Skip to main content

A fejlesztés intézményesülése

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Kis)régiók Európája


Elsősorban szervezeti kérdésekkel szeretnék foglalkozni, de minthogy a szervezeti kérdések nem választhatók szét a funkcionalitás problémakörétől, funkcionális szempontból szeretném ezt megközelíteni. Akkor, amikor kistérségekről és ezek intézményesüléséről beszélünk, divat manapság megállapítani, hogy itt bizony egyfajta káosz uralkodik. Ahhoz, hogy megértsük, miért van ez a tarkaság, kiindulópontul szolgálhat, ha áttekintjük, melyek azok a tényezők, amelyek ezt a sokszínű képet kialakították.

Minimálisan négy teljesen különböző logikájú és rendszerű irányzat különböztethető meg ezen a téren: a területirányítás, a területfejlesztési politika, az ágazati politikák és a civil szerveződések. Ezek mind létrehozták a maguk a kistérségi szervezeteit. A rendszerváltáshoz kapcsolódóan a pártok is elkezdtek térségi szinten valamiféle szerveződéseket elindítani, megjelentek a vállalkozásfejlesztési alapítványok, a gazdasági kamarák stb. Tehát rengeteg szereplő áll egymás mellett. A kistérségi szintben az az érdekes, hogy mindegyik szereplő megtalálta a maga helyét, kialakította a maga szerveződési kereteit.

Ugyanakkor tény, hogy a funkciók és a kompetenciák nem tisztázottak. Itt van ez a rengetegféle szervezet, amelyek közül több lényegében ugyanazzal foglalkozik, míg vannak olyan feladatok is, amelyek nincs gazdájuk. További problémát jelent, hogy ahány ilyen szerveződés van, az szinte ugyanannyiféle megjelenést jelent a földrajzi térben. Éppen ezért szokták egyébként a leggyakrabban felhozni kormányzati oldalról az ilyesféle szervesen kialakult kistérségi szerveződések ellen, hogy mindegyikhez más és más területi keret tartozik.

Ha a káoszban utat szeretnénk vágni, akkor meg kell határozni a feladatokat, és az ezekhez tartozó optimális szervezeti, területi kereteket: mik azok a funkciók, amelyeket a kistérségi szinten elvárunk, hogyan lehet ezeket vertikális, illetve horizontális munkamegosztásban a jelen lévő szervezetek között megosztani, és milyen térbeli megjelenítésben képzeljük el őket? Azt is nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy egyáltalán nem kell minden feladat megoldására mindenhol szervezeteket létrehozni – már csak azért sem, mert egy adott térségben a piac, az üzleti szféra is képes bizonyos feladatköröket betöltetni, olykor jóval eredményesebben, mint a társulások.
Tehát nem a kép sokszínűsége a gond, hanem az, hogy a feladatok és a kompetenciarendszer nem tisztázott. Nagyon fontosnak tartom ugyanakkor, hogy ne próbálkozzunk a teljes egységesítéssel, mert az ilyen törekvések óhatatlanul veszteséggel járnak. A teljes egységesítés egyébként már csak azért sem járható út, mert a különböző funkciók eltérő tér- és partnerigényt jelenthetnek – vagyis egy univerzális kistérségi szervezet létrehozása diszfunkcionális lenne.









Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon