Skip to main content

A munkásosztály paradicsomot is enne…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Július 18-án érkezett a hír a Kuznyecki-medencéből, hogy a területi párttitkár – két héttel a cenzúrát eltörlő új szovjet sajtótörvény kihirdetése után – betiltotta a kuznyecki független munkásszövetség nagy hatású lapját, a „Nasa gazetá”-t, arra hivatkozva, hogy a lap élesen bírálja az SZKP politikáját, és lejáratja a helyi pártvezetést. Ezzel az intézkedéssel az egyik legfontosabb információs forrásától fosztják meg az alig két hónapja alakult, de máris kiterjedt hálózattal rendelkező Munkáskonföderációt, egyúttal újabb megtorló akciósorozattal „gazdagíthatják” a véres fordulatokban amúgy is bővelkedő „kis szovjet sztrájktörténetet”, melyet a független szovjet hírügynökségek anyagai és a „Russzkaja miszl” mellett egyebek közt épp a megszüntetésre ítélt „Nasa gazeta” alapján állítottunk össze.

Sztrájkok pedig nincsenek…

Az antikommunista munkásmozgalom története Oroszországban egyidős a kommunizmus történetével: a fönnmaradt dokumentumok tanúsága szerint moszkvai és pétervári független nyomdászszervezetek már 1917. október 30-án követelték a bolsevikoktól, hogy „haladéktalanul szüntessék be véres testvérgyilkossághoz vezető akcióikat”. A nyílt összecsapások csomópontja 1918 „forró nyara” volt, amikor az egész országon végigsöprő éhínség következtében kirobbantó tiltakozási hullám során a független munkásszervezetek aktivistái a szovjet kormány azonnali lemondását, a breszti béke eltörlését, a szabadkereskedelmet, a parasztokkal szembeni repressziók azonnali megszüntetését követelték. A csekisták azonnal letartóztatták az összes hangadót, a vörösgárdisták haladéktalanul tüzet nyitottak a tüntetőkre, a szervezkedések irányítóit pedig 1918 novemberében halálra ítélte a Forradalmi Törvényszék. A szovjet korszak szótárából ezzel évtizedekre kitörölték a sztrájk fogalmát, a hivatalos sajtóorgánumok legalábbis egészen a nyolcvanas évek végéig sulykolják hallgatásukkal: sztrájkok pedig a Szovjetunióban nincsenek. Ettől függetlenül persze a hatvanas évek legelején magasra csap a sztrájkhullám: 1962 júliusában véres megtorlással végződik a novocserkasszki megmozdulás, amelynek első jelei már ’59 őszétől érezhetőek a kazahsztáni, vlagyimiri, kujbisevi, dnyepropetrovszki munkásfelkelésekben. Jó másfél évtizedes halotti csönd után, 1976-ban alakult néhány tucatnyi munkanélküli kezdeményezésére egy független szakszervezet, de tagjai pillanatok alatt kényszergyógykezelésen találták magukat az erre a célra fenntartott elmegyógyintézetekben…

Vagy mégis?…

1989 januárjában a Kuznyeck- és Donyec-medencei bányászok megelégelték áldatlan lakás- és egészségügyi körülményeiket, a krónikus élelmiszerhiányt: nyílt levelet intéztek a bányaipari miniszterhez, aki azonban eleresztette a füle mellett ezt a kétségbeesett kiáltást. Ez váltotta ki az első tavaszi sztrájkokat, amelyekről azonban a tömegkommunikációs eszközök még mindig mélyen hallgattak, s az ígéretek is ígéretek maradtak. Ilyen előzmények után jött el július 10., amikor 300 bányász nem szállt le a bányába, ám a helyi elöljárók még mindig csak legyintettek, s már kezdték is bepecsételni a renitensek munkakönyvébe az „elbocsátva” pecsétet. Másnap azonban már Mezsdurecsenszk egyetlen bányájában sem vették fel a munkát. A 107 ezres város élete egyetlen óra alatt megbénult: a bányászok megszállták a pártszékház előtti teret, jelezve, hogy addig nem mozdulnak, míg valaki át nem veszi a 42 követelést tartalmazó listát. Estére már ott is volt a bányaipari miniszter, de homályos ígéreteivel már nem tudta leszerelni a sztrájkolókat. Reggelre a környék összes gyára leállt.

Dnyepropetrovszki sztrájkszervezők elmondták, hogy a sztrájk idején állandóan katonai helikopterek köröztek a bánya felett, belügyi páncélautók cirkáltak a városban, megerősített fegyveres alakulatok álltak készenlétben a helyi laktanyában, s a megfélemlítés e légkörében még azok is visszaléptek politikai követeléseik megfogalmazásától, akik egyébként eddig eljutottak volna. Ehelyett csak olyan szociális és gazdasági igényekkel álltak elő, mint az egységes szabadnap, pénzsegélyek, lakás- és munkakörülmények javítása stb. A politikai követelések leszerelése mellett a helyi párt- és állami irányítás legfőbb gondja az információáramlás megakadályozása volt, mindent megtettek azért, hogy a sztrájk híre ne terjedjen át további területekre, a sztrájkbizottságok ne működhessenek együtt. Mindennaposak voltak a provokációk: a helyi pártszervek igyekeztek saját „tégláikat” rögtön a kezdet kezdetén beépíteni a sztrájkbizottságokba. Mindennek ellenére 11 napon át tartott az egyik legnagyobb szovjet bányavidéken a 170 ezer bányász sztrájkja, s végül is elérték, hogy követeléseik listáját a legfelső szintű vezetés vizsgálja meg záros határidőn belül. Még ennél is jelentősebb az a tény, hogy a sztrájkokat ezentúl nem lehetett egyetlen utasítással nem létezőnek nyilvánítani.

A sztrájkbizottságok vezetői az 1980-as lengyelországi eseményekkel összevetve próbálták levonni a tanulságokat, s egyik legfontosabb következtetésük az volt, hogy míg Lengyelországban a demokratikus ellenzék értelmiségi rétege nagyon szorosan együttműködött a sztrájkolókkal, addig a kuznyecki bányászok gyakorlatilag teljesen egyedül voltak, s míg Lengyelországban a gdanski munkások egy teljes egészében korrumpálódott vezetéssel álltak szemben – elvégre Gierek mégiscsak Brezsnyev puszipajtása volt –, addig Gorbacsov ideig-óráig a peresztrojka bűvöletében tudta tartani a sztrájkolókat.

Vegyi bombák a föld alatt


A donyeci terület tíz városának bányáit nemcsak a szociális problémák tömege, hanem az ökológiai katasztrófa közvetlen veszélye is fenyegeti: egy rosszul telepített vegyi üzemből a bányapatakokba és víztározókba került mérgező anyagok (fenol, klórbenzolok, cianidok) egy kilométeres mélységben olyannyira tönkretették a természetes hidrológiai rendszert, hogy egyes szakértők szerint a hulladéktemető gyakorlatilag egy bármikor működésbe lépő bombához hasonlítható. Sajnos a néhány hónappal ezelőtt lezajlott súlyos bányalégrobbanás sem volt elég figyelmeztető jel: a kérdéses vegyi gyár ugyanis hadiüzem, s nem hajlandó afféle csip-csup problémákkal foglalkozni, mint a közvetlen balesetveszély elhárítása, netán kártérítés fizetése. A sérült bányászok nemrégiben éhségsztrájkot indítottak egy donyeci kórházban amiatt, hogy súlyos mérgezésüket nem üzemi balesetnek, sőt nem is vegyi anyag okozta mérgezésnek nyilvánították. Az egészségügyi miniszter szerint viszont egyszerűen reumásak, a kórházi személyzet pedig vodkamérgezésnek is inkább hajlandó tulajdonítani a tüneteket, csak hogy ne kelljen az üzemi balesetben szenvedetteknek kijáró juttatásokat kiutalniuk.

Káosz helyett anarchiát!

Egyre inkább világossá vált, hogy a sztrájkolók nem érhetik be szociális és ökológiai követelésekkel, sürgősen elő kell állniuk gazdasági és politikai programmal is. Tavaly szeptember–októberben az ország csaknem kéttucatnyi munkásklubja és munkásszövetsége, illetve a Donyec-medence sztrájkbizottságai megkezdték a független munkásmozgalmak kongresszusának és konföderációjának szervezését. A hatalom „megkülönböztetett figyelmét” azonban nemcsak a frissiben közzétett önigazgatási program keltette fel, hanem sokkal inkább az, hogy a szervezőbizottság éles hangon támadta „A Szovjet Baltikum helyzetéről” hozott párthatározatot, s a független szervezetek közül elsőként hangsúlyozták, hogy sem az SZKP-nak, sem más pártnak nincs joga ahhoz, hogy egy nemzet önrendelkezési jogát csorbítsa. Ez volt a független munkásmozgalom első nyílt politikai állásfoglalása.

A munkásbizottságok egy része szoros kapcsolatban áll az anarcho-szindikalistákkal, amely a független szakszervezeti mozgalmon belül a legszervezettebb, ugyanakkor az elméletileg leginkább megalapozott irányzatot képviseli. Folyóiratuk, az Obscsina, az alternatív társadalmi mozgalmak egyik legkritikusabb lapja, a szindikalkizmust mint a munkásönigazgatás ideológiáját mindenféle függőséget teremtő hatalommal szemben hirdeti meg: a kommunista párt, az állami, a militáris hatalmakkal éppúgy szemben áll, mint a technokrácia vagy épp a tőke hatalmával, egyedül csak a kollektív tulajdonformák létjogosultságát ismeri el. A gazdag orosz anarchista hagyományokra támaszkodó, két éve fönnálló anarcho-szindikalista konföderáció egyébként igen kiterjedt szervezetekkel rendelkezik, ma már 10 nagyobb városban van szamizdat lapjuk, az idézetten kívül a jóval radikálisabb pétervári „Fekete zászló”, az anarcho-kommunisták lapja, a gorbacsovi liberalizálás helyett az osztályharc kiéleződésével a viszonyok konfrontálódását tartja kívánatosnak.

Fej vagy írás?

A munkásbizottságok másik része radikális reformközgazdászok nézeteiben talált elméleti támpontra. Vaszilij Szeljunyin, a népszerű közgazdász-publicista például (akinek nagy vitát kavaró tanulmánya magyarul is olvasható „Gyökerek” címmel az Európa Kiadó Mérleg sorozatában) a tél elején, a második nagy sztrájkhullám előestéjén azt hangoztatta, hogy a Donyec–Kuznyeck-medencei sztrájkmozgalom csak akkor érhet el valóban tartós eredményeket, ha a sztrájkbizottságokból kialakuló munkásbizottságok egy valódi alternatív hatalmi struktúra alapelemeivé válnak. A párt- és hivatalos szakszervezeti apparátus ugyanis olyannyira elvesztette az emberek bizalmat, hogy teljesen képtelen a legitim helyi hatalom szerepét betölteni. A kormányzatnak azonban ez a legkevésbé sem áll érdekében, ezért sürgősen megkezdték a mozgalom „lefejezését”: Scsadov bányaügyi miniszter fizetésmegvonással és elbocsátásokkal akarta sújtani a munkásbizottságok vezetőit, de saját bürokratikus intézkedéseinek csapdájába esett: az egykori sztrájkbizottságok területi munkásszövetséggé alakultak, így sikerült kijátszaniuk a sztrájktörvényt.

A szervezettség e szintjén azonban már egyre kevésbé volt elegendő a spontán kezdeményezés: gazdasági-politikai programjuk artikulálásában egy idő után nélkülözhetetlenné vált bizonyos professzionalizmus. Az általános értelmiségellenes légkörben külön figyelemre méltó tény, hogy az anarcho-szindikalistákon és reformközgazdászokon kívül még két kifejezetten értelmiségi indíttatású szervezettel is egyre szorosabbá vált a kapcsolatuk: a Demokratikus Szövetséggel és az Állampolgári Kezdeményezés nevű – nagy tekintélyű történészek, irodalmárok, közgazdászok vezette –politikai szerveződéssel. Nagyon sokat várnak a Borisz Jelcinnel megkezdett párbeszédtől is, aki maga is egyre több jelét adja annak, hogy szívesen kovácsolna politikai tőkét a sztrájkolóknak nyújtott támogatásból.

Éljenek a milliomosok!

A munkásbizottságok ideológusai tehát főként olyan konstruktív hatalmi tényezőt látnak a független munkásmozgalomban, mely egyrészt a tekintélyét vesztett pártbürokrácia alternatív hatalomgyakorló szerve lehet, másrészt pedig a jelenleg hatalmas csődtömeget képviselő szénbányászat – s a kapcsolódó ágazatok – szerkezetátalakítását is elindíthatja. E struktúraátalakítási programok kidolgozása már a múlt év őszén megindult, egyebek közt Tyihonov akadémikus (reformközgazdász, radikális parlamenti képviselő, a szövetkezeti szövetség elnöke) irányításával. Tyihonov a Komi Autonóm Köztársasághoz tartozó sztrájkközpontban, Vorkutában szeretné kialakítani a „szabad vállalkozások” területét, mivel a helyi vezetés részéről itt ütközött legkisebb ellenállásba: helyi forrásokból, nyugati beruházás és központi költségvetési dotáció nélkül akarja talpra állítani és nyereségessé tenni a szénbányászatot. Összefogott a – hivatalos adatok szerint – leggazdagabb szovjet sztárvállalkozóval, a legendás hírű Artyom Taraszovval, aki szövetkezeti bank- és saját értékesítési hálózat révén, a dolgozók saját hasznára kívánja értékesíteni a terven felül megtermelt szénmennyiség húsz százalékát. Ezzel az – Izvesztyijában közzétett – különös szerződéssel egy csapásra a támadások kereszttüzébe került: kormánykörök azzal vádolták, hogy a sztrájkolókkal kialakult konfliktuson akar még jobban meggazdagodni, mások azzal, hogy a kormány beépített embere, aki efféle ígéretekkel akarja leszerelni a sztrájkolókat.

Kié a paradicsom?

A Lityeraturnaja Gazeta múlt heti száma szokatlanul türelmetlen hangú cikket közölt az elmúlt napok bányászsztrájkjairól, melyeket mint említettük, az első nagy sztrájk egyéves évfordulója alkalmából hirdettek meg. „Tönkretesznek bennünket ezek a jubileumok” – kezdi beszámolóját, s cikkében végig hallatlan demagógiával értelmezi (félre) a bányászok követeléseit: mintha a bányászok célja pusztán csak az lenne a gazdasági önállóság és önálló kereskedelmi jog követelésével, hogy még feljebb srófolják az állami dotáció mennyiségét. „Dotációra vár a mezőgazdaság, a művelődés. Mit akarnak hát a bányászok?” – háborog a szerző. Örüljenek, hogy a munkanélküliség se őket érte el legelőször. De kap a szemrehányásokból a kormány is. Persze a legfőbb irányítókkal nem az a fő baja, hogy becsapták a bányászokat, amikor nem teljesítették ígéretüket, hanem az, hogy hiszékenyek voltak: tudhatták volna, hogy a bányászok nem érik be az elért engedményekkel. „Tegnap még csak gazdasági okokból sztrájkoltak, és szappant követeltek. Ma már politikai akciót tartanak, és a kormány lemondását követelik. És holnap mi lesz? Mit akarnak?” Ezek szerint az új bűnbak a donyeci bányász? Aki miatt zátonyra fut a jó kis szabályozott piacgazdaság? Aki miatt semmit nem lehet tervezni, szabályozni, mert nap mint nap új követeléssel áll elő? Nem új ez a hang a központi sajtóban, gyakorlatilag a sztrájk kezdete óta manipulatív tájékoztatás folyik, melynek alig leplezett célja az, hogy a közvéleményt a sztrájkoló bányászok ellen fordítsák. Mindaddig, amíg a sztrájkolók valóban csak gazdasági és szociális követeléseket fogalmaztak meg, a központi sajtó tele volt olyan olvasói levelekkel, melyek szerint állítólag a donyeci és kuznyecki szénbányászok kapják az összes húst, tejet, zöldséget, az ország más vidékein miattuk éheznek, míg a sztrájkolók úgy élnek, mint a paradicsomban. Igen, valóban kaptak némi többlet-élelmiszert a sztrájk után – írja egy másik olvasó –, disznóhús gyanánt zsírszalonnát, kilónként négy rubelért, de hogy ehhez paradicsom is járna, erről álmodni sem mernek. Fejenként 50 gramm teát utaltak ki egy hónapra – ennél még a börtönfejadag is nagyobb –, s ráadásként két doboz sűrített tejet és egy kis doboz húskonzervet. Kár, hogy ennek az olvasói levélnek csak egy jelentéktelen példányszámú független hetilap adott helyet. Mindenesetre maguk a bányászok is belátták, hogy ezek a követelések csak arra jók, hogy ezekre hivatkozva a kormány végleg megossza a dolgozókat. Ezért a májusban megalakított Munkáskonföderáció alapokmányában már abból indultak ki, hogy teljesen értelmetlen minden szociális és gazdasági követelés mindaddig, míg össze nem roppan a meglévő totalitárius-bürokratikus rendszer. A független munkásszervezetek tehát többé nem érik be a könyöradományként juttatott konzervekkel: végre igazi paradicsomot is akarnak.





































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon