–szeg [Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

A Sivatagi Viharral egy időben a Váci utcán is végigsöpört a vihar. A rendőrök, egyenruhában és civilben, berontottak a Muskátliba, az Annába, és igazoltatták az arabokat, a búrokat, a vaskalaposakat és ami nációt még kávézáson értek. A tévé meg a sajtó büszkén jelentette, hogy bűnelkövetőket és hogy felszámolták. A hibernált terroristák egyelőre még jegelve várják Mohamed üzenetét, de a róluk szóló sajtóközlemények már jó alkalmat adtak pár ezer meggyőződéses bejelentőnek, hogy jelentsék: arab külsejű arabokat figyeltek meg, amint arabul beszélnek, továbbá néhány iskolásnak, hogy bombariadóval igazolják az aznapi iskolakerülést. A rendőrség és a határőrség nyomban operatív bizottságokat hozott létre. A bizottságok szóvivői újabb telefonszámokat közöltek, amelyeken még több bejelentést lehet tenni.

A rendőrök felcsatolták a géppisztolyt. A Kossuth térre már csak engedéllyel lehet behajtani. A Parlamentben a képviselőket aknakutatóval vizsgálják, és hipisnek vetik alá. Csomagot, levelet már a képviselői irodaházban sem lehet leadni, s az idegen nemcsak be nem jut, hanem ki sem. Az Országgyűlési Könyvtárat egy órával előbb zárják, az olvasótermeket zárás után kormányőrök pásztázzák végig. A pályaudvarokon géppisztolyos rendőrök nyüzsögnek. Többen vannak, mint a külföldiek megvágására specializálódott taxis hiénák.

A repülőtérre vezető bekötőúton megállítják a kocsikat, igazoltatják az utast, átvizsgálják a csomagtartót. A repülőtéren kivétetik és elkobozzák a magnóból az elemet. Hiába, háború van most a nagyvilágban.

Pontosabban az Öböl táján. És Magyarországon. Mert másutt nincs.

A háború kezdete óta kétszer jártam külföldön: Varsóban és Stockholmban. A magnómból kivett elem helyett kaptam egy cédulát és egy ígéretet, hogy leszálláskor visszakapom a batteriát. De sehol, senkivel nem sikerült megértetnem, mit akarok a papírkámmal.

Varsóban is, Stockholmban is bent jártam a Parlamentben. Sehol egy géppisztolyos őr. Meg vannak ezek őrülve, gondoltam, bármikor kiolvadhat a hibernált terrorista. Varsóban kiderült, hogy újságíró kollégám nem a megfelelő belépőt igényelte a számomra. A díszes egyenruhába öltözött portás sajnálkozott, hogy ezzel a cédulával nem engedhet az ülésteremig. Majd megszánt, és elárulta: menjünk a másik ajtóhoz, ott nincs őr.

Márnap fogadott az Államvédelmi Szolgálat miniszteri rangú főnöke. Hivatala, amely nemrégiben Varsó egyik rettegett épülete volt, kívülről ma is nyomasztó hatású. Bent némileg vigasztaló, hogy ma a vezetők volt politikai foglyok, a Szolidaritás meg az egykor illegális diákmozgalom aktivistái. Beszélgetésünk végén megkérdeztem Milczanowski tábornokot: Budapesten állig felfegyverzett seregek őrzik a repülőteret, hogyhogy Varsóban nyomát sem láttam ennek a készültségnek? Szakmai önérzettel válaszolta: amikor elutazom, nyissam ki jól a szemem, majd fogom látni az őröket. Meresztgettem, meresztgettem, de bizony nem láttam semmit. Még a frissen beszerzett ceruzaelemek is átcsusszantak a szokásos átvilágító berendezésen.

Így volt ez Stockholmban is. A taxit se állították meg, a magnót se nyittatták ki. Na jó, Svédország semleges. De útközben át kellett szállnom Koppenhágában. Azon az irdatlan repülőtéren se láttam a harci készültségnek semmi nyomát.

Bezzeg itthon. A hadi eszkaláció újabb fordulata, hogy az utasokra várók nem tartózkodhatnak a váróteremben. A feleségek, nagymamák és kisdedek kint dideregtek a 10 fokos hidegben, ott vadásztak szeretteikre, mert az utasok csak egy mellékkijáraton hagyhatták el az épületet. A kiürített hallban csupán öt Komondoros ténfergett. A 30 fokos hőségben szomjasan keresték a hibernált terroristát.

Mintha a sivatagban lennének.

• Belföld