Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Mit tehetünk az ellenséggel?

Beszélő: Mi történik, ha az országba erőszakosan idegenek hatolnak be vagy súlyos légtérsértés éri az országot? Mire ad az alkotmány felhatalmazást?

Baraczka Róbertné: Először is meg kell határozni, hogy a behatolás minek is minősül. Ha idegen hatalom fegyveres támadásának, akkor ki kell hirdetni a rendkívüli állapotot. Ettől kezdve az ügy ura a Honvédelmi Tanács, amely egyesíti az Országgyűlés, a köztársasági elnök s a kormány jogkörét. Ha nem idegen hatalom fegyveres támadásáról van szó, akkor nem tudom, mi a helyzet, ezt ugyanis csak a történtek konkrét elemzése alapján lehet eldönteni. Mit veszélyeztet a behatolás, mekkora területre terjed ki, kik jöttek, honnan? Ha a behatolás a közrendet-közbiztonságot veszélyezteti, akkor az alkotmány 35. § (1) bekezdése értelmében a kormány „a közrend és a közbiztonság védelme érdekében megteszi a szükséges intézkedéseket.”

Lövétei István: Ha X ország fegyveres ereje megtámad, akkor a dolog valóban egyszerű. De az esetek többnyire nem ilyen tiszták. Észlelem a behatolást, de nem tudom, hogy azért jöttek-e, mert parancsot kaptak rá, és mögöttük áll egy idegen állam hatalmi ereje, vagy pedig a saját szakállukra cselekedtek, s amit csinálnak, az odaát is büntetendő cselekmény. Az alkotmány 40/B § (2) bekezdése szerint „az állampolgárok élet- és vagyonbiztonságát tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos erőszakos cselekmények esetén” – az alkotmány nem mondja azt, hogy ez csak az országon belül keletkezett erőszak lehet – az alkotmányosan kihirdetett szükségállapot idején használhatók fel a fegyveres erők.

Beszélő: „Ha a rendőrség alkalmazása nem elegendő” – mondja ugyanez az alkotmányhely. Ha tehát a Határőrség fegyveres erő, ahogy az alkotmány meghatározza, akkor bármiféle felhasználása és alkalmazása csak a szükségállapot kihirdetése után lehetséges. Ha a Határőrség fegyveres erő, akkor rendészeti szervként való működése ugyancsak lehetetlen, márpedig a Határőrség rendészeti szervként működik. Tehát a helyzet jelenleg kétszeresen alkotmányellenes.

Az alkotmánysértő valóság

B. R.-né: A fegyveres erő felhasználásának fogalma az alkotmányban nyitott. A katonákat sokféle dologra fel lehet használni. Például havat lehet takaríttatni velük, akár egy egész ezreddel, ha a körülmények szükségessé teszik. Hogy ez felhasználás-e, azt az alkotmány nem mondja meg. Az viszont bizonyos, hogy a Határőrség szokásos rendészeti tevékenysége a határon nem tekinthető a fegyveres erő alkalmazásának.

Beszélő: Az állampolgár korlátozása, útlevelének ellenőrzése: rendészeti tevékenység, s így – ha a Határőrség fegyveres erő – alkotmányba ütközik.

B. R.-né: Igen. A hatályos jogrend és az állam szervezete nem igazodik a hatályos alkotmányhoz. A Határőrségre vonatkozó alapvető szabályozás az 1974. évi 17. számú törvényerejű rendelet, az állam belső rendjéről és biztonságáról. Ez a tvr. is a kettősséget kodifikálja: a Határőrség feladata a határ őrizete és a határrend fenntartása, beleértve a határforgalom ellenőrzését. Ennek végrehajtására ott van a még ma is hatályos 40/1974-es számú kormányrendelet: ez ki is mondja, hogy mi a határőr feladata a határőrzés, a határrend fenntartása és a forgalomellenőrzés során. A jelenlegi hatályos jogrendszer nem rendezi ezt a kérdést, a valóságot azonban tudomásul kell venni: be kell léptetni a turistákat, föl kell tartóztatni az illegális bevándorlókat, esetleg meg kell állítani egy erőszakos migráns csoportot, amely felfegyverkezve – és az a jogszabály értelmében jelenthet kaszát, kapát, de széklábat is – próbál behatolni. Azaz sürgősen rendezni kell a Határőrség jogállását, feladatát, felhasználhatóságát, tehát alkotmányos helyzetét ahhoz, hogy biztonságosan cselekedhessen.

L. I.: Megítélésem szerint a tevékenységfajták között kell különbséget tenni. Tehát nem az dönti el a kérdést, hogy egy intézmény szervezetileg hova tartozik, hanem a tevékenység típusa, jellege. Abszurdumnak tartom, hogy például a Határőrséget pusztán azért kelljen teljes egészében kivonni a fegyveres erők köréből, mert az alkotmány értelmében fegyveres erő felhasználásához az Országgyűlés hozzájárulására van szükség. Minden szervezetnek lehetnek olyan tevékenységei, amelyek önmagukban nem minősülnek az alapfeladat szerinti felhasználásnak vagy alkalmazásnak. A döntés nem is feltétlenül kormánykompetencia. Visszagondolva valahai katonai életemre – én is határőr voltam –, el tudom képzelni, hogy egy felkészült hadműveleti tisztnek kell meghoznia az elsődleges döntést, neki kell eldöntenie, hogy milyen jellegű fellépés indokolt.

B. R.-né: Az alkotmány 40/A § (1) bekezdésének első mondata szerint „a fegyveres erők (Magyar Honvédség, Határőrség) alapvető kötelessége a haza katonai védelme”. Ha ezt úgy értelmezhetem, hogy a honvédségnek majdnem kizárólagosan ez a kötelessége, tehát csak nagyon ritkán, és nagyon pontosan meghatározott esetben valami más is, a Határőrségnek viszont alapvetően nem ez a kötelessége, hanem valami más, ettől eltérő, elsősorban rendészeti, civil rendőri tevékenység, de közben, kisebb részben ez is, akkor a láthatatlan alkotmányt értelmezve azt mondhatom: Heuréka! Csakhogy nem tudom, van-e módom, okom, lehetőségem arra, hogy ezt a mondatot egy törvényben, alkotmánymódosítás nélkül, így értelmezzem.

Beszélő: Ha a Határőrségnek két többé-kevésbé világosan elkülönülő feladata van, nevezetesen a határrend fenntartása és az ország védelme a határ közvetlen közelében, akkor mi szól a szervezeti megosztás ellen, ahogy többek közt az SZDSZ javasolja? A kétféle feladatra a most egységes szervezetből két szervezet jönne létre, két alárendelési rendszerrel és ilyen módon tiszta helyzet.

Mire gondolt az alkotmányozó?

B. R.-né: Erre a kérdésre nem tudok alkotmányjogi választ adni, az Alkotmánybíróság sem tudott. Azt mondta, hogy a fegyveres erők egészükben a végrehajtó hatalom része, és politikai döntés kérdése, hogy ezen belül az arányok hogyan oszlanak meg.

L. I.: Innen kezdve ilyen kérdésekben inkább a katonák kompetensek. Végighallgattam a kérdésről néhány vitát, mind a két megoldás mellett szólnak érvek. Nem látom akadályát, hogy a szervezetek között egy, a feladathoz alkalmazkodó rugalmas kapcsolódási rendszer alakuljon ki. Megtehetem, hogy minden határvédelmi feladatot egy szervezetbe integrálok, meghagyva a jelenlegi alkotmányos szabályozás alapkereteit, de megtehetem (így tesz a mostani törvényjavaslat), hogy bizonyos szinten és bizonyos szintig megengedem a honvédség alkalmazását, biztosírva a szervezetek közötti rugalmas kapcsolatrendszert. Ez nem alkotmányos, hanem szakmai és főképp politikai kérdés.

Beszélő: Az előterjesztő, a kormány alkotmánymódosítást akar. Biztos vagyok abban, hogy 1989-ben, amikor a mai alkotmányszöveg kialakult, senkit sem az foglalkoztatott, hogy el szabad-e hárítani egy külső betörést azonnal, minden előzetes parlamenti felhatalmazás nélkül. Ha rákérdeznek, nyilván mindenki azt válaszolta volna: igen. De hát a kérdés fel sem vetődhetett. Az egyeztető tárgyalások résztvevői akkor az erőszakos visszarendezést akarták kizárni, amennyire ez jogi eszközökkel lehetséges – ezt azonban a szöveg érthető okokból nem tisztázhatta. Tisztázásra, úgy vélem, szükség van. Csakhogy a törvényjavaslat és az alkotmánymódosítási javaslat megítélésem szerint új tisztázatlanságokat teremt: nem rendezi egyértelműen a Határőrség feladatát, hovatartozását, és nem határozza meg, hogy a szükségállapot kihirdetése előtt milyen, például időbeli korlátai vannak a fegyveres erők alkalmazásának.

Szükséges-e a szükségállapot?

B. R.-né: Az 1989-es alkotmánymódosítás miniszteri indoklásában van egy rendkívül fontos gondolat. A rendkívüli állapot, illetve a szükségállapot kihirdetése, különösen a szomszédos államok viszonylatában, új helyzetet teremt. Nagyon óvatosan kell tehát eljárni, mert magának a minősített állapotnak a kihirdetése is bizalomgyengítő aktus. Tehát csak akkor éljen vele a kihirdető, az Országgyűlés vagy a köztársasági elnök, ha pontosan tudja, hogy a döntés arányos a veszélyhelyzettel, és tudatában van annak is, hogy maga a minősített állapot mintegy konfliktusforrásként működik tovább. A törvényjavaslat abból indul ki, hogy az Országgyűlés, illetve a köztársasági elnök a haladéktalan, kötelező tájékoztatás birtokában azonnal a helyzet ura lesz: joga és kötelessége, hogy döntsön a minősített állapot kihirdetéséről. A törvénynek csak azt kell biztosítania, hogy mind a törvényhozó, mind a végrehajtó hatalom, minden közjogi méltóság azonnal döntési helyzetbe kerüljön, és egymást is ellenőrizve működhessen.

Beszélő: A törvényjavaslat értelmében a kormány a minősített helyzet kihirdetése nélkül is felhasználhat két honvéddandárt a külső fegyveres csoport tevékenységének elhárítására. Gyors mozgatásuk érdekében esetleg korlátozni kell a polgári lakosság bizonyos jogait – ez is aggályos a szükségállapot kihirdetése nélkül. Ha viszont a két dandár nem elegendő, a kormánynak mindenképpen kérnie kell a minősített állapot kihirdetését. Ugyanilyen logikával azt is elő lehet írni, hogy ha három, hat vagy tizenkét óra alatt nem sikerült rendezni a konfliktust, az Országgyűlésnek döntenie kell a minősített helyzetről.

L. I.: De az Országgyűlés dönthet így az összeülésétől számított öt percen belül, és tizenkét óra múlva is elhalaszthatja a döntést. Ezért véleményem szerint elegendő, hogy a törvényjavaslat az Országgyűlés haladéktalan tájékoztatását teszi a kormány kötelességévé.

Beszélő: Nemzetközi jogilag van-e valamilyen különbség aközött, hogy egy betörést – akár reguláris, akár irreguláris erők hajtják végre –, a Határőrség vagy a honvédség fegyveres alakulatai hárítanak el?

B. R.-né: Nincs. Hogy egy országban a véderőt hogyan hívják, s annak az országon belül mi az alkotmányos helyzete, a nemzetközi jog számára semmit sem jelent. A nemzetközi jognak az az alaptétele, hogy az, amit az állam cselekszik, ne legyen agresszió. Innentől kezdve minden más a védelem belső joga.

L. I.: Ha megtámad valaki, bizonyos értelemben még akkor is agresszomak minősíthetek egy másik államot, ha az nem vett részt a támadásban, csak lehetővé tette, vagy ha nem tette meg a szükséges intézkedéseket egy ilyenfajta támadás kiküszöbölésére. Ettől kezdve nemzetközi jogilag az összes védelmi lépésem jogos.

Beszélő: Eddig arról beszéltünk, menynyiben tenné lehetővé a törvényjavaslat a fegyveres erők felhasználását a minősített helyzet kihirdetése nélkül. Egy másik probléma, hogy nem differenciálja kellőképpen a szükségállapotot és a rendkívüli állapotot, holott az alkotmány világosan megkülönbözteti a kettőt. A Honvédelmi Tanácsot például csak rendkívüli állapotban kell létrehozni, ugyanakkor az ezzel foglalkozó VIII. fejezet folyamatosan „rendkívüli vagy szükségállapotról” beszél, és egyformán adja meg a végrehajtó hatalomnak a felhatalmazásokat, amelyekkel lényegi jogokat korlátozni lehet.

Meddig lehet elmenni?

B. R.-né: Az alkotmány normatív módon meghatározza, hogy mi minősül szükségállapotnak, és mi rendkívüli állapotnak. A törvényjavaslat alapkoncepciója, hogy nem ismétel meg alkotmányszöveget, s ami az alkotmányban pontosan benne van, azt jogilag evidenciaként fogja fel. Az a megoldás, hogy ez a törvény határozza meg a rendkívüli állapotra, a szükségállapotra és a Honvédelmi Tanácsra vonatkozó szabályokat – mint az általános indoklás 5. pontja jelzi is – nem lehet végleges. Az alkotmány szerint ugyanis a rendkívüli jogrendet külön kétharmados törvényben kell szabályozni, méghozzá, s ez legalább ennyire fontos, részletesen. De mi az a részletesség, amelyre azt mondhatom: ez már elég részletes? A rendkívüli jogrendnek ugyanis számos hatása van az egészségügyre, az oktatásra, az igazságszolgáltatásra, a büntetőjogra és a büntetőeljárási jogra; ezek esetleg a megalkotandó külön törvénybe, de biztos, hogy nem a honvédelmi törvénybe valók. Ugyanakkor a minősített állapotokról a honvédelmi törvénynek szólnia kell. Ami a szükségállapotot és a rendkívüli állapotot illeti, a kettőt az alkotmány is összemossa. Azt mondja, hogy a szükségállapotra egyébként a rendkívüli állapotra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Ebben a törvényben vannak olyan szabályok, amelyek mind szükségállapotban, mind rendkívüli állapotban érvényesek, de vannak olyanok is, ha jól megnézzük, amelyeket csak szükségállapotban vagy csak rendkívüli állapotban lehet alkalmazni.

L. I.: Az alkotmány a 19. § (1) bekezdésének h) és i) pontjában a kihirdetés oka alapján élesen megkülönbözteti a rendkívüli és a szükségállapotot. Mások a kettő következményei is: szükségállapotban a köztársasági elnöknek van fokozottabb szerepe, rendkívüli állapotban a Honvédelmi Tanácsnak. Ez kellőképpen indokolja, hogy a szükségállapotra vonatkozó részletes szabályok világosan elváljanak a rendkívüli állapot szabályaitól.

Beszélő: Nem szól a javaslat a helyi, regionális szükségállapotról sem. Helyi rendkívüli állapot talán nem képzelhető el, de helyi szükségállapot természeti katasztrófa, például árvíz esetén nagyon is lehetséges. Nem biztos, hogy ilyenkor az egész országban ki kell hirdetni a szükségállapotot. Lehet, hogy csak két megyében. Hiszen szükségállapot idején bevezethető a sajtócenzúra, a statáriális bíráskodás.

B. R.-né: Ha az Országgyűlés kihirdeti a szükségállapotot, egyúttal meghatározhatja, hogy az ország egész területére vagy egy részére terjed-e ki. Ettől kezdve a helyzet ura a köztársasági elnök, aki a szükségállapotra vonatkozó szabályok közül rendeleti úton vezeti be azokat, amelyeket szükségesnek tart. Ugyanakkor az Országgyűlés, illetve az Országgyűlés honvédelmi bizottsága folyamatosan ülésezik, és a köztársasági elnök által bevezetett intézkedés alkalmazását bármikor felfüggesztheti. Ez jelenti az alkotmányos kontrollt az államfő esetleg eltúlzott vagy éppen törvénysértő intézkedéseivel szemben.

L. I.: Ennek ellenére való igaz, hogy a javaslatban nincs igazán különbség a rendkívüli és a szükségállapot között. A javaslat nem mondja ki, hogy szükségállapotban ezt meg ezt lehet tenni, rendkívüli állapotban pedig még ezt is meg ezt is. Biztos vagyok benne például, hogy egy részleges, egy vagy két megyére kiterjedő szükségállapotban a sajtószabadság általános korlátozása alkotmányellenes lenne, vagy legalábbis visszaélés a formális szöveggel.

B. R.-né: De például egy atomkatasztrófa esetén a közérdekű adatok nyilvánosságához való jogot esetleg korlátozni kell, nehogy a tényleges helyzetet tovább súlyosbító pánik törjön ki.

L. I.: Viszont egy Csernobil típusú katasztrófa esetén éppen az nem megengedhető, hogy hallgasson a sajtó.

Beszélő: A törvényjavaslat szövege annyira egybefogja a különböző szintű és különböző kitérjedettségű minősített helyzeteket, hogy a végrehajtó hatalmat, de a honvédelmi bizottságot és a parlamentet is inkább a kiterjesztő elgondolás felé irányítja.

B. R.-né: A törvény a végső korlátokat állítja föl, azt mondja meg, hogy meddig lehet elmenni. Ezen belül az arányos, a célszerű mértéket az intézkedő és az intézkedéseket ellenőrző államhatalmi szerveknek kell megtalálniuk.

Beszélő: A következő vitatott kérdéskör a fegyveres erők irányítása.

Civil parancsnok?

B. R.-né: Az Alkotmánybíróság két idevágó határozatot hozott. A 48/1991-es határozat a fegyveres erők irányításáról, vezetéséről és a főparancsnoki hatáskörről szólt, a másik, a 63/1992-es a vezérkari főnökkel és a honvédség parancsnokával kapcsolatos kérdéseket öleli fel.

Beszélő: Az Alkotmánybíróság 1991-es határozata szerint a honvédelmi miniszter, illetve a kormányzat irányítja a fegyveres erők működését. Ezzel szemben a szakmai vezetés a honvédség parancsnokának a feladata. A törvényjavaslat viszont a működésirányítás mellett kifejezetten szakmai irányítási feladatokat ruház rá a honvédelmi miniszterre. Ez a kibővített feladatkör az alkotmánybírósági határozattal ellentétesen a minisztert mintegy a honvédség közvetlen elöljárójává, szinte parancsnokává teszi, s így hatáskört von el a honvédség parancsnokától.

B. R.-né: Az Alkotmánybíróság 48-as sorszámú 1991-es határozata értelmében a kormánynak nincs mit elvonnia a hadsereg parancsnokától, mert a parancsnoknak az irányítástól független, önálló hatásköre alkotmányjogi szempontból nincsen.

L. I.: Ez kritikus pontja a törvényjavaslatnak, a napi politikai viták éppen e körül élesednek ki. Az Alkotmánybíróság együtt kezeli a honvédelmi miniszter és a kormány jogosítványait, tehát a határozatában többé-kevésbé klasszikusan elválnak a főparancsnoki jogok és a kormány irányítási jogköre. A honvédség parancsnokának jogait az Alkotmánybíróság residuumnak, maradványjognak tekinti, és azt mondja, hogy a parancsnoki funkciót mindenben az irányítás keretei között kell teljesíteni.

B. R.-né: Ezt a kérdést csak igazgatástudományi megközelítésben lehet vizsgálni. Ha az Alkotmánybíróság azt mondja, hogy mindaz, ami nem tartozik a köztársasági elnök és az Országgyűlés hatáskörébe, az a kormány hatáskörébe tartozik, ennek a háromnak teljes egészében át kell fognia a fegyveres erők működésének minden részét, és ehhez még hozzáteszi, hogy a kormánytól, a működésirányítás jogköréből az alkotmány módosítása nélkül még törvénnyel sem lehet semmit sem elvonni, akkor számomra teljesen világos, hogy alkotmányjogi szempontból az, ami nem az Országgyűlés és nem a köztársasági elnök jogköre, az csak a kormányé lehet. Ettől kezdve csak az a kérdés, hogy mi a vezetés és mi az irányítás, illetve hogy meddig mehet el az irányítás. Az irányítás általában a jogszabályban meghatározott önálló hatáskörig mehet el. Az önálló hatáskörök igazgatás- és szervezéstudományi értelemben az állami szerveknél azok a jogkörök, amelyeket törvények úgy telepítenek egy szerv vezetőjéhez, hogy a jogszabályban meghatározott kérdésben csak ő dönthet. Ezeket a döntéseket egyedi utasítással nem lehet módosítani, a döntési kompetenciát nem lehet elvonni. Más kérdés, hogy ki lehet-e munkálni a Magyar Honvédség parancsnokának egy olyan jogszabályban meghatározott hatáskört, amelyen belül önállóan dönt. Mennyiben lehet a parancsnoknak önálló döntési jogosítványa, ha nincs olyan hatásköre, amelyet az irányítástól függetlenül gyakorolhat – ez az alkotmányos dilemma.

Feladatlista

L. I.: Pontosan e törvénynek lenne a feladata, hogy az Alkotmánybíróság által jelzett „leosztásnak” tartalmat adjon, ahogy az 1976-os honvédelmi törvény 1989-es módosítása, amely a honvédség parancsnoki tisztségét egyáltalán létrehozta, a maga módján megtette. Tehát ennek a törvénynek is ehhez hasonló hatásköri megosztást kellene tartalmaznia. Ez a javaslat azonban circulus vitiosusszerűen azt mondja, hogy a miniszteri irányítás magában foglalja még az utasítási jogot is, de ezt a jogát a miniszter a honvédség parancsnoka hatáskörének sérelme nélkül gyakorolja. A honvédség parancsnokáról szóló törvényszakaszban viszont nincs egyetlen hatásköri szabály sem. Ha általában irányítást mondok, akkor végül is mindent szabályozni lehet, és a parancsnoknak nem marad egyetlen vezetési aktusa sem, amelyet az irányítás nem szabályozott. A máig hatályos jogszabály hosszú feladatlistájából ki lehetett volna válogatni a szorosabban vett szakmai vezetési feladatokat, és hozzá lehetett volna rendelni őket a honvédség parancsnokához azzal, hogy a vezetés természetesen a külső irányító (azaz a kormány) aktusainak végrehajtására szolgál.

B. R.-né: Ez is az egyik olyan vitakérdés, amelyet a politikai egyeztető tárgyalások keretében rendezni lehet. El lehet dönteni, hogy felsorolja-e a törvény a parancsnoki feladatokat, vagy csak feladatcsoportokat jelöljön meg. Alkotmányjogi szempontból sem a feladatmegjelölés, sem a feladatmegjelölés hiánya nem marasztalható el. De bármennyire pontosan határozza is meg a törvényalkotó a parancsnok hatáskörét, a jelenlegi alkotmány alapján nem fogja tudni megvédeni a parancsnokot attól, hogy az irányító, a kormány, ha akarja, az irányítás jogán ne üresítse ki teljesen a vezetői jogkört. Persze, feltehetőleg nem lesz olyan ostoba kormányzás, amely ezt tenné, hiszen mind a kormánynak, mind a szakmai vezetésnek a szakszerű működés az érdeke.

L. I.: Szerintem viszont éppen azért kell a kormány irányítási jogát, amely jórészt általános, absztrakt jog, a törvényben kibontani, hogy ne lehessen a parancsnokoknak a törvény szabályaitól függetlenül tetszés szerint utasításokat adni. Nagyon lényegesnek tartom ezt a fajta garanciális szabályozást.

Beszélő: Az Országgyűlés hatáskörét a fegyveres erőkkel kapcsolatban az alkotmány tételesen meghatározza. Az Alkotmánybíróság határozata is utal azonban arra, hogy például a költségvetés jóváhagyása olyan szélesebb jogkör, amely a fegyveres erőkre is vonatkozik. A honvédelmi költségvetés évenkénti meghatározása viszont csak úgy lehet racionális, ha az Országgyűlés dönt a hosszú távú fejlesztési tervekről is. A normaszöveg azonban csak annyit mond, hogy az Országgyűlés meghatározza a fejlesztés főbb haditechnikai eszközeit.

Hosszú távú program

B. R-né: Többpárti demokráciában négyévenként válthatják egymást a kormányok, s az új kormánnyal változhatnak bizonyos elgondolások, és megváltozhat a honvédelem egész gazdasági környezete is. A fejlesztés persze szükségképpen hosszú távú, mert ami rövid távú, az nem fejlesztés, hanem foltozás, hiánypótlás. Csak kérdés, hogy szabad-e a hosszú távú fejlesztési programot tíz évre, húsz évre törvényben meghatározni. Ez tipikusan pártállami elgondolás lenne, amelynek az a meggyőződés az alapja, hogy tíz, húsz év múlva is ugyanaz a politika fog érvényesülni. Valójában a mindenkori Országgyűlés, ha úgy ítéli meg, hogy megváltozott a helyzet, szuverén módon megváltoztathatja elődje döntéseit. Mindent persze nem tehet meg, mert útját állják a realitások. A honvédelem nemzeti ügy, több mint a fegyveres erők irányítása, a honvédelem az ország védelmi képességének fenntartása: minden felelős politikai erő akár hosszú, akár rövid távon ezt kell szem előtt tartsa. A kontinuitás megőrzése a politikai változások közepette nem jogszabályok kérdése, inkább általános államelméleti kérdés. A következő Országgyűlésnek egy 2/3-os törvényben nem írhatok elő operatív döntéseket, ugyanakkor valamennyi Országgyűlésnek fenn kell tartania az alkotmányos működés folyamatosságát. Ennek része a védelmi képesség megőrzése is.

Beszélő: A hosszú távú program is azt szolgálná, ami a törvényjavaslatból a leginkább hiányzik: a fegyveres erők működésének, fejlesztésének civil parlamenti kontrollját. Pontosabban: a javaslat meghatározza a civil kontrollt, a végrehajtó hatalomét, amely a politikailag felelős miniszter révén irányítja a honvédséget. Ez rendben is van. A parlamentnek mint a végrehajtó hatalmat folyamatosan ellenőrző szervnek a szerepe viszont nincs benne a kodifikációban.

B. R.-né: Magában az alkotmányban sincs benne. Nincsenek meg az ehhez szükséges alkotmányos technikák.

L. I.: Szükségállapotban az Országgyűlés honvédelmi bizottsága óriási szerepet kap: a köztársasági elnök, a végrehajtó hatalom rendelkezéseit felfüggesztheti, időben és térben korlátozhatja a hatályukat stb. De a honvédelmi bizottság csak akkor lehet képes erre, ha békében is élő kapcsolat van a fegyveres erők, a minisztérium és a bizottság között.

B. R-né: Ez azonban nem a honvédelmi törvény feladata, hiszen ugyanezt el lehet mondani az egészségügyre, a művelődésre, a médiára és még sok minden másra. Egyébként ma sem akadályozza semmi sem a honvédelmi bizottságot abban, hogy a működéséhez szükséges tájékoztatást kérve akár havonta beszámoltassa a minisztert. Sőt: a tájékoztatási kötelezettség keretében akár az osztályvezetőket, a főosztályvezetőket is. Ha nem lenne ilyen iszonyatos törvényalkotási teher a parlamenten, akkor jogosan számon lehetne kérni rajta az ellenőrző funkciót.

Beszélő: A szükségállapot és a rendkívüli állapot kihirdetése a parlamenti, illetve a parlamentet helyettesítő államfő jogköre. Ennél azonban nem kisebb horderejű döntés az országos mozgósítás, hiszen a mozgósítás és a fegyveres erők magasabb harckészültségbe helyezése többnyire közvetlenül megelőzi a hadiállapotot, és fokozhatja is a háborús veszélyt.                         

Ha háború fenyeget

B. R.-né: A mozgósítás, amit a kormány elrendel, mindig mindenütt titokban történik – bár természetesen a mai felderítő technikák mellett semmi sem maradhat titokban. Mit jelent a mozgósítás? Azt, hogy a fegyveres erő elkezdi alkalmassá tenni magát arra, hogy mihelyt az Országgyűlés meghozza a döntést, meg tudjon indulni. Mert ha akkor kezdődik a mozgósítás, amikor már éles a helyzet, akkor késő. Olyan dolog ez, mint amikor kirándulás előtt összekészítem a holmimat.

Beszélő: Azért az országos mozgósítás ennél szélesebb körű döntés, amelyet nem is próbálnak titokban tartani, hiszen hozzátartozik a tartalékosok behívása, a keretalakulatok feltöltése.

B. R-né: A mozgósítás elrendelése, a mozgósítási terv számomra teljesen szakmai dolog; a mozgósítás mint jogintézmény a háború előkészületi stádiuma. Munkamegosztás kérdése, hogy a döntés joga az Országgyűlésnél van-e, vagy a kormánynál. De gyakorlati okból figyelembe kell venni, hogy az Országgyűlés működésének mechanizmusa nehézkesebb, mint a kormányé.

L. I.: Mindenképpen el kell viszont kerülni, hogy az Országgyűlés úgy kényszerüljön döntési helyzetbe, legyen szó hadiállapotról vagy szükségállapotról, hogy előzőleg nincs információja. Tehát ha a mozgósítás kormányhatáskör marad is, a megkezdése előtt legalább a honvédelmi bizottság tájékoztatásának kötelezettségét elő kellene írni a törvényben. Az információ minősülhet államtitoknak, de legalább a politika különböző erőit nem éri felkészületlenül a kormány elhatározása. Hiszen egy mozgósítás az már nem a kormány ügye, hanem – ahogy mondani szokták – az egész nemzeté.

Beszélő: Köszönöm a beszélgetést.

• Belföld