moszkvai metró föld alatti folyosóit, aluljáróit. Bizonyos helyeken „baloldali” újságokat árulnak, másutt kertészeti folyóiratokat, szótárakat, családi lapokat, megint másutt erotikus és pikáns kiadványokat: Csasztnaja Zsizny (Magánélet), On i Ona (Férfi és nő) stb.
– Nekem ritka jó kutyám van. Úgy hidd el, ahogy mondom. Hát persze, a tiédnek a füle meg a színe, az enyém viszont házőrző! De ha mondjuk, csak úgy, például… – a taxis hátrafordul, és vidáman rám mosolyog – …mondjuk, ha a tiéd megharapná az enyémet, én biztos, hogy… nem ott rögtön, hanem később… becserkészném és kinyiffantanám. Vagy nyomorékot csinálnék belőle… A havernak meg nekem van egy olyan hurokcsapdánk is. Egyszer arra felénk szemétkedett egy dög. Na, az is megkapta a magáét. A mi kutyáink nekimentek, de lepattantak róla.
Húsz évvel ezelőtt olvastam ezt a darabot, s szerelmes voltam belé. Emlékszem, milyen megsemmisítő hatással volt rám, 1972-ben. De ez akkor volt – a dráma arról a „másik világról” szólt, itt-ott utalva a miénkre is. A „szörnyű” kapitalista valóság azóta a mi valóságunk lett. És John Osborne műve, a Dühöngő ifjúság most a szó szoros értelmében mirólunk szól. Rólam, a családomról, a barátaimról. Az én nemzedékemről, amely nem kell senkinek, megveti önmagát, mindent és mindenkit utál, belegabalyodott és belefáradt az igazságkeresésbe. Abba, hogy oly sokféle igazság van.
Mísa huszonöt éves lehet. Jó kedve van. Hálókocsi-kalauz a Moszkva–Ungvár-járaton. És pompás a közérzete, mert előre érzi, hogy szép kis summát fog összeszedni a „mellékesekből”. A keresztnevét még a peronon, beszálláskor közli minden utassal.
– Mísának hívnak. – Negédes mosoly, mögötte űzött, vad tekintet. – Hosszú utunk lesz, hahaha, helyezkedjenek el kényelmesen.
Elindulunk.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 11 hét
10 év 11 hét
10 év 12 hét
10 év 13 hét
10 év 13 hét
10 év 15 hét
10 év 16 hét
10 év 16 hét