Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

„A hazugság négy éve”


A Russzkaja miszl nem alaptalanul adta ezt a címet a csernobili tragédia negyedik évfordulójára készített összeállításának. A tömegtájékoztatásért felelős moszkvai vezetők első dolga ugyanis az volt, hogy a csernobili robbanást egyszerű balesetnek minősítsék, s hogy ezzel a „katasztrófa” szót egyszer s mindenkorra töröljék a szovjet újságírók szótárából… A tragédia valódi méreteit csak jó egy év múltán lehetett először sejteni, amikor megjelentek az első dokumentumriportok, melyeknek stilizált irodalmi kerete azonban nem volt alkalmas arra, hogy elhatárolja egymástól az egyéni mulasztás, az intézményes felelőtlenség és a kifejezetten jogi értelemben vett bűntény eseteit. Újabb két évnek kellett eltelnie, amíg az emberek végképp megelégelték a valóság elhazudásának legkülönfélébb módszereit, aminek következtében 1989 nyarán a népképviselők I. kongresszusán bombaként robbant a hír: Ukrajnában egymást érik a Csernobillal összefüggésbe hozható halálesetek, gyerekek ezrei vannak veszélyben, az egyszer már kitelepített családokra újabb evakuálás vár, mivel továbbra is sugárszennyezett területen élnek, s ami a lényeg: ezek az emberek nemcsak a fertőzött zónából akarnak kitörni, hanem az „információs blokádból” is.

Mekkora sugárzást bír ki a (szovjet) ember?

Iljin akadémikus, a hivatalos szovjet radioaktivitási normák kidolgozója úgy véli, hogy legalább ötször annyit, mint amennyit az érvényben lévő nemzetközi szabvány megenged: szerinte ugyanis 35 rem (1 rem = 1 röntgen gammasugárzásnak megfelelő sugárzás által előidézett biológiai károsodás) az a megengedhető dózis, amely egy átlagos emberélet, 70 év alatt károsodás nélkül érheti a szervezetet, a Nemzetközi Sugárzásvédelmi Bizottság viszont mindössze 7 remben jelöli meg a kérdéses mennyiséget. Az illetékesek mindenesetre a szovjet mérce alapján határolták körül, s osztották veszélyességi sávokra az atomreaktor körüli 30 km-es zónát, s ez az adat volt a hivatkozási alapjuk akkor is, amikor még a „szigorúan ellenőrzendőnek” minősített sávban is „jelentéktelennek” ítélték a radioaktív szennyezettség mértékét. Ez történt például Polesszkoje községben, ahol végre négy év hitegetés után megindulhat a kitelepítés. Moszkva álláspontjára jellemző, hogy miután rubelmilliókat öltek e nyilvánvalóan lakhatatlan település fölfejlesztésébe, kommunális létesítményekkel való ellátásába, máig üresen álló házak építésébe, a helyi lakosok kérvényeit évek óta válasz nélkül félredobják: akinek nem tetszik a helyzet, költözzön Szibériába – saját költségén. A hivatalos szervek egyébként sem igen értik, miért lázadozik az az 59,5 ezer ember, akiket a „szigorúan ellenőrzött” zónába, vagy az ún. „kockázati csoportba” soroltak, hiszen a 25%-os veszélyességi pótlék mellé még 30 rubelt(!) kapnak „tiszta” élelmiszerekre, egyébként is már 50-55 éves korukban nyugdíjba mehetnek. Sőt – tetézi be mindezt az Izvesztyija vélekedése – „ingyen juthatnak hozzá a maguk gyógyhatású cézium-adagjához!” (1990. március 26.)

Utógondozás: centralizált cinizmus

A veszélyeztetett területen élők az eredeti tervek szerint félévente egyszer teljes szűrővizsgálaton vettek volna részt – olvashatjuk a zónában járt francia orvoscsoport jelentésében –, ám ez a minimális mértékben sem valósult meg. A helyi orvosok nemhogy technikai, orvosi diagnosztikai berendezésekkel nincsenek felkészülve a betegek fogadására, nemcsak szappan nincs, hogy két vizsgálat közt kezet mossanak, de még papírt se kapnak, hogy a vizsgálati adatokat feljegyezhessék. A betegeknek a kijevi Radiológiai Tudományos Központba kellene bejárniuk, ahol azonban, ha sor kerül végre a szükséges vizsgálatokra, az eredményt azon nyomban titkosítják, se a kezelőorvos, se a beteg nem tudhatja meg. Így aztán nem tehetnek egyebet ebben az ördögi körben, mint hogy elfogadják M. Romanyenko, az egykori ukrán egészségügyi miniszter – e rubelmilliókat felemésztő kutatóközpont igazgatója – „tudományos” verdiktjét: „Csernobil nem befolyásolta az emberek egészségi állapotát…” Ovrucs városában a Kijevből kiszálló különbizottság pedig egyenesen azt állapította meg, hogy a lakosság egészségi állapota „számos mutató tekintetében jobb, mint a baleset előtt volt”. Az, hogy mindeközben a golyvás betegek száma a helyi orvosok becslése szerint csaknem 60%-kal nőtt, csak zavarta volna a statisztikát… Egy belorusz lap a minszki gyerekkórház halálozási arányszámairól számol be: a leukémiás megbetegedéseknek csak alig 15%-ánál van némi remény a javulásra (ugyanez az arány az USA-ban: 70-80%). A cikkíró szerint ennek az az oka, hogy a beteg gyerekeket eleve rossz vagy késve megállapított diagnózissal, előrehaladott állapotban hozzák be, a kórházban hiányoznak a legalapvetőbb gyógyszerkészítmények, egyszer használatos injekcióstűk, napi két(!) rubelt irányoznak elő egy-egy beteg ellátására, miközben csak egy injekció majdnem 10 rubelbe kerülne, ha lenne. Ám ha nincs, akkor – a semmire – valóban elég a két rubel…

Radiofóbia???

Csupán ez év februárjában vált ismeretessé az is, hogy nem csak ukrán és belorusz, hanem bizonyos oroszországi területek is súlyos károkat szenvedtek: Brjanszk körzetében a sugárszennyeződéstől való félelmükben egész falvakat hagytak el önként az emberek – amit persze az egészségügy pártokratái íróasztaluk mellől teljesen megalapozatlan félelemnek minősítenek, s a körükben nagy tekintélynek örvendő Romanyenkóra hivatkozva egyszerűen „radiofóbiának” neveznek. Teljesen kizárják annak lehetőségét, hogy ezeket az eseteket valami módon Csernobil következményének tekintsék, mint ahogyan rendre megcáfolják azokat az ország legkülönbözőbb részeiben mért adatokat is, hogy bizonyos élelmiszerek nagy mennyiségű radioaktív anyagot tartalmaznak. Az élelemmel a szervezetbe kerülő sugárzó anyagok hatását egyébként is igyekeznek jelentéktelennek feltüntetni, miközben sorra gyártják a titkos recepteket a „tiszta” és „szennyezett” élelmiszerek optimális keverési arányairól, hogy takarékossági okokból fogyaszthatóvá tegyék a szennyezett területek mezőgazdasági termékeit is. Ebben a tevékenységben különösen a jelenlegi ukrán egészségügyi miniszter jár élen, aki úgy véli, hogy a szennyezett területeken élők fogyasszák a „tiszta” élelmiszert, a távoli vidékeken élők pedig – különösen a katonák és a nagy építkezéseken dolgozók – érjék be a szennyezett élelemmel. A „vegyes” hús előállításának legegyszerűbb módjaként azt agyalták ki, hogy a vágóállatot egy meghatározott súly eléréséig szennyezett területen etetik – ahol egyébként is dús legelők vannak –, majd távoli vidékekre szállítva, még néhány hétig „tiszta” takarmánnyal hizlalják, mielőtt a vágóhídra hajtanák. Egy francia radiológiai kutatócsoport örményországi mérései során talált ily módon előállított marhahúsra; ugyanitt állapították meg, hogy az erősen szennyezett ukrán és belorusz területekről származó csecsemőtej fertőzöttsége kétszerese a közös piaci normáknak

A „csernobili afgánok” 

Mint ahogyan az afganisztáni invázió „hőseiről” is egyik napról a másikra megfeledkeztek, ugyanúgy a csernobili mentőosztagok katonáit is évekig hallgatás vette körül, s most – látszólag egyik napról a másikra – félmillió rokkantról kellene gondoskodni. A hivatalos szervek azonban ehelyett azon ügyködnek, hogyan lehetne eltüntetni a mentési munkák során kapott radioaktív dózis amúgy is hiányos és felületesen rögzített dokumentumait. Hiszen ha adatok nincsenek, azt sem lehet bizonyítani, hogy az illető a csernobili „baleset” során rokkant meg – s akkor nem kell a fizetéssel egyenértékű nyugdíjat biztosítani, nem kell különféle gyógykezelési, szanatóriumi és más kedvezményeket nyújtani, s egyebek közt nem kell soron kívül kiszolgálni a húsboltban sugárszennyezett készítménnyel, mint a honvédő háború veteránjait.

E helyzet megoldására a „Csernobil afgánjaiként” emlegetett rokkantak létrehozták a „Csernobil” egyesületet, ám hivatalos engedélyt mindmáig nem kaptak arra sem, hogy gyűjtést indítsanak egzisztenciális gondjaik enyhítésére. A hivatalos álláspont szerint ugyanis elegendő a központilag begyűjtött s elkülönített összeg, ami azonban már csak azért is eléggé kérdéses, mivel a nemrégiben napvilágra került adatok szerint a csernobili rokkantak alapjából 68,5 millió rubelt az Atomenergiaipari Minisztérium emelt le a Minisztertanács jóváhagyásával…

A „Csernobil” egyesület legfontosabb feladatának a kartotékokon szereplő, annak idején csak „szemmértékre” fölvett adatok korrigálását tekinti. Csak ez lehet a kiindulópont ahhoz, hogy megállapított betegségüket Csernobil következményeként tartsák nyilván, s ne valami cinikus magyarázattal rázzák le őket. Ne mondják például, hogy krónikus fáradékonyságuk oka életkori változásokban keresendő, gerincbántalmaik oka a lúdtalp, gyomorbántalmaiké az, hogy a mentési munkálatok során „túltáplálták” őket, prosztatarákot pedig azért kaptak, mert „nem éltek rendszeres nemi életet”. (Izvesztyija, február 1.)

Egy szverdlovszki kórházban néhány csernobili beteg a múlt hónapban éhségsztrájkot kezdett, hogy kikényszerítsék szociális problémáik rendezését. Némi eredményt el is értek: a kiküldött bizottság 3 nap alatt 109 esetben ismerte el, hogy a betegség kiváltó oka a csernobili sugárszennyeződés volt, míg korábban 3 év alatt mindössze 197 ember tudta ugyanezt elérni, ezeknek is legnagyobb része magas beosztású párt- és szakszervezeti hivatalnok volt, akik kétségkívül igen sok károsodást szenvedhettek íróasztaluk mellett…

„Túltáplált” óriáscsecsemők


A legtöbb aggodalomra a gyermekek helyzete ad okot. Az illetékes egészségügyi hivatalnok például szemrebbenés nélkül állítja, hogy az erősen szennyezett, 30 kilométeres zónából evakuált szülők gyermekei azért születtek a korábbihoz képest hatalmas, 4-5 kg-os átlagsúllyal, mert édesanyjukat „túlságosan is bőségesen” táplálták, amikor a baleset után orvosi megfigyelés alá kerültek!! Egyéb elváltozást a született csecsemőknél – állítják – nem tapasztaltak…

Nem így a független francia kutatócsoport, melynek tagjai szükségesnek látták, hogy rendszeres szűrővizsgálatokat kezdeményezzenek, elsősorban a krónikus méreteket öltő pajzsmirigy-túltengés és hematológiai jellegű megbetegedések kiszűrésére, a rohamos látáscsökkenés és memóriazavarok okainak megállapítására, s a még teljesen feltáratlan immunológiai problémák feltérképezésére. Egyebek közt erre a célra hozták létre a francia kutatók a „Csernobil gyermekei” társaságot.

Végül is hány áldozata volt Csernobilnak?

A nyilvánosságra hozott statisztikák még mindig csak a közvetlenül a mentési munkák során elhunytakat tekintik áldozatnak, s a hivatalos nyilatkozók még mindig azon alkudoznak, hogy 30 vagy 31 volt a halálos áldozatok száma. Ám meg nem erősített adatok szerint egyedül csak az atomerőműtől mindössze 3 km-re lévő, azóta teljesen kihalt Pripjaty városában többezres nagyságrendű az áldozatok száma. A francia orvoscsoport tagjai úgy vélik, hogy áldozatnak kell tekinteni, s megkülönböztetett orvosi ellátásban kell részesíteni mind a 600 ezer személyt, aki valamilyen módon részt vett a mentési munkálatokban, s mind a 166 ezer evakuált személyt, akiknek egy része máig ismeretlen helyen tartózkodik. Ezek az emberek egyébként nemcsak az atomkatasztrófa miatt szenvedtek kárt, hanem legalább annyira a katasztrofális tömegtájékoztatás miatt, amely az egzisztenciájukat érintő legelemibb információtól fosztotta meg őket. Ugyanakkor áldozatai annak a cinikus logikának is, melyet követve az illetékes egészségügyi funkcionáriusok egyebek közt azért nem osztották el idejében a jódkészítményeket, „nehogy – mint mondták – pánik törjön ki az orvosok körében…”

• Külföld