Skip to main content

A Végvári-ügyről

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Végvári József bírósági elmarasztalása az új magyar demokrácia szégyene. A pártállam politikai rendőrségének őrnagya személyes bátorságot is tanúsító cselekedetével jelentősen hozzájárult a törvényesség érvényesüléséhez, a szabad választások feltételeinek megteremtéséhez. A nyilvánosság tudomására hozta, hogy a Németh-kormány belügyminisztériuma alkotmányellenes módon, titkos módszerekkel figyelteti az ellenzéki pártokat. Ezzel természetesen megsértette a szolgálati kötelezettségeit, de a törvény szellemében cselekedett. Másképp, mint a szolgálati út megkerülésével – tehát épp azzal az eljárással, amelyet az ítélet a terhére ró – nem lehetett véget vetni a feljebbvalói által, nagyrészt a kormány tudtával és beleegyezésével űzött tevékenységnek: a törvényellenes lehallgatásoknak, az iratmegsemmisítéseknek, a titkosszolgálati adattár „magántulajdonba” vételének.

A Legfelsőbb Bíróság ítélete figyelmen kívül hagyta, hogy Végvári cselekedetével épp a törvényesség és a demokratikus jogállamiság elleni összeesküvést tette lehetetlenné. Amikor Végvári cselekedetét elhatározta, a pártállam utolsó kormányának belügyminisztere, Horváth István még tagadta a parlamentben, hogy elrendelték a nemzeti történelem becses részét képező irattár eltüntetését. A bíróság elutasította, hogy érdemben megvizsgálja: társadalomra veszélyesek voltak-e azok a cselekmények, amelyeknek Végvári lépése véget vetett, s hogy vajon azoknak a cselekményeknek nem éppen az volt-e a módszerük, hogy egy zárt szolgálat titoktartási kötelezettsége mögé bújva tagjait – ahogyan évtizedekig tette – cinkosságra kényszeríti. Különösen fölháborító, hogy a bíróság a mai politikai berendezkedés védelmének szükségességével indokolta annak a Végvárinak az elmarasztalását, akinek lépése talán a legjelentősebb egyéni hozzájárulás volt a választások valódi szabadságát veszélyeztető pártállami manőverek, törvénysértések megakadályozásához.

A Szabad Demokraták Szövetsége a nevezetes leleplezés évfordulóján megbecsülését fejezi ki Végvári József iránt. Meggyőződésünk, hogy a tekintélyuralmi szellemtől megszabaduló demokrácia igazságot fog szolgáltatni neki.

Budapest, 1991. január 9.

Az SZDSZ Ügyvivői Testülete










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon