Tardos Márton

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt év – a csodák csodája. A kommunizmus leépülése teljesen váratlanul következett be. Az állampolgárok és köztük azok, akik ezt a csodát a legaktívabban várták, előkészítették, mégis elégedetlenek. Miért a csalódottság, és mi az, ami az átlag állampolgárt meglepte? Megtörtént a hatalmi váltás, parlamentáris demokrácia van. De a politikai struktúrában létrejött változás nem vezetett átütő erejű módosulásokhoz a gazdasági életben, azokban a szervezetekben, amelyekben dolgozunk.

Az SZDSZ programkészítői, az SZDSZ vezetői, ellentétben a koalíciós pártok vezetőivel és a kormány mai képviselőivel, egy évvel ezelőtt is tudták – és meg is mondták –, hogy a demokrácia hallatlanul nehéz feladatot vállal. Az átalakulás nem lesz könnyű. Lehet, hogy valamivel több szavazatot kaptunk volna, ha ugyanolyan átmenetet jósolunk meg, mint amilyent Csurka István, aki úgy vélte, ha a derék magyar legények beülnek a kormány-íróasztalok mögé, akkor csak meg kell nyomni a liftben a gombot, és a magyar gazdaság egyszerre ragyogó tempóban megindul fölfelé. Mi tudtuk, hogy ez nem így lesz, és nem mondtuk azt, hogy így lesz, ha minket választanak. És mégis, ha belegondolunk, azt is meg kell mondanunk, hogy a valóságban több a nehézség, mint amire számítottunk. A kommunizmus nagyobb átok, mint gondoltuk.

Húsz éven át, miközben reformtörekvések voltak Magyarországon, amelyekkel nem voltunk megelégedve, folytonosan azt tapasztaltuk, hogy azért nem lehet piacorientált gazdaságot teremteni, azért nem lehet sok mindent megcsinálni, amiről tudjuk, hogy meg kellene csinálni, mert a szovjet csizma nyomása alatt nincs meg hozzá a kellő szabadság, s ezt a viszonylag jóindulatú magyar kommunista politikusok – a szó kommunista értelmében vett – konzervativizmusa is korlátozta. Így például nem lehetett a tulajdonviszonyokban változásokat létrehozni.

S akkor egyszerre ez a csizma és a hazai kommunista hatalom – volt, nincs. Hirtelen szembekerültünk azzal, hogy mindazt, amit meg akartunk csinálni, amiről azt gondoltuk, hogy elvezet a Kánaánba, meg lehet csinálni: rajtunk áll, hogy mit csinálunk. A pártok, amelyek kormányra jutottak, még annyira sem gondolták át a nehézségeket, mint mi. A tapasztalatok azt mutatják azonban, hogy maga a feladat nagyobb nehézségeket jelent, mint amivel bármelyikünk képes volt számolni. Nem történt semmi olyasmi, amiről nem volt fogalmunk. Csak amikor szembe kell néznünk az új helyzettel, amikor konkrétan megjelenik a probléma, akkor súlyosabbnak mutatkozik, mint amilyennek az ember messziről elképzeli.

Egy

A hatalmi váltás és a nehézségek között van ok–okozati összefüggés is. A szovjet hatalmi struktúra hirtelen összeomlása tette lehetővé, hogy Magyarországon a parlamentáris demokrácia és gazdaság igazi átalakulása napirendre kerülhessen. Ugyanakkor a Szovjetunió összeomlása a konkrét nehézségeinket lényegesen növelte is. Mert az a Szovjetunió, amely nem küld ide tankokat, ha nem úgy viselkednünk, ahogy szeretné, arra sem képes, hogy annyi olajat szállítson, amennyit azelőtt szállított, és nem képes a magyar termékekért fizetni. Ez a két dolog szorosan összefügg egymással, az egyiknek örülünk, a másik miatt sírunk.

Nem mintha nem gondoltunk volna arra, hogy baj lesz a szovjet gazdasággal, és ennek lesznek kihatásai, hogy nem egyszerű a szovjet piacról átterelni a magyar termékeket a vezető ipari országok piacára. De hogy hirtelen ilyen mértékben kell mindent megváltoztatni, és ha nem sikerül, akkor az nemcsak csökkenti a hatékonyságot, hanem a munkanélküliség ugrásszerű növekedésével is jár, meg egy sor vállalat csődjével – ez mégis meglepetés.

Kettő

Bíráltuk a Kádár-kormányt, hogy a piacorientált gazdaságpolitikájában nem jár el konzekvensen. De nem gondoltunk arra, hogy ha politikai tradíciók nélkül új parlamentáris demokrácia teremtődik meg Magyarországon, akkor az új hatalom gyönge hatalom lesz ahhoz, hogy ilyen nagy változásokat rövid idő alatt, gyorsan, sikeresen végre tudjon hajtani. Egy viszonylag fejlett, kvázi iparosított országban a kommunista struktúrát nehéz demokratikus piaci struktúrává átalakítani. Ez még sehol nem történt meg a világtörténelemben. Elképzelhető, hogy ha a kádári kormány ameddig erős volt, elég fölvilágosodott lett volna, és jobban el tudott volna szakadni a szovjet hatalomtól és saját dogmáitól, akkor fontos lépéseket jobban, gyorsabban tudott volna megtenni, mint a mostani kormányzat, amelynek egy pártja sem rendelkezik olyan tradícióval és olyan igazi átütő erővel az országban, hogy ne kelljen pillanatonként meggyőzni az állampolgárokat arról, hogy jogosan kormányoz.

Három

A magyar tőke, a magyar kapacitások elöregedtek, nem alkalmasak arra, hogy hatékonyan alkalmazkodjanak a kereslethez. Talán még inkább így van ez az infrastruktúrával. Az, hogy a Szovjetunió összeomlása ezeknek az elöregedett kapacitásoknak a fölhasználását különösen megnehezíti, csak rontja az amúgy is gyenge teljesítőképességet. A Rákosi-időben attól óvtak, hogy meg ne együk az aranytojást tojó tyúkot – ezzel a bölcsességgel magyarázták a szocialista iparosításnak nevezett folyamatot, amely elvonta az emberektől a jövedelmeket. De amíg ez a folyamat tartott, az átalakulásnak nagyobb lehetőségei voltak, mint jelenleg. Az utolsó években ugyanis föléltük a korábban nagy erőfeszítéssel létrehozott tőkét. Ekkor az adósság növekedése és a kapacitások felélése – életszínvonal-növelő tényezővé lett.

Így alakult ki az a helyzet, amely ma az egyik legsúlyosabb feszültséget okozza, hogy az életszínvonalunk jelentősen elmarad attól, amit elvárunk. Sőt, szembe kell néznünk azzal, hogy az életszínvonalat, amelyet a rossz Kádár-rendszer biztosítani tudott az állampolgároknak, azt a jó, demokratikus parlamentarizmus nem rövid ideig, nem hónapokig, nem fogja tudni biztosítani. Hiszen ha objektíven elemezzük, hogy mit teljesít a magyar gazdaság, figyelembe véve, hogy az adósságszolgálat terheit is vállalnunk kell, akkor be kell látnunk, hogy a gazdaság annyit sem tud nyújtani az állampolgároknak, amennyit jelenleg nyújt. A jó rendszernek tehát csökkenteni kell az életszínvonalat, amelyet a rossz rendszer megadott, s ez katasztrofálisan nehéz politikai probléma.

Négy

Privatizáció nélkül sikeres piacgazdaság nem működhet. Most, amikor nincs semmilyen erős hatalom, gyorsan kellene privatizálni. Csakhogy ilyen privatizációt még nem látott a világ. Angliában tíz év alatt az üzleti életben foglalkoztatott vagyon öt százalékát privatizálták, és ez is hallatlan politikai botrányokat és viharokat kavart. Az MDF konzervatív tervei tíz év alatt hatvan százalékot akarnak átalakítani. A. program végrehajtása már elvileg meg is kezdődött. E tekintetben a legsikeresebb országnak számítunk a világon. De mi, állampolgárok elégedetlenek vagyunk. A magyar privatizáció bajait nemcsak a magyar politika gyengesége okozza, hanem az is, hogy minden privatizáció piszkos ügy. De ezt nem fogalmaztuk meg világosan sem magunknak, sem a pártnak, se azoknak a potenciális szavazóknak, akiknek a támogatását meg akartuk nyerni. Igazságosan privatizálni – lehet jó politikai jelszó, de igazságosan privatizálni, különösen ilyen mértékben, nem lehet. A privatizáció során egyesek indokolatlanul meggazdagodnak, mások indokolatlanul szegények maradnak. A vagyoni differenciálódást lehet és kell is mérsékelni, de úgy csinálni, hogy mindenki szeresse, hogy az emberek zöme lelkes híve legyen az erős differenciálódást okozó privatizációnak – az majdnem lehetetlen. Ezért föltétlenül számítani kell arra, hogy a privatizációs programnak lényeges, jelentős társadalmi rétegek ellenállásával kell megküzdenie.

Öt

Civil társadalmat akarunk, és egy civil társadalomnak az a jellemzője, hogy az állampolgár biztonságban van. Nem szocializmust akarunk, nem azt akarjuk, hogy az állam ellássa az állampolgárt, mert erre az állam általában nem képes. De nem akarunk XVIII–XIX. századi manchesteri kapitalizmust sem, ahol a munkából és bérből élők – a marxista terminológia szerint a kizsákmányoltak – teljesen magukra vannak hagyatva, és a szabadságuk abban áll, hogy mindenki alhat a híd alatt. Nem gondoltuk eléggé végig, hogyan keletkeztek a modern kapitalizmusban azok az intézmények, amelyek az egyes állampolgárnak, a bérből és fizetésből élő állampolgárnak biztonságot adnak. Az ad biztonságot, hogy ő is megtakarít, és a megtakarítását racionálisan föl tudja használni. Hogy vannak olyan biztosítási intézmények, amelyekben állami kényszerből is, meg önkéntesen is részt vesz. Ezek az intézmények a tevékenységük révén vagyont szereznek, és a vagyonuk biztosítja azt, hogy a gazdasági konjunktúra változásától függetlenül stabil nyugdíjat, egészségügyi biztosítást tud nyújtani, hogy olyan kulturális intézmények létesülnek, olyan oktatás van, amely vagyonnal rendelkezik, és ezért a központi államhatalomtól független. Ugyanez vonatkozik a helyi önkormányzatra is. Na de mindez jelenleg még nincs, és egyik napról a másikra létrehozni nehéz.

Hat

Az átalakulás azonban lehetséges, és nem kell hozzá csoda. A siker alapja az lehet, hogy a magyar társadalomban lényegesen nagyobb emberi tőke halmozódott fel, mint amit a jelenlegi nemzeti jövedelem vagy a bruttó nemzeti termelés megkövetel. Azt gondoltuk, és nem alaptalanul, hogy a második gazdaság, a legális és illegális tevékenységben kibontakozó állampolgári gazdasági aktivitás bázist fog nyújtani az új gazdasági növekedéshez. Csakhogy a második gazdaságban az állampolgárok ahhoz szoktak hozzá, hogy a gazdasági tevékenység, a jövedelemszerzés részben állampolgári engedetlenség alapján születik meg, aminek vannak szebb és kevésbé szép formái. A jól működő magángazdaság a kádári korszak egészében adót csalt, olyan munkaerőt használt, amelyet közben más is fizetett, amely után nem fizetett társadalombiztosítást. És akkor még nem említettük a többit, az anyaglopást és sok minden egyebet. De ennél is nagyobb baj, hogy a második gazdaság szereplői jövedelmükhöz képest túlköltekeznek, nem ruháznak be.

Hét

Ha mégis megtakarítanak, akkor gyakran telekvásárlásra használják a pénzüket, vagy Bécsben teszik be a bankba, amiből a magyar gazdaságnak semmi haszna nincs. Drága a hitel – érvel a maszek a befektetés ellen, pedig a reálkamat, amit fizetnie kell nem különösen magas. Ahhoz képest magas a kamat, hogy ennek a magángazdaságban működő vállalkozónak mennyire biztosak a tervei, hogy nincsen olyan piaca, ahol a tevékenységét, a tapasztalatait a következő öt-hat évben biztosan értékesíteni tudja. Az emberek zöme holnapban, holnaputánban, a két hónap múlva bekövetkezőben gondolkodik, és nagyon óvakodik minden kockázattól.

Ezek azok a nehézségek, amelyekkel az országnak és ezért a kormányzatnak szembe kell néznie. Az evvel járó problémákról a kormányzatnak annyira sem volt fogalma, mint nekünk. Ha egy kormányzat gyönge, megosztott, és nem gondolta végig a rá váró problémákat, és ezért olyan ígéreteket tett, mint amilyeneket az Antall-kormány tett, akkor nem tud mást csinálni, mint ügyetlenkedik. Ezért nem véletlen, hogy az Antall-kormány az elmúlt év alatt sokat ügyetlenkedett. De ha nem ügyetlenkedett volna annyit, akkor is volnának jócskán kellemetlen ügyek, és akkor sem lenne a dolog egyszerű és rózsaszín.

• gazdaság