Szigethy Gábor

Nyomtatóbarát változat

Latinovits Zoltán 1976. április 12-én került a Völgy utcai kórházba, ahonnan – végleg – május 31-én távozott. Kórházi kezelése idején is gyakran elhagyta a betegszobát s az épületet is. Dolgozott. Május elején Az ötödik pecsét című film forgatásán Cserhalmi György szerint pontosan, fegyelmezetten, felkészülten. Május 30-án, vasárnap Ruttkai Éva társaságában gyerekkori barátja, Vattay Elemér kertjében töltötte a délelőttöt, a fényképek tanúsága szerint derűsen, félmeztelenül üldögélve élvezte a tavaszt s a békés társalgást. Este visszament a kórházba, másnap zárójelentéssel s igazolásokkal felszerelkezve érkezett meg otthonába, az Endrődy Sándor utcába. Az igazolást (hivatalos papírt arról: Latinovits Zoltán április 12. és május 31. között „gyógykezelés alatt állott”) három példányban állították ki. Amikor hazaért, a kórházi zárójelentést a táskájában hagyta, a következő napokban is magánál tartotta, a három igazolást könyvjelzőként felejtette az aznap este lapozgatott Ady-kötetben. Május 26-án édesanyjának írott levele szerint 31-én kellett autóját a fényezőhöz vinni, hogy másnapra – használni akarta – kész legyen. És jelezte: vasárnap, június 6-án tudna leutazni Szemesre. Szeretne néhány hetet ott tölteni. („…tényleg mindegy, hol alszom. Akár a hátsó sufniban is jó, ha kitakarítjuk.”), augusztusban aztán Ruttkai Évával akar a Balaton mellett valahol elbújni a világ zaja elől. Szerdán, június 2-án meggyónt, s hosszan beszélgetett gyóntatójával, Jelenits Istvánnal. Június 3-án délután a rádióban járt, Bozó László rendező irányításával készült el egy Ady-vers hangfelvétele. Este nagyon sokáig nem tudott elaludni, hajnalig beszélgettek Ruttkai Évával. Altatót vett be, de korán ébredt. Ruttkai Éva még aludt, amikor elindult Bagó kutya társaságában sétálni, bevásárolni. És beugrott a kórházba, cédulát hagyott kezelőorvosának, Pertorini doktornak, hogy lemegy Szemesre, vasárnap este jön vissza Pestre, s hétfőn, június 6-án jelentkezik majd nála. Amikor Bagóval visszaérkeztek, a ház előtt leejtette az ásványvizes üveget. Napok múltán is ott éktelenkedtek az üvegszilánkok a járdán.

Kávét főzött. Kezében a kávéscsészék, hóna alatt egy Paul Klee-reprodukció, így ült le Éva mellé az ágy szélére.

A kép jobb felső sarkában sárga korong, a jobb alsó sarokban hatalmas zöld R betű. Alatta virágzó faág. Bal oldalon ház (fekete-fehér háromszögek és négyszögek, egy középkori bazilika sziluettje), balra fent félbevágott, függőleges zöld ellipszis, talán a hold.

Látod – mondta Latinovits Zoltán –, ez itt a ház, a házad – ujjával rábökött az R betűre. – Süt a nap, virágoznak a fák, nem lesz semmi baj!

Megitták a kávét. A képet Latinovits Zoltán az ágy melletti asztalkára tette. Az elkövetkező tíz évben, 1986. szeptember 27-ig ez volt a keretezett reprodukció mozdíthatatlan helye.

Megbeszélték, hogy Bujtor István délelőtt leviszi Latinovits Zoltánt édesanyjához Balatonszemesre. A színésznő aznap este játszott a Pesti Színházban (Natalia Ginzburg: A hirdetés, tv-felvétel), utána a Fészek Klubban fellépés, és vasárnap délután találkoznak Szemesen, majd este ő hozza vissza Latinovits Zoltánt Pestre.

Így búcsúztak el.

Este a színházban derült ki: közönség nem lesz, csak innen-onnan beszivárgott harminc-negyven ember. Kong a nézőtér. Feszült légkörben kezdődött el az előadás. És technikai ügyetlenség következtében – idő előtt kifutott a film – az utolsó tíz percről nem készült felvétel. Márton István rendező vállalta: ő közli Ruttkai Évával, hogy meg kell ismételni az utolsó tíz percet. Zengett a ház, Ruttkai Éva úgy ordított. Soha, senki nem látta még ilyennek őt a Vígszínházban. („Ha a színház ilyen s ezt megteszik az emberrel, akkor én nem akarok élni!”) Tombolt, zokogott, káromkodott.

Lehiggadt, elkezdődött a ráadás előadás.

Néhány perccel múlt negyed tíz.

Alig tizenkét órával ezelőtt indult el Latinovits Zoltán Budapestről Szemesre. Indulás előtt még telefonált. Felhívta – gyors egymásutánban háromszor – Vámos Lászlót és Fényes Szabolcsot (vele nem tudott beszélni, nyaralt), megnyugtatta: történt, ami történt, sok keserűség halmozódott fel benne, de ősztől újra játssza a Bozzi úr főszerepét. Aztán Bozó Lászlót hívta, hétfőre megbeszéltek egy randevút, Latinovits arról beszélt: nem akar színházhoz szerződni, sőt színpadra lépni is egyre ritkábban szeretne, a versmondás izgatja, az írás, és a rádióban szeretne rendezni. A sok pénzt emésztő nagy házzal is tervei voltak: eladjuk és veszünk egy emberléptékű otthont!

Gondolkodott, tervezett, álmodozott.

Tevékeny volt, tervei voltak.

Balatonszemesen aznap borús az idő. Latinovits Zoltán nyugtalannak látszott, jött-ment, fecsegett. Aztán nagyokat hallgatott. Déltájban levelet írt Cserhalmi Györgynek. „A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még a fél napot ágyban töltöttem…” – kezdi levelét, de a következő mondatban fordulat: „Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap 3x megcsinálom a gyakorlatokat.”

Ebéd után lepihent. Édesanyja egy gyerekágyat festegetett. Dajka Margitnak úgy mesélte: fia jött-ment a házban, nézte őt, mit csinál, aztán sétálni indult. Utolsó szavai: „Hát érdemes?”

Hét óra múlt, amikor kilépett a házból.

A mentőket 19.44-kor riasztották, a rendőrségre 19.55-kor érkezett telefonhívás. A MÁV Vezérigazgatóságára – egy akkor ott dolgozó hölgytől kaptam meg két éve a távirat eredeti példányát: 1976. június 4-én éjszaka szolgálatban volt, azóta őrizgette a megsárgult papírlapot – 21.45-kor érkezett a hivatalos jelentés:

„Jelentem, hogy a mai 4209 számú vonat 19.40-kor a Nagykanizsa felőli bejárati jelzésnél az 1388-1389 számú szelvényben elgázolta Latinovits Zoltán színművészt.
A mentők a helyszínről elszállították, és még a községben meghalt a mentőben, s így a balatonszemesi hullaházba szállították. 4209 számú vonat 19.56-kor érkezett az állomásba és 25 perc késéssel indult tovább. A 4216 számú vonat 15 percet állt a bejárati jelzésnél.”

Volt, aki korábban is látta, de 1990 óta hozzáférhető a hivatalos rendőrségi jegyzőkönyv, a helyszíni szemléről készült jegyzőkönyv és a rendőrség összefoglaló jelentése.

Az 1976. június 5-én megjelent reggeli lapokban még nincs hír, a rádió reggel – talán nyolc órakor először – közli Latinovits Zoltán halálhírét. Nincs hiteles szöveg. A kora délután megjelenő Esti Hírlapban lát nyomtatásban napvilágot az első nekrológ. Címoldalon, kiemelt gyászkeretben, hatalmas betűkkel: MEGHALT LATINOVITS ZOLTÁN. A gyászkeret alatt kiemelt szedéssel a szerkesztő fogalmazta három sor: „Életének 45. évében hosszan tartó betegség után, tragikus körülmények között tegnap meghalt Latinovits Zoltán érdemes művész.”

A lírai nekrológ a halál okáról, körülményeiről – tragikus körülmények – nem ejt szót; a halott zsenit siratja.

Vasárnap, június 6-án – akkor még vasárnap is megjelentek a napilapok – mind a négy újságban hír Latinovits Zoltán halála. Mind a négy napilapban (Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Népszava, Népszabadság) megjelenik a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség kommünikéje. Nem címoldalon, nem feltűnően nagy betűkkel, gyászkeretben is csak a Népszabadságban. Egyenszöveg: „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének. A mai magyar színházművészet kiemelkedő egyénisége volt. Halála kulturális életünknek súlyos vesztesége. Temetéséről később történik intézkedés.”

A nekrológok a színész haláláról, a körülményekről, mindarról, ami péntek este Szemesen történt, nem szólnak. Latinovits Zoltán pályafutását, szerepeit ismertetik, értékelik, különleges képességeit, színházművészetünket átható-formáló zsenialitását magasztalják; siratják és méltatják. Csupán a Népszabadság cikkírója kezdi így: „Önpusztítás volt az élete is, nem csak a halála.” (A történtek szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a cikkíró tizennégy évvel később nyilvánosságra hozta cikke eredeti első mondatát: „Öngyilkos lett a színész, akinek élete öngyilkosságok sorozatából állott.” De ezt a mondatot 1976-ban a szerkesztő-cenzor kihúzta, átírta. A húzást, átírást a cikkíró tudomásul vette.) A hivatalos formula minden lapban: véget vetett életének. Ennél többet az újságolvasó nem tudhatott meg azokban a napokban Latinovits Zoltán haláláról, annak körülményeiről.

A politikai irányítás akarata egyértelműen érvényesült: a sajtó nem csinált „ügyet” a zseniális színész halálából. Az Esti Hírlap szerkesztője még saját hírlapírói lelkiismerete szerint fogalmazta meg a gyászhírt, a vasárnap megjelenő lapokban már a kötelező egyenszöveg olvasható: véget vetett életének. Ennyi: szomorú, de nem tehet róla senki. Amúgy mindenki sírhat, gyászolhat, méltathat tehetsége és ízlése szerint, csak tartózkodjon a kedély- és idegborzoló hangsúlyoktól s a túlságosan nagy terjedelemtől.

Szólt viszont részletesen a Szabad Európa Rádió a halál körülményeiről 1976. június 7-én: „A tájékoztatás alapvető követelménye, hogy mindenről részletesen beszéljünk, ami a hallgatókat érdekli. Ha csak néhány ködös mondat hangzik el: »tragikus hirtelenséggel elhunyt« vagy »önként vetett véget életének«, akkor a nagyközönség kielégítetlen marad. Nem szenzációhajhászásból, de ha szeretünk valakit, akkor tudni akarjuk, hogyan távozott el körünkből. Latinovits Zoltán a magyar film és színpad büszkesége pénteken, június 4-én féltestvére társaságában hagyta el az ideggyógyintézetet, ahol hetek óta kezelték. Édesanyjának villája van Balatonszemesen, Latinovits oda ment le. Hozzátartozói értesítése szerint a 45 éves művész hosszabb ideje József Attila-lázban égett, összefonódott benne saját személye és a tragikus sorsú költőé. Azé a József Attiláé, aki 1937. december 3-án Balatonszárszón a vonat kerekei alá vetette magát. Latinovits Zoltán ugyanezt tette 1976. június 4-én Balatonszemesen. Verebély orvosprofesszor, akinek ott van villája, azonnal a helyszínre sietett, de segíteni már nem tudott. Latinovits Zoltán, a magyar színpad nagy és beteljesült ígérete, a vonat elé vetette magát és szörnyethalt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy gyászolja mindenki, aki a színpadon látta és rádión hallgatta.”

El sem temették még a Színészkirályt, s már kerekedik a legenda.

Az csak átgondolatlan állítás, hogy összefonódott benne saját személye és a tragikus sorsú költőé. (Akkoriban Latinovits Zoltánt Ady Endre költészete izgatta elsősorban. József Attila és Petőfi Sándor költeményei után egy nagy füzetbe másolta azokat az Ady-verseket, amelyeket fejből tudott.) Az csak érdektelen tévedés, hogy aznap hagyta el az ideggyógyintézetet. Az viszont légből kapott állítás, hogy „a vonat elé vetette magát és szörnyethalt”. És itt hangzik el először Szemes és Szárszó neve együtt, mintegy sugallva a felcserélhetőséget. Ebből később olyan keveredés származott, hogy még az is előfordulhatott: egy Latinovits Zoltánról írott könyvben, amelynek utolsó oldalain a Balatonszemesen készült rendőrségi jegyzőkönyvek olvashatók, a könyv elején a szerző a nagy angol színész, Kean haláláról írva gond nélkül papírra veti a következő mondatot: „Negyvenhat éves ekkor, mint Latinovits Szárszón.”

A ködszurkáló halott, sűrűsödik a köd.

Június 8-án, kedden Szemesen eltemetik Latinovits Zoltánt, másnap egységes kommüniké olvasható minden napilapban. (Nemcsak a fővárosi lapokban; a veszprémi Napló is a hivatalos szöveget közli.)

„Latinovits Zoltánt, a Magyar Népköztársaság érdemes művészét – végső kívánságának és a család kérésének megfelelően – június 8-án a család lakóhelyén, Balatonszemesen, nagy részvét mellett eltemették.”

Végső kívánságának?! Ebben a pillanatban, amikor hivatalosan csak annyit lehet tudni, hogy Latinovits Zoltán „véget vetett életének”, mit jelent, az olvasók számára mit jelent ez a két szó? Igaz, a magyar szellemi és társadalmi élet íratlan szabálya, hogy az öngyilkosságot „tragikus hirtelenséggel” jelölik a sajtóban. És igaz, hogy ezt a két szót nem írták le a magyar sajtóban.

De hivatalosan Latinovits Zoltán „véget vetett életének”, s most Szemesen temették el „végső kívánságának” megfelelően.

Tehát volt végső kívánsága?

Ezt a két szót nem egy figyelmetlen vagy nyegle újságíró fogalmazta. Ez hivatalos szöveg; minden újságban így jelent meg. És ezt olyanok fogalmazták, akik pontosan tudták, hogy Latinovits Zoltánnak sem ilyen, sem másmilyen végső kívánsága nem volt.

Latinovits Zoltán nem írt búcsúlevelet. Latinovits Zoltán nem búcsúzott el senkitől. Latinovits Zoltán 1976. június 4-én este hét óra tájban elindult szemesi házukból sétálni, és többé nem tért haza.

Mi történt? Biztosat senki nem tudott. A titok furcsa virág: egy szóba, egy kósza hírbe, egy fölröppent hírfoszlányba, egy újságból kihullott, megfejthetetlen tartalmú mondatba mindenki azt álmodott bele, amit akart. Volt, aki úgy tudta: Bibliával a kezében állt a vonat elé. (Séta közben a Vigíliát olvasta, benne saját írását.) Mondták: azonnal szörnyethalt. (Még élt, amikor beemelték a mentőautóba.) Leírták: a vonat elé vetette magát. (Egyetlen tanú fogalmazott így, mások úgy emlékeztek: a negyedik vagy ötödik kocsi gázolta el.) Egy amerikai újságban már az olvasható: a mozdony darabokra tépte. (A boncolási jegyzőkönyv szerint jobb lábfejét roncsolta a kerék.)

Ruttkai Éva így fogalmazott: „…a házuktól a Balatonhoz a síneken keresztül vezet az út. Egy kereplőn kell keresztülmenni. Közel van az állomáshoz, itt mindig lassít a vonat, gyerekkorában, többször elmesélte, mindig itt várták a járatot, a lassításkor felugrottak, és úgy mentek el az állomásig, ha arra volt dolguk. Ahogy én rekonstruálom az esetet: eljött otthonról, sétálni indult a Balaton felé. És akkor jött egy vonat, lassított, benne felsejlett valami gyerekkori emlék, benne volt az a bizonyos gyógyszer, amitől fel volt pörögve, nem érezte a veszélyt, képessége korlátait, és úgy, mint évtizedekkel korábban, megpróbált felugrani rá… és elvétette az ugrást… Hisz nem is elöl, hanem a harmadik vagy negyedik kocsi gázolta el. Nem a mozdony. Talán ez azt bizonyítja, hogy ugrani akart. Nem tudom…”

Ruttkai Éva soha nem hitte el, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett.

Rendőrségi jelentés, kelt június 4-én az esti órákban: „Mivel az öngyilkosságával kapcsolatban kijelentést soha nem tett, így édesanyja véleménye szerint az a korábbi és a jelenleg is fent álló betegségével függ össze.” Latinovits Zoltán édesanyja, „Tinka néni máig (1998!) vallja, hogy legidősebb fia nem lett öngyilkos, nem vetette magát a vonat kerekei alá. Baleset történt. Gondolataiba mélyedve ballagott a sínek mentén, amikor a sorompó előtt elcsapta a szerelvény.”

Szerető édesanya, szerelmes asszony: szent joguk, hogy elfogultak legyenek.

De a fizika legelemibb törvényeit figyelembe véve végiggondolta valaki: miképpen lehetséges, hogy valaki a vonat elé veti magát, és a gázolás pillanatában a homlokán sérül meg, és a „jobb lábszár alsó harmadán a gázolásos sérülés következtében a lábszár csonkolódik”?

A rendőrségi jegyzőkönyv szerint egy tanú azt vallotta, hogy messziről látta: Latinovits Zoltán a vonat elé vetette magát. Más tanúk akkor úgy emlékeztek: mintha fel akart volna ugrani a vonatra. Ruttkai Évának valaki egy héttel később – június 11-én 19.40-kor Balatonszemesen, a sínek mellett – azt mondta: a harmadik vagy a negyedik kocsi első kereke haladt át Latinovits Zoltán jobb lábán, a feje akkor sérült meg, amikor visszazuhant a vonat lépcsőjéről.

A rendőrség június 4-én este helyszíni szemlét tartott. A hivatalos jegyzőkönyv első bekezdése szerint 21.10-kor. A harmadik bekezdés szerint 21.20-kor.

A rendőrökön kívül jelen van két hatósági tanú.

Nincs jelen a két vonatvezető.

A MÁV Vezérigazgatóságára június 4-én 22.45-kor küldött távirati jelentés szerint a baleset 19.40-kor történt, a vonat 19.56-kor érkezett a szemesi állomásra, ahonnan huszonöt perc késéssel indult tovább. Hogy a vonatvezetők milyen lelkiállapotban voltak, arról nem szól a jelentés. Ugyanezeket az időpontokat megerősíti egy a szemesi állomáson másnap készült rendőrségi jelentés, amely azt is rögzíti: a vonat 20.01-kor indult tovább Budapest felé.

A rendőrségi jelentés azt nem rögzíti: ki tájékoztatta a jelentést író rendőrtisztet. Egy biztos: a vonatvezetőket nem hallgatta ki. De a szolgálattevő tájékoztatása szerint a két vonatvezető azt jelentette előző nap, hogy a „bejárati jelzőnél egy férfit láttak a pályatest közelében sétálni, aki a vonat közeledtekor a sínekhez rohant és a vonat elé vetette magát. A motorvezető fékezett, azonban a gázolást nem tudták elkerülni, a személyen áthaladt a motor.”

Valaki azt mondta, hogy valaki azt mondta…

Meghalt egy ember.

A vonatvezetőket nem hallgatták ki a balesetet követően.

A vonatot senki nem vizsgálta meg, a baleseti helyszíni szemle idején az már Pest közelében robogott.

A rendőrség nem tartotta fontosnak, hogy a közvetlen szemtanúkat megkérdezze a történtekről.

A helyszíni szemlén a helyszínt pontosan leírják, megállapítják: a hőmérséklet plusz tizenöt fok, „borús, szeles, hűvös idő van”. De a nyomokat nem rögzítették, nem jegyzőkönyvezték szó szerint a tanúk vallomását, nem állapították meg: hol feküdt a balesetet szenvedett személy. (Egy hét múlva is kikövetkeztethető volt a maradék nyomokból: nem a síneken, hanem körülbelül egy méterre a vasúti pályától, a lapos töltés oldalában.) A rendőrök kérlelhetetlen következetességgel egy dolgot állapítottak meg: a balesetet szenvedett személy öngyilkossági szándékkal a vonat elé vetette magát.

Semmi olyan adatot nem rögzítettek, amely ennek a megállapításnak ellentmondott volna.

Június 5-én megjelent a hivatalos kommüniké: Latinovits Zoltán hosszan tartó, súlyos betegség után véget vetett életének.

Június 9-én minden napilap megírta: Latinovits Zoltánt végső kívánságának megfelelően eltemették a balatonszemesi temetőben.

Huszárik Zoltán, 1981-ben: „Kardot rántott, és kis híján kard által vérzett el. Ezért nem hiszek az öngyilkosságában sem. A forradalom nem futamodik meg, a forradalmár ütközetben esik el. Nekiment a vonatnak, mint a hatalomnak, mert azt képzelte, a mozdony fog kisiklani, nem ő.”

• Beszélő évek – 1976