Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Hogy választottak ki? Ismert téged valaki a filmgyár környékén?

Engem a világon senki. Két ürge végigjárta az iskolákat, az osztályokban rábökött néhány gyerekre, hogy ekkor meg ekkor jelentkezzenek a Pasaréti úti filmgyárban. Elment oda millió gyerek, sorban álltunk, akkor már több ürge jött megszemlélni minket, és mindig kiállítottak egy-két gyereket. Ment a rostálás. A végén maradtunk öten, adtak egy kis szöveget, odaállítottak a kamera elé, aztán nyomás. Ennyi volt. Nem mondták, hogy miért pont engem böktek ki, talán hasonlítottam egy kicsit a Bálint Andrásra.

Mennyire nyelte el az életedet a forgatás? Magántanuló lettél?

Nem lettem, de iskolába se nagyon jártam. Egy félévben összeadva alig egy-két hetet, s még a következőben is hiányozgattam. Rugalmasak voltak a tanáraim.

Mennyire viselt meg a forgatás?

Engem semennyire. Semmiféle gond nem volt. Ugyanúgy éltem a gyerekkoromat tovább, és piszkosul élveztem az egészet. Hát már maga az, hogy egy kék Volvo kombival jönnek az emberért minden reggel. Az akkor nagyon nagy szám volt, különösen egy olyan kocsimániás gyereknek, mint én voltam.

Hogy érezted magad a forgatáson?

Én nagyon éltem ott. Mintha egy család lett volna az egész a Szabó Pista bácsival.

Harminc körül járt a Szabó Pista bácsi akkor. Vagy tíz évvel fiatalabb volt, mint mi most.

Látod, erre nem is gondoltam. Meg vagyok döbbenve. Nekem ott mindenki felnőtt volt, és úgy tűnt, hogy az egész egy nagyon összeszokott csapat, egy nagy család, és mindenki very happy. Én rendesen sodródtam velük, vittek mindenfelé. Legtöbbet a kellékeseknél, világosítóknál, műszakiaknál zavarogtam, iszonyúan érdekelt, hogy technikailag hogy működik az egész. Óriási volt, amikor a filmben bejöttek a ruszkik, és a valóságban is ruszki katonák jöttek, orosz laktanyákból. Hozták magukkal a fekete kenyeret, ami tényleg az volt, amit ők a laktanyában ettek, és én életemben akkor ettem először ilyet, és próbálgattuk a fegyvereiket, ott a belvárosban lődöztük a rakétákat, aztán jöttek is a rendőrök. A géppisztolyok is nagyon tetszettek.

Tank is volt.

Azt a magyaroktól hozták, és hallottam, hogy a magyar hadsereg egy kicsit többet kért érte, mint amennyiért az oroszoktól megkaphatták volna. A tank neki is ment a házfalnak, mert rosszul vette be a kanyart.

Milyen helyeken forgattatok?

Sok helyen. Az első forgatási napom például a Balatonnál volt, de azt kivágták a filmből. Rengeteget kellett kivágni, azt hiszem, hogy a Szabó Istvánnak fájt is sok minden abból, amit ki kellett vágni, mert egyébként sokkal hosszabb lett volna a film. Aztán persze sokat forgattunk a Tűzoltó utca környékén, és akkor sokszor a Petőfi híd pesti hídfőjénél, a palacsintásnál kötöttünk ki. Engem palacsintás királynak hívtak, mert imádtam, és ott millióféle palacsintát lehetett kapni. Hurcoltak engem mindig magukkal, Bálint András, Gazdag Gyula, a felvételvezetők, mások. Én meg sodródtam rendesen. Velük nagyon jóban voltunk. A Halász Judittal nem nagyon beszélgettünk, nem is nagyon találkoztunk a forgatáson. Franciaországba nagyon elmentem volna. Az eléggé bántott, hogy oda nem vittek ki.

Elég nehéz lett volna az 1966-os franciaországi jelenetekbe belekomponálni a gyerek Oláh Jancsit.

Persze, de egy gyereknek ez akkor is rosszul tud esni.

És a gyerek Katával? Vagyis a Kelemen Edittel milyen viszonyban voltatok?

Vele is jól megvoltunk szerintem, ilyen haveri viszonyban. Egyébként neki be kellett festeni a haját, hogy szőke legyen, mint a Halász Judit. De én más utakat jártam, én nem vele voltam. Én inkább elmentem a kellékeshez, a varrónőhöz, ott sündörögtem az operatőr környékén. És boldog voltam, ha fölfedeztem egy autót, ami évjárata szerint nem illett a jelenetbe, és akkor rángattam őket, hogy vigyék el, vagy láttam, hogy az ablakban tükröződik a kamera.

Azt viszont nem vette észre senki, amit én fedeztem fel a minap, amikor ezredszerre megnéztem a filmet, hogy Kata és Jancsi egy 1954-es iskolai atlaszból nézik ki, hogy hol legyenek gazdag kórházigazgatók, márpedig 1954-ben ők már nem gyerekek. Amúgy maga a színészi munka mennyire viselt meg?

Abszolút nem. Velem nem volt semmi gond. Oda volt húzva egy vonal, innen kell elindulni, ezt kell csinálni, sitty-sutty, megcsináltam. Egy gyereknél valahogy ez úgy természetesen jön magától, hogy mindenbe bele tudja élni magát. Én most nem tudnám megcsinálni ezeket. Most biztos nem lennék jó színész. Nem is piszkáltak sokat. Odaadták a szöveget, talán ki se kérdezték. Volt próba, aztán gyerünk. Nem voltak ezek olyan mélyenszántó, hosszú szövegek, akkor még az ember agya olyan volt, mint a szivacs. Egyedül ott a szavalós résznél voltam egy kicsit gondban, ott voltam ideges, de azt úgy is hagyták.

Éppen az a legzseniálisabb jeleneted, amikor Jancsi saját választására mondani kezdi Petőfitől a Szeretlek, kedvesem!-et természetesen Katának, akiért éppen szenved, s aki közben a padjában könnyezik, s amikor odaér, hogy „fekete hajadat”, akkor egy pillanatnyi zavarban fölkapja a fejéhez a kezét, mert az nem megy rá a Katára. Ez egy zseniális mozdulat. Én teljesen biztos voltam benne, hogy ez így van kitalálva.

Nem, ezt senki nem mondta, hogy így kellene. Általában nem mondtak ilyet. Én igyekeztem kellő átéléssel megcsinálni a jelenetet, aztán annyi. Szóval nem tudom, hogy a többi gyerekszereplő hogy csinálta, én egyszerűen játszottam meg szórakoztam. Nem nagyon emlékszem rá, hogy bármikor is rosszul éreztem volna magam. Legfeljebb akkor, amikor a filmben tanítottak minket úszni.

Azzal a keresztgerendával a Bözsi puha hangjára: egy-kettő, egy-kettő, húzd a lábad magad alá...

No hát én tudtam úszni, mert öttusáztam, de a víz volt vagy húsz centis, hogy látni lehessen a medence alját, a gerenda meg vastag. Na, az szörnyű volt, én mindig belerúgtam a medence aljába. Viszont korcsolyázni azt nem tudtam. Az elég kínos volt. A korcsolyázó jelenethez sportszerűen korcsolyázó gyerekeket hoztak a városligeti műjégről, azok mentek körülöttem, mint a gép, én meg ott botladoztam közöttük, és úgy estem rá arra a gyerekre, akit ott meg kellett vernem.

És a szánkózás hogy tetszett?

Hát ott látod, hogy vigyorgok, mint a veszett fene. Muszáj volt röhögni, összekötöttek két szánkót, elöl volt a kamera, és úgy húzták.

És mit kaptatok enni Katával abban a közös tányérban? Valami gyanús, sárgás főzelékféle volt.

Lencse volt szerintem, de valahogy össze volt pépesítve. Én ezeket soha nem ettem meg otthon. Anyám meg se merte próbálni, hogy ilyesmivel etessen. Aztán volt még egy borzalmas sapka...

Az a szürke, amiben feljössz a pincéből...

Nem is akartam felvenni, de muszáj volt. Akkor szégyelltem magam, hogy milyen sapka van a fejemen. Volt egy másik sapkám is, amikor a hátizsákkal megyek az utcán, és mondják, hogy ne forgolódjak hátrafelé. Az egy kék kötött sapka volt, és az a Szabó István saját gyerekkori sapkája.

Aztán még egyszer kaptatok közös edényből enni a Katával, de az már lábos volt a lebombázott konyhában.

Hát azt a bombázást gyorsan elintéztük. Segítettünk törni a tányért. Nagyon lelkesen törtük.

És a halboncolást hogy bírtad?

Ha nem bírnám, akkor talán nem mentem volna állatorvosnak. Nem idegesített. Nem is én vágtam fel igazából a halat, előre föl volt vágva, csak a belső részeket kellett kikaparni.

Hogy fizettek?

Hát, nem kaptam olyan horribilis összeget. tízezer forint körül lehetett. Annyi volt, hogy anyám el tudott menni belőle Olaszországba egy körútra, vett magának egy arany nyakláncot nekem egy forgópisztolyt meg egy farmergatyát, és kész.

Nem úgy volt, hogy ez a te keresményed, te költöd el?

A nyavalyát. Mi proli család voltunk. Több generáció élt együtt. Társbérletben laktunk, egy szobánk volt anyámmal, apámmal. Úgy voltunk a pénzzel, mint a többi néhány millió proli család. A hónap elején volt minden, tejben-vajban fürödtünk, ha az ember kacsát akart enni hó elején, akkor volt kacsa, nem is egy, meg téliszalámi, egy rúd. És akkor addig ettem, amíg ki nem esett a szemem. Hó végén pedig, amikor elfogyott a pénz, következett a zaci, és akkor azt a pénzt is elkérték, ami nekem volt, és soha nem adták vissza. Én amúgy kifejezetten rossz gyereknek számítottam. Rengeteget csavarogtam, amikor megkaptam a diákbérletemet, bevillamosoztam az egész várost. Bámészkodtam, néztem a madarakat. Akkor volt új a metró, a libegő. Hatalmas sorokban álltak előttük az emberek, hogy bejussanak. Naponta följártam a várba, a Hadtörténeti Múzeumban már minden teremőr ismert. Kilenckor kezdődtek a mozikban az első előadások. Általában két forint volt a legolcsóbb jegy, de a Diadalban például egy-ötven. Ha többen mentünk, adtunk a jegyszedőnek néhány forintot és beengedett. Egyik előadásról a másikra rohangáltunk, volt úgy, hogy egy nap négyszer voltunk moziban.

• Beszélő évek – 1970