Kazimierz Wóycicki

Nyomtatóbarát változat

Csodálatra méltó a békés lengyel átalakulás eddigi menete. Mintája lett a kommunista diktatúrából kilábaló más államoknak is. Az országon belüli változások legjobb receptje ez, s döntően befolyásolta Lengyelország külföldi presztízsét is. De nincsen rózsa tövis nélkül.

A kommunistákat legyőzte a mélyrétegeiben pluralizált, de külsőleg egységes Szolidaritás. Amíg ellensége veszedelmes volt, természetes és szükségszerű volt ez az egység. Az igazi demokrata nem keresi a hatalom monopóliumát. Az igazi demokráciában a szemben álló politikai erők viszonylagos egyensúlyban vannak. Ha valóban ez a demokrácia jellemzője, akkor a kommunista ellenfél megszűntével a Szolidaritásnak meg kellett volna oszlania.

Hónapokon át nem adta meg senki e megoszlás receptjét. Egy másik nehézség is körvonalazódott, amelyre senki nem tudott megoldást javasolni. A lengyel gazdasági reform, amelyért a társadalom súlyos áldozatokat hoz, széles körű támogatást igényel – ezt a támogatást azonban nem képes semmilyen újonnan alakult párt egyedül biztosítani. De ugyanilyen alapvető szükséglet a további demokratizálás is, ami nem megy politikai pártok alakulása nélkül. Kell legyen miből választani a következő választásokon. Ma már nem jelent választást a Szolidaritást választani, hiszen aki csak teheti, a győztes táborához csatlakozik.

Politikusaink különféleképpen reagáltak arra dilemmára, amely a demokráciához feltétlenül szükséges (párt)elkülönülés és a gazdasági reformhoz nélkülözhetetlen széles körű megegyezés szükséglete között feszül. Adam Michnik és Zbigniew Bujak meglehetősen sokáig gondolkoztak azon, hogy az állampolgári bizottságokra alapozva a Szolidaritás étoszára hivatkozó tömegpártot hoznak létre. Mások más pártokat alapítottak, de eredménytelenül, mert ezekbe túl kevesen kívántak belépni.

Mindemellett rengeteg párt alakult, amelyek pártoknak nevezik ugyan magukat, de apró csoportosulások maradtak. Vezetőik hatalmas karrierről álmodoznak, de csak Drawicz elnök liberalizmusa tette lehetővé, hogy a tévében nyilvánosan felléphessenek. A Korwin–Mikke vezette jobboldaliak május elsejei kongresszusukkal kompromittálták magukat, mert bőrfejűeket béreltek fel rendezőknek. A Független Lengyelország Konföderációja kivívta magának a televíziós szereplés lehetőségét, majd saját fegyvertényének lett az áldozata. Árnyékkormányuk bemutatkozása politikai lelepleződésükhöz vezetett. A keresztény-nemzetiek szövetsége olyan gyengén szerepelt az önkormányzati választásokon, hogy fennmaradása érdekében kénytelen a Centrummal vagy a néppártiakkal kötendő szövetségről gondolkozni.

A pártok sikertelenségének mélyebb okai is vannak. Könyvszagú eszmék vagy a pártvezérek iránt érzett szimpátia alapján kevesen támogatnak politikai csoportosulást. A politikai tömegpártok különböző társadalmi csoportok és rétegek érdekeinek kifejezői, ezekre hivatkoznak. De a jelenlegi lengyel helyzetben még nehezen ismerhető fel az érdekek játéka. Az emberek nem lépnek be a pártokba, mert nemigen érdekli őket a pártvezetők politikai ambíciója, azt viszont nem tudják, hogyan védhetik e pártok az ő érdekeiket.

Az utóbbi hetek mindazonáltal megmutatták, hogy a szabadság elkerülhetetlenül politikai megosztottsághoz vezet. Bár az egyes társadalmi csoportok nehezen ismerik fel saját érdekeik képviselőit, a Szolidaritáson belül növekedni kezdtek a különbségek. Beigazolódott, ami már eddig is világos volt, hogy az igazi, a potenciális tömegpártok és mozgalmak elsősorban a Szolidaritásból nőhetnek ki.

A pillanat nem volt véletlen. Az önkormányzati választás volt az utolsó alkalom, amikor a Szolidaritás még olyan pártként léphetett fel, amelyben politikai viták dúlnak. De amint megtettük az első lépést a vidéki nómenklatúra eltávolítására, a Szolidaritás választása már nem választás. Mazowiecki kormányának tíz hónapja is hozzájárult ahhoz, hogy a kommunisták politikai ellenfélként eltűnjenek. Ha nem alakult volna ki a győztes mozgalom harcosainak új hatalmi monopóliuma, előtérbe kellett volna kerülnie a Szolidaritáson belüli megosztottságnak. A lengyel politika legutóbbi forró heteinek eseményei tehát nem tekinthetők véletleneknek.

A politikai csoportosulások kialakulását a jelenlegi Centrum nevű szervezet létrehozói, elsősorban a Kaczynski testvérek provokálták ki, s ez kétségtelenül érdemük is. A szervezet, bár Centrum a neve, s a baloldal ellenfeleként mutatkozott be, elsősorban a közvélemény jobboldali részével kacérkodik. Az országon belüli változások lassúsága miatti elégedetlenségre épít. Részben a bánatosok pártja is, akik a hatalom elosztásakor túl kevéshez jutottak. A csoport egyik vezérszónoka Jacek Maziarski, akinek publicisztikáját a valamikor a LEMP-hez közel álló „Polityka” hasábjairól jól ismerjük, s aki ma azt hirdeti, hogy az országot meg kell tisztítani a volt kommunistáktól. A „gyorsítás” jelszava azt ígéri, hogy a kártyákat, legalább részben, újraosztják majd.

A lengyel politika színpadán természetesen fontos szerepet játszhat a népi (értsd: paraszt-) mozgalom. A potenciális választóknak legalább 35 százaléka lakik falvakban. A Lengyel Néppárt elnevezés (a Szolidaritás hozzáadásával vagy anélkül) azt a reményt fejezi ki, hogy, akárcsak Mikolajczyk idejében, e párt nem csak a falu számára lehet fontos. De a mezőgazdasági lobby demagógiája és az, hogy törvénytelen tiltakozási formákhoz folyamodtak, megnehezítheti e politikai mozgalom formálódását. S a paraszti „radikalizmus” gyakran a volt néppárt nómenklatúrájának önmentési módszere is.

Ez idáig a Demokratikus Akció – Állampolgári Mozgalom (lengyel rövidítése: ROAD) személyiségei a legaktívabbak, ők tudják a rádióban is, a televízióban is a legjobban eladni magukat. E csoport tagjai között számos politikai tehetség van, s övék a „Gazeta Wyborcza”, amely e csoport hatásos politikai szócsöve. A ROAD tagadja, hogy baloldali lenne, ami érthető, hisz a baloldaliság nem divatos Lengyelországban. Aki érdemeikre és vezető személyiségeiknek a LEMP börtöneiben töltött éveire emlékezve lojális akar lenni irántuk, nem nevezi őket baloldalinak. Ám nehéz lesz tagadni, hogy a ROAD közelebb áll a szociáldemokráciához, mint pl. Thatcher asszony gazdasági receptjeihez, ha a szervezet olyanokat fogad soraiba, akiknek nézetei a Bugaj képviselő által hirdetett elképzelésekhez állnak közel.

Szellemes, s némi arroganciától sem mentes Frasyniuknak az a kijelentése, hogy a ROAD a Centrumtól nyugatra helyezkedik el, ami az átgondolt politikai alkalmazkodás bizonyítéka. Ha ugyanis a csoportosulás élén két ismert szakszervezeti személyiség áll, nehéz őket azzal gyanúsítani, hogy a liberális pártokkal egyező szociális politikát kívánnak bevezetni, hacsak nem akarjuk őket saját eszméik elárulásával vádolni.

Végül létezik még a Demokratikus Jobboldal Fóruma (lengyel rövidítése FPD). Ez a magángazdaságban működő személyiségeket tömörít, olyanokat, mint Wojtczak, Chalonski és Syryjczyk és a területi önkormányzatban vagy a közigazgatásban működőket, mint Styczen, Fogler, Buszman. A Fórumot a lengyel politikai élet szeniorja, Stanislaw Stomma pártfogolja. Az FPD potenciális polgári párt, az újjáéledő lengyel középrétegek pártja, erőteljesen törekszik az új lengyel kapitalizmus felé. Az FDP-vel szimpatizáló miniszter, Aleksander Hall többször hangsúlyozta egy felvilágosult, liberális-konzervatív jobboldali párt megalakításának szükségességét. Az FPD-ből azonban hiányzik a határozott vezetőség, s úgy tűnik, a határozott politikai akarat is. Hiányzik a médiumokban való bemutatkozás könnyedsége is. Emiatt a párt üzleti életünk „cápáiban” nem igazán kelti a ragadozó halak benyomását, sőt inkább pontyfélékre hasonlít.

A politikailag viharos elmúlt hetek eredményeképpen kirajzolódtak a lehetséges lengyel politikai pártok rendszerének körvonalai. Az új térképen még sok a homályos folt. A Kaczynski testvérek a Centrum Megegyezésében közelebb állnak sok Fórum-beli személyiséghez, bár ők Walesa követői, az FPD pedig Mazowiecki híve. A ROAD támogatja Mazowieckit, de a csoport vezetőinek azon kijelentései, hogy különbséget kell tenni Walesa és Walesa emberei között, arról tanúskodnak, hogy nem minden szövetség lehet olyan tartós, mint amilyennek látszik. És így tovább. Ahogy Krakkó sem egy csapásra épült fel, az új pártok rendszere sem fog azonnal kialakulni. A politikusok, mint tudjuk, saját ambíciójukat, saját életüket élik. A kérdés azonban az, hogy a közvélemény hogyan reagál ezekre a politikai megoszlásokra. A felmérések azt mutatják, hogy a közvélemény nyugtalan és részben csalódott. A többség még mindig a Szolidaritást szeretné egységesnek látni, elégedetlen a Mazowiecki és Walesa közötti vita miatt. Folyik a sztereotip lengyel önostorozás, sokat beszélnek az új és gyakran kárhoztatott viszálykodásról. Ebben sok az igazság, ha figyelembe vesszük, hogy a politikai harc nem mindig esztétikus, s hogy a nagy rendező, a tömegkommunikáció, ahelyett hogy rendet csinálna, még nagyobb zűrzavart okoz a politika színpadán. Közvéleményünk azonban nem foglalkozik a csúf politikai harcokkal, inkább zavarja a politikai viták léte. Jellemző, hogy a hatalom megosztása és megragadása érdekében folytatott harcot piszkos dolognak és részben botránynak illik tartani. Ez a demokrácia gyakorlásában való jártasság hiányáról tanúskodik. A demokrácia sehol sem a teljes harmónia rendszere, sokkal inkább a diktatúrákban elnyomott feszültségek és konfliktusok megjelenítésének módszere.

Az általános tudati állapot tehát nem előzi meg politikai elitünk tudatát, ahogy politikai elitünknek sincs alapja arra, hogy az átlagember fölé emelkedjen. Mindenki tanulja, hogy mi a demokrácia, s az utóbbi hetekben szerencsére erről sok mindent meg is lehetett tanulni.

(Fordította: Hamberger Judit)

• Külföld