
Most, hogy már nem kötelező, most, hogy már szinte tilos, talán illendő halkan kimondani: 1945-ben az ország lakosságának többsége mégiscsak örült. Örült annak, hogy vége, vége a bombázásoknak, a német vezényszavaknak, vége a nyilasuralomnak, a háborúnak. És remélt is valamit: újrakezdést, új társadalmat, talán nyugalmat, talán az eltűntek, az elhurcoltak, a hadifoglyok hazatérését. A megszálló hadsereg mindent elkövetett, hogy ténylegesen ne tekinthessék felszabadítónak, mégis az erőszaktevő, az órát gyűjtögető szovjetkatona-kép mellett nemcsak a propagandairatokban, de olykor a valóságban is létezett a kenyeret és cukrot osztogató katona. Az országot elborító szovjet hősi emlékműveknek már semmi köze sem volt sem ehhez a katonához, sem a tényleges felszabaduláshoz. Most, hogy ezek a kötelező liturgikus tisztelettel övezett emlékművek lassanként eltűnnek, feltámad az igazi katona, aki a háborúnak éppúgy áldozata volt, mint a meggyötört polgári lakosság. Valami ilyesmire gondolhattak az ismeretlenek, akik virágot helyeztek a temetőben fekvő bronzfigurára: nem a felszabadító szobrát látták benne, hanem az elesett katonáét. Nemcsak a megcsalatottságra emlékeztek, hanem az egykori reményre is.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét