Mink András

Nyomtatóbarát változat

„A földrajz a tények tudománya. A hajósok az egyedüliek, akik a súlyos hibákat kijavítják.”

A fenti mondat nemcsak azért kívánkozik a tudósítás elejére, mert a rendezvény egyik legszínvonalasabb – tegyük hozzá – legkönnyebben megrendezhető, bár ehhez képest mégsem elég jó kiállításán olvasható, hanem azért is, mert ez az egyetlen gondolat, amely a szabadság, világegység, technika szentháromságának eme kritikátlan önünnepéből, kaotikusan ötlettelen giccskavalkádjából kilóg. Andalúziába persze nagyon is érdemes eljönni, de nem a világkiállításért. Beszélni viszont érdemes róla, hiszen nem mindegy, hogy a világ milyen képet mutat önmagáról a harmadik évezred küszöbén.

Az entellektüel fanyalgástól eltekintve az mindenképpen az expo javára írandó, hogy valóban hihetetlen fellendülést hozott a városnak és a tartománynak is. A keresetek még az áraknál is gyorsabban nőttek. De az expo nemcsak annak kedvez, akinek állandó munkája van, hanem a munkanélkülieknek is. Nagyon magas a segély összege, azonkívül az expo az adómentes fusimunkának is ideális terepe. A látogatók túlnyomó többsége spanyol, akiket nem vágnak földhöz a csillagászati árak: esténként az expo és a városbéli kocsmák is dugig vannak. Mintha igazolódna a liberális zugközgazdászi tétel, miszerint ott élnek jól az.emberek, ahol minden sokba kerül.

Ötletek híján

De e kis gazdaságelméleti kerülő után térjünk vissza a kiállításhoz. Az esztétikai ítélkezés nem volna igazságos, ha nem vennénk számításba a kiállítók elé tornyosuló, szinte áthidalhatatlan nehézségeket. A legfontosabb közülük az idő szabta korlát. A látogatóban, aki általában kimerítő csatangolások és sorban állások után jut be egy-egy pavilonba, 15–30 perc alatt kell maradandó benyomást kelteni, ha egyáltalán képes még bármit is befogadni. Ilyen rövid idő alatt ennyire sokarcú közönségnek élményt adóan reprezentálni egy országot, nos ehhez fantasztikusan eredeti ötletekre lenne szükség, amelyek rejtélyes módon szinte teljesen hiányoznak. Az ötlet, ha mégis van, általában maga az épület. Az expo kívülről sokkal érdekesebb, mint belülről. A kiállítók ötletek híján tehát vagy az adott országgal kapcsolatos legközkeletűbb, következésképp legsemmitmondóbb sztereotípiákat igyekeznek megerősíteni, vagy egyszerűen árudát nyitnak, vagy valamilyen nagyon kifacsart időtlenséggel állnak elő, amiről úgy vélik, hogy a többséget is megragadja, és otthon is valamennyire elfogadható. Ezek a kompromisszumok általában siralmas eredményt hoznak. De lássunk néhány lehangoló példát. A magyarral szomszédos osztrák pavilon előterében két szórakoztató tárgyegyüttes várja a látogatót: egy márványkehelyben lassan önmaga körül forgó, vékony vízréteggel befuttatott márványgömb, illetve néhány földbe állított imbolygó rúd, amelyeket megrángatva különböző hangzásokat csalhatunk elő a földből. A pavilonban egy számítógépre kapcsolt Bösendorfer zongora látható, több tucat igazi osztrák-zöld pázsitra telepített televízió társaságában, egyikük lágyan keringőző ipari robotokkal gyönyörködteti nézőit. A legnagyobb siker a síszimulátor, egy meredeken előredőlő fémalak, amelynek – elnézést – a fenekébe bújva fél percen át élvezhetjük a lesiklás minden szédítő izgalmát. Ezenkívül az osztrákok kiállítottak még egy félbevágott Mercedest is, amelynek rejtett mondanivalóját nem sikerült megfejtenem.

A svéd melankóliától Einsteinig

Az osztrák mellett terpeszkedő, rozsdás hajóroncsra emlékeztető svéd pavilon még ezt is alulmúlja. Belépve először is egy kutyaólszerű ház ablaka mögött álló, szürkére mázolt műanyagból öntött, görnyedt, simlis sapkás férfialakon akad meg a tekintetünk, akinek ugyancsak szürke szeméből vastagon csorog alá a piros festék. A magyarázat szerint ő nem más, mint ama bizonyos svéd melankólia, ami a hosszú teleknek köszönhető. Rögtön a melankólia után következnek a svéd ipar remekei, egy olló, egy fűrész, néhány teflonedény, amelyekben csapágygolyó pattog ide-oda, valamint egy, az IKEA-ból is ismert, örökmozgó bútor – fiókja legalább húszezerszer képes becsukódni. Majd ott áll Alfred Nobel teljes életnagyságban, amint roppant élethűen egy robbantószerkezet fogantyújára támaszkodik („glicerint kevert kovával, rettentő nagy pléhpofával”). A svéd kiállítás gyöngyszeme azonban mégis egy hűtőszekrény, benne egy hóemberrel. A hűtő mögött bújnak meg a svédek nagyjai, Olof Palme, Raoul Wallenberg és mások fotói. Nos, a svédeknél a személyi kultusz szóba sem jöhet, viszont modern módszerekkel, ez esetben hibernálással gondoskodnak nemzeti hőseik emlékének ápolásáról.

Máris iramodhatunk tovább az egyesült Németország hatalmas, ámde kissé ronda épülete felé. Az épületet a gondos és céltudatos németek láthatólag úgy tervezték, hogy lebontása után egy csavarja se vesszen kárba, mindegyiket fel lehessen újból használni. A kiállítás viszont szerény és csak mérsékelten ízléstelen. A berlini fal elmaradhatatlan maradványa után egy hatalmas üvegkalickába zárt fát pillanthatunk meg, tövébe telepített tévékkel. A magyar fával ellentétben, amelyik le van csupaszítva, ennek kérge, sőt lombkoronája van, ha műanyagból és textilből is. A komplexum a környezetvédelmet jelképezi. Ezután néhány felfestett gyalogátkelőbe és útjelző táblába ütközünk, amelyek nyilván a példás német úthálózatot hivatottak reprezentálni. A német kiállítás vezérmotívuma egy gigantikus automata könyv, amely olyan, mint a kisgyerekek kihajtható képeskönyvei. A többivel ellentétben alulról fölfelé nyíló utolsó lapjából lassan emelkednek ki Einstein, Kepler, Gutenberg, a német tudomány nagyjainak papírmasé figurái, hogy végül egy békés kis polgári szalonban találják magukat. A legfontosabb közülük Einstein, mert a könyv melletti vásznon egy relativitáselméletet ábrázoló filmet vetítenek. A történelem kaján fintora, hogy Einstein az izraeli pavilon programjában is kulcsszereplő. Az amerikaiak viszont valahogy kifelejtették.

Amerikai színe és orosz visszája

Az amerikaiak szereplése sem túl magával ragadó. Pavilonjuk két különálló, nagy, félgömb alakú sátorból áll, közöttük egy sportpálya, ahol baseball-egyensapkában, szerződtetett, „vidám” fiatalok kosár-, röp- és rongylabdáznak. Az egyik sátorban egy érzelgős rövidfilmen kísérhetjük végig az élet fordulatait a születéstől az öregkorig, az egymásba kulcsolt kezek jegyében. A pálya túloldalán, rövid alkotmányjogi képzés után megszemlélhetjük az amerikai alkotmány egyik, műmárványba foglalt eredeti példányát. Meg kell adni, az amerikaiak kifejezetten szerényen ünneplik a szabadság kiteljesedő győzelmét, diszkrét méltósággal maguknak tulajdonítva a siker oroszlánrészét. De bármennyivel is rokonszenvesebbek értékeik, a kiállítás mint esztétikai produktum semmivel sem különb, mintha egy – ma már csak képzeletbeli – szovjet pavilonban Lenin-szobrot és Marx-díszkiadást állítottak volna ki. Tartok tőle, hogy még csak meggyőzőbb sem lenne.

A hajdani szovjetből orosszá avanzsált (visszaminősült?) pavilonban természetesen nyoma sincs a munkásmozgalom relikviáinak. Az épület kívülről a luzsnyiki stadion lelátójára emlékeztet, belső tere tágas – viszont kissé üres. A változások láthatóan zavarba hozták a kiállítókat, el kellett tekinteniük a bevált hagyományoktól. Végül a korszerűség jegyében Borisz Jelcin fényképes köszöntője után a Vaszilij Blazsennij-székesegyház makettje (ortodox kurzus?), nyírfaerdők fotói és egy kiszolgált műhold között kalandozhatunk. Utóbbira némi árnyékot vet, hogy az űrkutatás dicsteljes korszaka tagadhatatlanul még az „átkos” rendszer vívmánya volt, és az utolsó szovjet (mire lejött, orosz) űrhajós azért javította meg az űrben tartózkodás világcsúcsát, mert közbejött egy puccs, majd pedig nem volt pénz lehozni.

Az angol szakítópróba

Az említettek mellé lehetne sorolni a japánok produkcióját, bár ők bemutatnak egy kedves rajzfilmet is Don Quijote japáni kalandjairól; a franciákét, amely a Nemzeti Könyvtár szép könyvtörténeti kiállításától eltekintve nem több egy lézerszínházi attrakciónál, ebben a műfajban viszont kevesebb, mint a budapesti Planetárium műsora; vagy a portugálokét, akiket szemmel láthatóan csak az izgatott, hogy megmutassák, ők is kivették a részüket a felfedezések dicsőségéből, és ma legalább annyian beszélnek a földön portugálul, mint spanyolul.

Külön említést érdemel az angol pavilon, amelynek műsora egyenesen felháborító, jóllehet maga az épület, az üvegfalakról lecsorgó vízzel, egyike a legnevezetesebbeknek; ennek megfelelően hosszú és türelmes sor kanyarog előtte. Az angolok elhatározták, hogy gyökeresen szakítanak a sztereotípiákkal, és bemutatnak egy mozival egybekötött hepi revüt. A program úgy indul, hogy a hostessek – nem győztem őket eléggé sajnálni – a várakozástól elcsigázott tömeget megpróbálják megfelelő hangulatba hozni, miközben mintegy 500 tévé szórja műsorát. Ezután a felhangolt látogatókat felvezetik a moziterembe, ahol máris kezdődik az előadás. A főszereplő egy kiszámítottan hanyag eleganciájú fiatalember, valószínűleg a megtestesült londoni bróker, akinek barátnője Sevillában található. Elkeseredésre azonban semmi ok, az elektronika mindent megold: lehet neki telefonálni, faxolni, sőt, egy hitelkártyával és egy kistáskával oda is lehet repülni. Mindez meg is történik, dögös gumizene kíséretében, egymásba olvad az angol és a spanyol piros szív a vásznon, majd következik a finálé, egy slágergyanús szerzemény, a hostessek pedig körben állva ütemesen tapsoltatják a közönséget. Ez a mesterkélten túlfűtött hepi az angoloknak sehogy sem áll jól. Abba már bele sem mertem gondolni, hogy az angol kultúra eme szégyenletes meggyalázása két teremben egyszerre, negyedóránként 200 ember szeme láttára, fél éven keresztül fog zajlani. Ráadásként – valamit adni kell a hagyományokra is – még egy fellógatott Land Rover terepjáróban gyönyörködhettünk.

A fentiekhez hasonló nagy nemzetek megengedhették maguknak, hogy fejlett iparukat csak úgy mellékesen reprezentálják. Ezzel szemben néhány, főleg afrikai ország görcsös erőfeszítéseket tett arra, hogy felzárkózását bizonyítsa, és kiállított halott tárgyakat, pl. konzervet, csomagolt gumit, sőt, az egyikben még néhány üveg hazai gyártású Pepsi-Colát is meg lehetett tekinteni. A kontraszt az afrikaiak esetében a legszembetűnőbb, hiszen közös pavilonjuk egészen csinos. Szerencsésebb lett volna, ha beérik néhány elárusítóhellyel, valamint egzotikus műsoraikkal.

„Kizökkent világ”

A spanyoloknak – mondhatni – nem volt nehéz dolguk. Elhozták Sevillába a fél Pradót. Mindenképpen említésre méltó a venezuelaiak és a Fujitsu háromdimenziós mozija. Az utóbbi filmje pedig a fotoszintézist mutatja be úgy, hogy a néző a molekulák nézőpontjából követheti nyomon a folyamatot. Ezekre a programokra kell viszont a legtöbbet várakozni. A Siemens Fujitsuhoz hasonló reklámpavilonja jóval kevesebb nézőt vonz, noha nagyon gondosan szerkesztett a reklámműsoruk. Filmjük, amely a néhány éve nagy sikert aratott „Kizökkent világ” célszerű adaptációja, három részből áll, főszereplője pedig egy zenekar. Az első rész a „Teremtés”, amelynek során a fegyelmezett zenekar a gondos karmester irányításával romantikus hangvételű melódiákat játszik, és eközben az érintetlen természet ártatlan képeiben gyönyörködhetünk. (Érdekes, hogy ilyenkor az őzgidák születése és a madárfiókák kikelése a fő téma, és ritkán fordul elő, amint például a vérszomjas oroszlánok jóízűen marcangolnak egy gazellát.) A második részben – ez értelemszerűen a „Rombolás” címet viseli – az önmaga zsenijétől elbódult zongorista (miért nem az első hegedűs vagy az oboás?) transzba esik, fellázad és szétzongorázza a békésnek induló dallamot. A film füstölgő kohókat, nagyvárosi dugókat, kiirtott erdőket és éhező afrikai menekülteket mutat, a zene kakofóniába torkollik, végül a világ is, a zenekar is romokban hever. Az „Újrateremtést” egy megszeppent fiatal hölgy kezdi, aki megtépázott csellóján bátortalan dallamba kezd. A zenekar lassacskán életre kap, egy fekete bőrű trombitás napelemek árnyékában vezeti fel a főmotívumot, a filmen pedig megjelenik a mágnesvasút, a számítógép és az atomerőmű, neoromantikus (á la Claydermann) futamok kíséretében. A film ordító sikertelenséggel kísérli meg összeboronálni a modernkedő videostílust a legócskább közhelyekkel. (Ráadásul esztétikai szempontból, fájdalom, a középső fejezet a legelfogadhatóbb.) Az eredmény: didaktikus avantgárd. Azonkívül egy kegyes hazugság: világunk égető problémáira már megvan a megoldás; a modern elektronika, ez esetben a Siemens áldozatkész szerepvállalása.

Az expo üzenetei félreérthetetlenek

Az elektronika és a kommunikáció mai életünk vezérmotívumai. Láthatóan nem egyszerűen technikai szerepük van, hanem morális küldetésük: a világegység, az újabb nagy ugrásra készülő emberiség kovászává és szimbólumává léptek elő a technika eme relikviái. Nincs más dolgunk, mint hogy fölfedezzük az általuk kínált és teremtett új harmóniát; hogy végre újra fölfedezzük a Földet. Kolumbusz hajdani hajói mellett pedig már ott díszeleg a Discovery űrrepülőgép kicsinyített mása.

Ennek következtében az expo viszont túlságosan egysíkúra sikeredett. Az egyes kiállítások azért reménytelenül egyformák, mert mindegyik ugyanúgy akar változatos lenni, ugyanúgy akar különbözni a másiktól. A látogató, aki a jegyén kívül 15 dollárért megveheti a művilágútlevelet, amelybe minden pavilonnál kaphat egy pecsétet, talán észre sem veszi, hogy ugyanazt adták el neki hetvenhétszer. Az elemeire bontott sokféleség dekonstruktivista víziója monoton káosszá maszatolódik. És ez valóban lehet világunk egyik torz tüköre.

• Külföld