Skip to main content

Április 4-ről…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Most, hogy már nem kötelező, most, hogy már szinte tilos, talán illendő halkan kimondani: 1945-ben az ország lakosságának többsége mégiscsak örült. Örült annak, hogy vége, vége a bombázásoknak, a német vezényszavaknak, vége a nyilasuralomnak, a háborúnak. És remélt is valamit: újrakezdést, új társadalmat, talán nyugalmat, talán az eltűntek, az elhurcoltak, a hadifoglyok hazatérését. A megszálló hadsereg mindent elkövetett, hogy ténylegesen ne tekinthessék felszabadítónak, mégis az erőszaktevő, az órát gyűjtögető szovjetkatona-kép mellett nemcsak a propagandairatokban, de olykor a valóságban is létezett a kenyeret és cukrot osztogató katona. Az országot elborító szovjet hősi emlékműveknek már semmi köze sem volt sem ehhez a katonához, sem a tényleges felszabaduláshoz. Most, hogy ezek a kötelező liturgikus tisztelettel övezett emlékművek lassanként eltűnnek, feltámad az igazi katona, aki a háborúnak éppúgy áldozata volt, mint a meggyötört polgári lakosság. Valami ilyesmire gondolhattak az ismeretlenek, akik virágot helyeztek a temetőben fekvő bronzfigurára: nem a felszabadító szobrát látták benne, hanem az elesett katonáét. Nemcsak a megcsalatottságra emlékeztek, hanem az egykori reményre is.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon