Kőbányai János

Nyomtatóbarát változat

„A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából”
(Radnóti: Levél a hitveshez)

A Budapest–Belgrád autóúton bőven jutott idő megkérdezni a Szohnut (Zsidó Ügynökség) magyarországi irodájának vezetőjét, Tuvia Ravivot, hogy a felbomlott Jugoszlávia melyik csonkjában veszélyesebb ma zsidónak lenni. Pontosabban: hol ingatagabb a helyzetük az általános borzalomban, régi-új gazdanépeik körein belül? A Szohnut a zsidók Izraelbe telepítésére – az utazás megszervezésére és a befogadás lebonyolítására – szakosodott szervezet és intézmény: még a zsidó állam megalakulása előtt jött létre. A háborúk vagy pogromok idején feladata főként a mentés volt, most az alija előkészítése (az alija áttelepülést, szóhasználatukban: visszatelepülést jelent). Budapesti irodájuk három éve nyílt, ők szervezik a magyar zsidók alijáját: eddig – minden antiszemita jelenség dacára – sikertelenül. Ők bonyolították le az orosz zsidók exodusának döntő részét, s innen irányították az exjugoszláviai – elsősorban a szarajevói – zsidók kimentését is.

A bácskai születésű és ezért szerbül jól beszélő Tuvia Raviv két és fél éve érkezett állomáshelyére, akkor még irodavezető-helyettesként. Felajánlották, hogy nyisson önálló irodát Belgrádban, de főnökeit azzal az érvvel beszélte le erről, hogy egy esetleges háború kirobbanásakor a belgrádi székhelyű és ezért elkötelezettségű iroda – a rövid távú előnyök ellenére – jelentősen leszűkítené a mozgásterét.

Az események őt igazolták. Akárcsak intő szavait ama emlékezetes ’90 júniusán, amikor az utoljára összeült Jugoszláv Zsidók Szövetségének helyzetértékelő tanácskozásán hiába bizonygatta, hogy hamarosan háború lesz: adjanak el mindent – akkor ezt még kis veszteséggel tehették –, és éljenek, akár ideiglenesen is, Izrael vendégszeretetével, amely aggódik sorsukért, és befogadja őket.

Jómagam „véletlenül” kerültem mellé, a benzinhiány miatt szinte holdbélien néptelen belgrádi országútra: a Múlt és Jövő tervezett cionizmus-összeállításához szerettem volna anyagi támogatást koldulni tőle, mire azt felelte, hogy ilyesmire mostanában nincs ideje; emberek mentésének megszervezésével foglalkozik, és magyarázatképp elém tolt egy tevékenységét méltató, angol nyelvű levelet, amelyet „véletlenül” David Albahari, a Jugoszláviai Zsidók Szövetségének vezetője írt alá, akit szintén „véletlenül” jól ismertem: mert prózaíró kollega. Apám evangéliuma címmel az újvidéki Fórum is kiadta magyarul furcsa, szorongásos hangú elbeszéléskötetét (válogatta és fordította Vujicsics Marietta), sőt mi is közöltünk – épp az eseményekre reagálva – egy regényrészletet.

– Elkísérhetném?

– Gyere.

Belgrád érintésével Szkopjéba tartunk, ahol Tuvia megérzése szerint Szarajevó gyilkos füstjének függönye mögött egy boszniaihoz hasonló konfliktus van – vagy lehet – kirobbanóban.

Hosszabb távon a horvát zsidók vannak a legrosszabb helyzetben: Zágrábban és környékén körülbelül 2000-en. (Szlovéniában körülbelül nyolcvan zsidó él, az ő helyzetük egyértelműen jó.) Horvátországban az antiszemitizmus nem ismeretlen jelenség: a kérészéletű önálló horvát állam idején, a II. világháború alatt a németeknél is kegyetlenebbül pusztították a zsidókat.

A nacionalizmus terjedésével az effajta gyúanyag is lángra kapott. A zágrábi hitközség épületében és temetőjében már kétszer robbant bomba, s a szabadcsapatok propagandájában és ígéreteiben megjelentek a zsidókat kiűzéssel és legyilkolással fenyegető kitételek. Ugyanakkor a hivatalos kormány kivételes védelmet biztosít számukra – mintegy tüntetve ezzel a Nyugat előtt, noha magának Tudjmannak is volna mit takargatnia: „revizionista” könyvét, melyben tagadja, hogy a horvátoknak szerepe volt a holocaustban, immár világszerte ismerik. Az ellenzéki szabadcsapatok jelenleg a kormányerőkkel szövetségben harcolnak a szerbek ellen és a boszniai koncért. Amíg ez a szövetség él, a zsidókat semmifajta bántódás nem fogja érni. Az események akkor csaphatnak tragédiába, ha ez az érdekszövetség valamilyen oknál fogva felbomlik, s az indulatok és előítéletek szabad folyást kapnak. A zágrábi zsidók – egy fiatal orvos vezetésével – hitet tettek a kormány mellett, sőt, neofita hévvel még az emigrációt is árulásnak tartják.

A bosnyák zsidók legnagyobb része Szarajevóban élt vagy oda menekült: körülbelül 1300 lélek. A muzulmán többségű lakosságban nem vert gyökeret az antiszemitizmus tradíciója, noha volt egy kis intermezzo, amikor a bosnyák SS-ezredek zászlóit Hitler személyes jó barátja, a jeruzsálemi főmufti áldotta meg. Szarajevóban több mint ötszáz éves múltra visszatekintő zsidó közösség élt, nagy részük a spanyol kiűzöttek leszármazottja. Rítusuk, folklórjuk és a ma is beszélt ladino (spanyollal kevert héber) nyelvük is erre az örökségre utal. (Kivételt erősítő véletlen, hogy ebben az éles helyzetben példásan helytálló elnökük egy Cseresnyés nevű magyar zsidó, akinek a testvére Pesten él.) Itt őrzik a világ egyik legrégibb és legszebben illusztrált Haggadáját is.

Az ostromlott városban élő zsidók sorsa semmiben sem különbözik muzulmán társaikétól, sőt bizonyos szempontból valamivel jobb is, mert az izraeli és más zsidó szervezetek segélycsomagjai időnként bejutnak a hitközséghez, s az a tudat is vigasztaló lehet: ha minden kötél szakad, van hova menniük. Tíz nappal a harcok kitörése előtt jártam utoljára Szarajevóban: könyörögtem, hogy jöjjenek, de csak igen kevesen hallgattak rám.

Amikor valóban megkezdődött az ostrom, sikerült kimenteni a közösség nagyobbik felét. 1992. április 17-én három csoportot repülővel Belgrádon keresztül, majd május elsején nyolc csoportot autóbuszokkal. Sokan azért maradtak, mert már nem volt elég idejük a menekülés megszervezésére. Néhány idős ember pedig azért, mert nem akarta elhagyni a kis lakását, vagyonkáját, amit összegyűjtött: ahhoz már idősek, hogy idegenben, nincstelenül új életet kezdjenek. S azért persze olyanok is maradtak, akik nem vállalták magukra a lelki terhet, hogy szüleiket magukra hagyják.

Az ágyúdörgésben újabb és újabb zsidók születnek. Mostanára ugyanannyira szaporodott a hitközség létszáma, mint a harcok előtt, mert egyre többen derítik ki magukról, hogy ők tulajdonképpen zsidók, vagy valamilyen ágon-úton odatartoznak, s ezért a hitközség szervezettségéből adódó védelemért vagy csak az összetartozás melegéért a szárnyuk alá húzódnak. Idáig hárman-négyen haltak meg közvetlenül a harcok következtében – bombaszilánkoktól és szívszélhűdésben –, és tucatnyian sebesültek meg.

Sem nekem, sem Joszi Szarid knesszetképviselőnek már nem sikerült bejutnunk a lángok közé, de nyomásunkra sokakat kihoztak. A horvátországi Splitben vártuk a riadt menekülőket, és szerveztük meg a horvát hitközség segítségével ideiglenes elhelyezésüket és Budapesten keresztül történő elutazásukat. Legtöbbjük már Izraelben éli az olé hádások (új bevándorlók) nem könnyű életét, amelyet az is nehezít, hogy sok család szakadt ketté – a mi dolgunk maradt a szétszakadt szálak újraösszekötése.

Egy kisebb csoportjuk Spanyolországba került, ahol épp akkor emlékeztek meg a spanyol zsidóság kiűzésének ötszázadik évfordulójáról, s ezért az állam gesztust tett, száz szefárd (spanyol eredetű) zsidót beengedett. Egy részüknek egy zsidó ABC-lánc tulajdonosa biztosított munkát, de nyolc-tíz fős csoportokban ma már ők is Izrael felé vették az irányt.

Egy másik nyolcvanfős csoportjuk Angliába kapott hat hónapos vízumot, ami azóta lejárt. Próbálják hosszabbítgatni, de a britek hajthatatlanok, úgyhogy nem lesz más választásuk, mint hogy Izraelben kössenek ki. Akik azóta szivárogtak át, vagy a harcok kirobbanásakor épp nem tartózkodtak Szarajevóban, azok java része Belgrádba menekült, és a hitközség igyekszik elhelyezni és rendszeresen segélyezni őket.

A szerb zsidók száma körülbelül 2000, s jó részük magyarnak is mondható, mert vajdasági. Kultúrájuk és nyelvük magyar vagy legalábbis kettős. Valamely oknál fogva az igencsak erős, sőt drasztikus szerb nacionalizmus sem a múltban, sem a jelenben nem párosult antiszemitizmussal. A II. világháború alatt a zsidók együtt harcoltak a szerb partizánokkal a megszálló német és magyar csapatok ellen. A bori haláltáborokba zárt magyar zsidó ifjúság tízezrei is a szerb felszabadítóknak köszönhetik életüket. Vallási és világi szervezeteik a Tito-időkben is szabadon működhettek.

Az askenázikból és szefárdokból álló vegyes hitközség összetartó erejére és békés közegére jellemző, hogy igen gyakori közöttük a vegyes házasság. A nem zsidó házastárs szinte kivétel nélkül a zsidó közösség egyenrangú tagja lesz.

A háborús terhek ugyanúgy sújtják őket is, mint másokat, csupán az általános zsidó bizonytalanságérzet súgja-jelzi, hogy a nemzetiségi gyűlölködés tombolása és a mindennapi megélhetés ellehetetlenülése nem hagyja érintetlenül őket. Az izraeli gyerektáborokban – ahová a háborútól közvetlen sújtott gyerekeket menekítik – gyakran összeverekednek a szerb és bosnyák zsidó gyerekek: egymás gazdanépét okolják hazátvesztésükért.

A vezető értelmiség jó néhány képviselője Izraelben él már, vagy épp, a másik, az általánosabb stratégiát követve, a fiatalokat küldik előre tanulni. Ez számukra három évig tandíjmentes. Ők raknak fészket, s őket követik – ha kell – a szülők.

Macedóniában igen kevés –180 – szefárd zsidó él, kizárólag a fővárosban, Szkopjéban. Valaha a környező hegyekben igen sokan éltek, saját falvaik voltak, ahol középkori fejlettségi fokon és nyugalmas tempóban mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak. Őket egytől egyig összeszedték a németek, és a görög zsidókkal együtt Auschwitzban elgázosították. A török időktől kezdve békében és toleranciában éltek itt a német megszállás intermezzóját leszámítva, s ma sem éri őket hátrányos megkülönböztetés.

Aggodalomra az ad okot, hogy a köztársaságban – ahol idáig mindenki macedón volt, ha különböző vallású is – hirtelen elkezdik számolgatni, ki a szerb (pravoszláv), s ki muzulmán (albán). Ha a Koszovó-bomba robban, az Macedóniában is a harcok fellángolásához vezet. (Épp ottjártunkkor jelentette ki a térség szerb katonai parancsnoka, hogy az első megmozdulásra kész kitoloncolni az „albán turistákat”.) A korábban oly barátságosan átjárható görög határ lezárult, s onnan Phantom-gépek ruccannak át csöppet sem bizalomerősítő céllal, s Bulgáriának is vannak követelései…

Szürkületkor érünk Belgrádba. A város tiszta, csendes. Háborúra semmi nem utal, hacsak a rendkívül gyér autóforgalom nem. Az étteremben rám szólnak: ne kérjek a vacsorámhoz dalmát bort. Dr. Neumann, a belgrádi hitközség gazdasági tanácsadója figyelmeztet: ez – itt (és most) – provokációnak hat.

Az autót a hitközség épülete előtt hagytuk, mert a benzintank idáig, s majd vissza a magyar határig tart ki. Vonattal folytatjuk utunkat, s indulásig tájékozódunk, mi történt a sliah (küldött) legutóbbi látogatása óta.

Az elegáns pizzéria – ahol a vacsora egyhavi fizetésnek felel meg – diszkréten megtelt, s a békés zsibongásban számol be Dr. Neumann egy újszerű, félelmet keltő jelenségről, amiért két nap múlva rendkívüli közgyűlést tartanak. A társalgás nagy része magyarul folyik, s csak azoknál a részeknél fordul angolra, ahol nem zsidó feleségének megerősítő helyeslésére számít. Magyar kultúrájú, sőt magyar patrióta családból származik, Bácskatopolyáról.

A nagyapja, amikor a magyarok 1941-ben visszajöttek, ünneplőbe öltözött, feltűzte az összes első világháborús kitüntetését, s unokáját – őt – kézen fogva kiment a főutcára, üdvözölni a visszatérést. Az első bakát megölelve kiáltotta: „Honfiúi lelkemből legyetek üdvözölve…”, de a baka durván ellökte magától, s még egy pofont is lekevert neki: „Büdös zsidó, jobb ha nem teszed ki a lábad az utcára!” „Részeg, ne törődj vele. Nem ilyenek a magyarok.” Elment a parancsnokságra jelentkezni, de ott sem járt nagyobb sikerrel: farba billentés várta. A nagypapa ezentúl valóban nem ment ki az utcára – kivéve, amikor az Auschwitzba tartó szerelvényekhez kísérték –, de unokájának váltig ezt hajtogatta: „Hidd el; nem ezek a magyarok!” Sem ezek a szavak, sem az elkövetkezendő évek nem győzték meg Dr. Neumannt: szerb, pontosabban jugoszláv lett. Belgrádban futott be gazdasági karriert, egy nagy export-import vállalat igazgatójaként ment nyugdíjba. A magyart ugyan nem felejtette el – hiszen az anyanyelve –, de ritkán használta. Egyszer például egy vajdasági magyar termelőszövetkezeti vezető nem a vonalba illeszkedő beszédét fordította Titónak, amikor Tito tréfásan megjegyezte: „Maga nem azt fordította, amit mondott, hanem azt, amit mondania kellett volna.”

Most Dr. Neumann ismét hazát cserélni készül. Ezúttal még délebbre indul: egészen a Földközi-tenger túloldaláig, Izraelig. Föleleveníti régi bácskai kapcsolatait – Tuvia is földije –, gyerekkori iskolatársainak jó része az ígéret földjén él. A jugoszláv történelem kifutott a talpa alól. Ő se nem szerb, se nem magyar, s ha már választani kell: zsidó. Miért kell? Megint ez számít. Csak ez számít. Ő nem viselheti el – sem mint jugoszláv állampolgár, sem mint ember, sem mint táborokat megjárt zsidó – azt, ami nap mint nap Boszniában folyik. El kell menni! A felesége is így gondolja, vele tart. El kellene intézni, hogy öreg napjaira ott ne a semmivel kezdje. Itt szép nyugdíja – igaz: semmivé vált –, lakása, autója van; egy fél éve csak a garázsban túráztatja a motort, hogy az akkumulátor le ne merüljön, ha hirtelen indulni kell, olyan drága és bonyolult benzinhez jutni; ebből kellene valamit átmenteni, mert idős már a befogadási központok zsúfolt, nyüzsgő életéhez. Azonban az emberéletek értékével egyenes arányban csökken a vagyontárgyak és az ingatlanok értéke is… Tanácsok, információk és biztosítékok miatt kért soron kívüli találkozót barátjától, aki egyre bosszúsabban tologatja el a helyét az induló csoportok listájáról. Pedig egyre több tény szól amellett, készülődnie kellene.

A háborús krízissel párhuzamosan sorra alakultak meg az olyan magánbankok, amelyek a dollárbetétre 15 százalékos kamatot adtak havonta, s egy ideig teljesítették is ezt a feltételt. Hatalmas tömegek helyezték el a rohamosan szaporodó bankfiókokban a betétjeiket, ám ezek a bankok sorra kezdtek csődbe menni, így a legnagyobb és legtöbb kisbetétessel rendelkező Jugoskandik is. Annyi köze van a zsidósághoz, hogy az elnöke Izraelbe utazott – azzal az ürüggyel, hogy az ott elhelyezett menekült gyerekeknek segélyt visz –, s mivel nincs kiadatási egyezmény a két ország között, azóta is ott bujkál. A felháborodás – teljes joggal – rendkívüli. S a zsidóság ezzel a szomorú botránnyal belekeveredett az ügybe. Egy kis párt Vucsinics nevű vezére ugyanis egy függetleneket is megszólaltató rádióadón azt terjeszti, hogy a pórul jártakat a zsidók vagyonából kárpótolják. Igaz, ez nem hivatalos vélemény, de ilyen tébolyban és ilyen pattanásig feszült gazdasági helyzetben ezt csak igen kevesen mérlegelik.

(A riport közlését lapunk következő számában folytatjuk.)

• Riport