Skip to main content

Eritrea–Etiópia: éhhalálharc

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Afrika szarva, ahol még a tevék is keresve-keresik az árnyékot, a Föld talán legforróbb térsége. De nem csupán az éghajlati adottságok, hanem az évszázadok óta folyamatosan feszült politikai légkör, a szinte szakadatlan háborúk miatt is. A Vörös-tenger afrikai partvidékének déli felén az ellenségeskedések – a fekete kontinensen megszokottól eltérően – nem elsősorban etnikai, vallási gyűlölködésből fakadtak, hanem többnyire jól tetten érhető gazdasági okokból. Pedig ezen a több mint tíz magyarországnyi területen már az ókortól fogva keverednek egymással a különböző hamita, danakil, szudáni és arab népcsoportok (majdnem száz egymással gyakran szoros rokonságban lévő etnikum különböztethető meg), s ugyanilyen régóta vannak jelen egyidejűleg a kopt keresztény, az iszlám és az ősi természetvallások, sőt az izraelita hit sem ismeretlen. A konfliktusok oka, a harcok célja többnyire a tengerpart birtoklása, a hajózás, a kereskedelem lehetősége és ellenőrzése volt, s ma is ez a legfőbb tét.

A hazánknál alig valamivel nagyobb Eritrea nevét a gyarmatosító olaszoktól kapta az ókori római Mare Erythreum (latin: Vörös-tenger) elnevezés után. A part menti, mintegy 110 ezer négyzetkilométernyi sáv azonban már korábban sem tartozott szorosan Etiópiához. Bár a térség első jelentős államalakulata, az i. sz. I. században létrejött Akszúm Birodalom magában foglalta nemcsak Etiópiát és Eritreát, hanem a mai Szudán, sőt Szomália nagy részét is. A ma etiópként (eredetileg amhara) ismert etnikum – amely az őslakos kusita törzsek és a feltehetően Mezopotámiából indult, majd Arábián és a Vörös-tengeren át az i. e. I. évszázad során érkezett sémi nyelvű népcsoportok keveredéséből alakult ki – korán, már a III–IV. században felvette a kereszténységet (amelynek monofizita, kopt válfaja terjedt itt el), és szövetséget kötött a Bizánci (avagy Kelet-Római) Birodalommal. Több száz évi virágzás után Akszúm hanyatlását is részben a tengerpart elvesztése okozta a XI. századtól kezdődően, amikor az erőteljesen terjeszkedő, iszlám hitre tért arab törzsek  megszállták a partvidéket, elvágva a kereskedelmi útvonalakat Arábia és India felé. Hiába vezettek sikeres hadjáratokat az amharák dél felé, a gazdasági visszaesés és a hatalmi belharcok megpecsételték a birodalom sorsát. A hódítások hadvezéreiből feudális kiskirályok lettek, akik a hatalmas Akszúmot apró fejedelemségekké porciózták, s egymással vívtak harcot a központi trónért. Ez végül Soa tartomány urának, I. Menelik négusnak (királyok királya) sikerült, aki a bibliai Salamon-dinasztia helyreállítójának szerepében tetszelgett. (Etiópiában máig él a legenda, miszerint az ország valójában a Szentírásban szereplő Sába királyság, amelynek úrnője frigyre lépett Salamon királlyal, s az ő leszármazottaik lettek az ország uralkodói.) A széttagoltság látszólag kedvezett a partvidék arab államocskáinak, ám a XVI. században a gömböc módjára gyarapodó Oszmán Birodalom Arábia és Észak-Afrika után elnyelte a mai Eritreát is. Száz év múltán, amikorra a török uralom meggyengült, a Vörös-tenger partján patthelyzet alakult ki: a területet egyaránt magának követelte Etiópia, a róla leszakadt Tigréi Királyság, az Oszmán Birodalom, valamint Olaszország. Végül Róma akarata teljesült, a II. Menelik etióp császárral 1889-ben kötött békeszerződés olasz gyarmattá nyilvánította Eritreát, amely a hódítók számára támaszpontként szolgált Etiópia bekebelezéséhez. Ráadásul az egyezményben azt is kimondták, hogy Etiópia (vagy ahogy főként a XIX. században nevezték: Abesszínia) olasz protektorátus alá kerül, ám ezt az etiópok másképpen értelmezték, s nem tűrték az idegen gyámkodást. Emiatt 1895-ben háború tört ki, amely az etióp hadak győzelmével zárult, mert az európaiak fejlettebb haditechnikáját bőségesen ellensúlyozta II. Menelik seregének többszörös számbeli túlereje. De Etiópiára – vele az afrikai hegemóniára – nemcsak Rómának, hanem Londonnak és Párizsnak is fájt a foga. Az etióp uralkodónak sokáig sikerült kijátszania egymás ellen az európai hatalmakat, megőrizve országa függetlenségét. Az első világháború után, de különösen Benito Mussolini uralomra jutását (1925) követően a fasizálódó Itáliának megnőtt az étvágya: nem kevesebbet, mint a Római Birodalom helyreállítását tűzte ki célul. A Duce tisztában volt vele, hogy a náci Németország erősebb nála, így szövetséget kínált Hitlernek Európában (a spanyol polgárháborúban), cserébe afrikai hódításaihoz kért támogatást. Az angolok és a franciák sem tudták megakadályozni, hogy a megerősített olasz gyarmati hadsereg kétévi (1935–1936) harc után behódolásra kényszerítse Etiópiát, majd Eritreával és Szomáliával összekapcsolva létrehozza Olasz Kelet-Afrika nevű külbirtokát. A második világháború idején az angolok először e gyenge ponton – a gyarmati hadsereg potenciáljához túl nagy, így nehezen védhető gyarmaton – támadták hátba Mussolinit, s a fellázított helyiek segítségével 1942-ben kiverték az olaszokat. A britek azonban megszegték az eritreaiaknak tett függetlenségi ígéretüket, ráadásul azzal is magukra haragították a bennszülötteket, hogy a gyűlölt olaszokkal emberségesebben bántak, mint velük. Ám Londonnak sem tetszett, hogy az eritreaiak többsége akkor az Etiópiával való egyesülést szorgalmazta, mert a tengerpartot szerették volna megtartani a brit korona számára, ezzel ellenőrizni a Vörös-tengert s annak kijáratát Aden felől (a szoros afrikai oldala, Dzsibuti francia kézen volt). Éveken át folyt a huzavona, Hailé Szelasszié négusból császárrá emelkedett uralkodó – a Salamon-dinasztia 255. tagja – minden lehetséges fórumon kiállt hazája történelmi egysége mellett, hangoztatva, hogy Eritrea mindig is Etiópia része volt, csak az olasz gyarmatosítók szakították le róla. Diplomáciai erőfeszítései nem is maradtak eredmény nélkül, 1952-ben ENSZ-határozat született Eritrea és Etiópia föderációjáról, amely azonban nem teljesítette Eritrea függetlenségi kérelmét, csupán bizonyos demokratikus jogokat és korlátozott autonómiát (saját kormány és parlament) garantált számára. Addisz-Abeba azonban ebbe sem nyugodott bele, mindent megtett, hogy újdonsült szövetségi állama önállóságát csorbítsa, mígnem tíz évvel később Hailé Szelasszié, aki szívesen hívatta magát Júda Oroszlánjának, egyoldalúan feloszlatta az eritreai parlamentet, csapatai megszállták a tengerparti területeket, megindítva ezzel az eritreaiak függetlenségi harcát. A szabadságvágyat erősen táplálta a súlyos nyomor, a vissza-visszatérő éhínség miatti elkeseredés. Hiába kapott Etiópia az ötvenes-hatvanas években annyi amerikai segélyt, mint az összes többi afrikai állam összesen, a kontinens és a világ egyik legszegényebb országa maradt, sőt csak 1972–1974 között, amikor kegyetlen aszály perzselte a földeket, a nemzetközi segélyek ellenére 200 ezer ember halt éhen. A növekvő elégedetlenség sztrájkok, tüntetések sorozatát szülte. Ezt kihasználva ifjú katonatisztek sorozatos zendülésekkel mind több fontos pozíciót csikartak ki maguknak, mígnem a „lopakodó puccs” 1974-ben megfosztotta trónjától a császárt. Az új etióp kormány, a derg valójában marxista katonai junta volt, amely forradalmi lendülettel látott neki a szocializmus építésének. Barátságtalan intézkedések sorával „elérte”, hogy 1977-re gyakorlatilag teljesen megszűntek az amerikai segélyek. Ez önmagában még nem lett volna baj, csakhogy a másik akkori világhatalom, a Szovjetunió szövetségesként és támogatóként egy ideig még nem léphetett a helyére, hiszen barátsági és együttműködési szerződés kötötte az Etiópiával ősidők óta ellenséges viszonyban lévő, a déli Ogaden tartomány megkaparintására áhítozó Szomáliához. De a későbbi moszkvai segélyszállítmányok sem lendítettek túlságosan sokat a lakosság helyzetén, így a kormány forradalmi hevülete nem melengette át a nép szívét. A junta a lakosság lelkesedésének hiányát – éhesen nem könnyű tapsolni – mind keményebb diktatúrával kompenzálta, ezzel azonban csak újabb lendületet adott Eritrea függetlenségi harcának, amelyhez a hetvenes évek végétől fokozatosan csatlakoztak a tigréi és az ogadeni felkelők is, utóbbiak Szomáliától kaptak komoly támogatást. Addisz-Abeba azonban nem maradt magára: szovjet hadifelszerelés és tanácsadók mellett kubai önkéntesek erősítették a derg hadseregét. A masszív külföldi katonai támogatás néhány évre vissza is vetette az eritreai szabadságharcot, s 1978-ban az etióp sereg ellentámadásba lendült: előbb kiverte a szomáli katonákat Ogadenből, majd északra vonulva a tigréi és eritreai felkelőkre támadt.

 A függetlenségi harcot addig irányító Eritreai Felszabadítási Frontból (ELF) a hetvenes évek elején kivált néhány vezető, s megalakította a marxista orientációjú Eritreai Népi Felszabadítási Frontot (EPLF). A két szervezet között gyakorlatilag polgárháború alakult ki a majdani hatalomért, amelyből az Isszajasz Afeverki vezette EPLF került ki győztesen. A harcok egyik okaként meg kell említeni, hogy az ELF vezetésében a muzulmánok voltak többségben, míg a belőle kivált EPLF-et keresztények irányították. Különös színfoltja volt az EPLF és az etióp hadak csatározásainak, hogy mindkét oldal szovjet haditechnikát vonultatott fel, s mindkét sereg stratégái Kubában és Kínában kaptak kiképzést. Fidel Castro kubai elnök ugyanis a hetvenes évek első felében még az eritreaiakat támogatta, majd 1978-tól a Mengisztu-rezsim híve lett. A következő évtized gyakorlatilag állóháborúval telt el, a kormányerők nem tudták megsemmisíteni a gerillaharcot folytató EPLF-csapatokat, de utóbbiak sem értek el átütő katonai sikereket. A fordulatot az 1989-es esztendő hozta el, amikor a Szovjetunió saját belső gazdasági-társadalmi problémái, valamint az érlelődő kelet-európai változások miatt már nem tudta tovább támogatni Etiópiát, így a Mengisztu-rezsim hatalma és harci potenciálja rohamosan hanyatlani kezdett, ezzel párhuzamosan újjáéledt az ogadeni és a tigréi felkelés is. Az EPLF hamar megtalálta fő szövetségesét a Melesz Zenavi vezette, ugyancsak marxista–leninista irányzatú Tigréi Felszabadítási Frontban (TPLF), noha utóbbi célja nem az elszakadás, hanem „csak” a Mengisztu-diktatúra megdöntése volt. Hadaikat egyesítve, győzelmet győzelemre halmozva a széteső kormányerőkkel szemben, 1991-ben bevonultak Addisz-Abebába, ahol Melesz magához ragadta a hatalmat. A béke megteremtésének kulcsát egy szovjet típusú etnikai föderalizmusban látta, s a kisebbségek elszakadási jogát is kimondó új alkotmány értelmében 1993-ra népszavazást írtak ki Eritreában a függetlenségről. A referendumon a szabadságpártiak győztek, s a két állam között néhány évig felhőtlen is volt a viszony. A politikusok és külpolitikai szakértők egyaránt abban reménykedtek, hogy a két keresztény vezetésű északkelet-afrikai állam legalább valamennyire gátat szab az iszlám fundamentalizmus és a muzulmán igazhit védelmére hivatkozó terrorista szervezetek térhódításának, valamint a szudáni és szomáliai polgárháborús válság továbbterjedésének.

Csakhogy a múlt hanyagsága bosszút állt. A korábbi határmegállapodások igencsak lazán kezelték a limesek földrajzi meghatározását. Eritrea szuverén állammá válásával azonban végleges határvonalat kellett meghúzni, s a viták éppen ebből eredtek. Korábban ilyen gondok nem merültek fel, hiszen az olaszoknak úgyis Etiópia egészére fájt a foguk, a föderációban meg nem volt jelentősége, hogy pontosan hol is húzódik a határ. Az eritreaiak ragaszkodtak az 1902-es – még az olasz gyarmatosítók és II. Menelik négus között köttetett – szerződésben rögzítettekhez, illetve annak olasz értelmezéséhez, míg Etiópia igyekezett minél inkább a tengerpart felé tolni a határvonalat. A legvitatottabb terület Badme település térsége volt, ahol a határ két folyót köt össze. A másik ilyen szakasz Zalambessa térségében található. Itt a folyók nevében van kavarodás, nem tudni a múlt század eleji olasz–etióp megállapodás mikor melyikre utal. A harmadik ugyan egyértelműnek látszik: az egyezmény kimondja, hogy Bure térségében a határvonal a tengerparttal párhuzamosan, attól hatvan kilométerre húzandó meg, de ebben sem jutottak dűlőre a felek. A diplomáciai purparlé egyre mérgesedett, Eritrea gazdasági szankciókhoz folyamodott: lezárta nagy kapacitású kikötőit (Masszaua és Asszab) az addisz-abebai szállítmányok előtt. Etiópia így a jóval szerényebb méretű dzsibuti kikötő igénybevételére kényszerült, ami komoly terhet jelent exportja számára. A több mint 60 milliós Etiópia sérelmezi azt is, hogy Eritrea ásványi kincsek híján feldolgozó iparát fejlesztette, s ehhez az olcsó munkaerőt éppen tőle „szerzi be”. De ennél is fájóbb seb, hogy Eritrea – válaszul az etióp vámintézkedésekre – az addig hivatalos etióp valuta, a birr helyett 1998-ban saját pénznemet vezetett be nakfa néven. Ráadásul az idők során, éppen a határincidensek miatt, megromlott a személyes viszony az egymással rokoni kapcsolatban lévő két régi harcostárs, az előkelő eritreai judeo-keresztény családból származó, mérnöki végzettségű Isszajasz Afeverki eritreai elnök (az ország első államfője) és tigréi születésű, szintén keresztény, orvosi diplomával rendelkező Melesz Zenavi etióp miniszterelnök között. Noha mindketten marxista világnézettel láttak neki politikai karrierjüknek, Melesz – nem kis részben kényszerűségből – nyitott, s ma már Etiópia, ha lassan és akadozva is, de halad a piacgazdaság felé, igyekszik becsalogatni a külföldi tőkét, míg Isszajasz tartja magát a kínai szemináriumokon tanultakhoz, a központosított hatalom, az elzárkózó külpolitika és a tervgazdaság híve maradt, mintha csak a hatvanas–nyolcvanas évek Albániáját irányítaná. Ugyanakkor mindkét politikus a tigréi felföld szülötte, mindkettejükben erős a büszkeség, a (nemzeti) öntudat és konokság, valamint a bizalmatlanság. Nem is beszélve arról, hogy Melesznek honfitársai előtt – akik közül sokan nem értettek egyet Eritrea kiválásával – bizonyítania kell, hogy képes megvédeni hazája érdekeit, nem hódol be a csöppnyi szomszédállam vezérének.

A politikai konfliktus hamarosan háborúba torkollt: 1998. május 6-án eritreai csapatok behatoltak Etiópia területére, elfoglalták Badme városát, majd a váltakozó kimenetelű csatározások kiterjedtek mindkét állam belső területeire. Rengeteg anyagi és emberáldozatot követelt (mintegy hetvenezer ember vesztette életét a háromévi csatározások során), ehhez képest megdöbbentő, hogy a háború milyen sovány koncért folyt, hiszen a vitatott, mintegy harmad-magyarországnyi terület igencsak kietlen, gazdasági szempontból teljesen értéktelen. A harcok értelmetlenségét jelzi, hogy már a kezdetek kezdetén látszott, bármelyik fél is kerekedik felül, legfeljebb pirruszi győzelmet arathat, mert anyagi hasznot egyikük sem remélhetett a diadaltól. A nemzeti öntudat lila köde azonban elfedte a várható következményeket: a háború még tovább súlyosbította mindkét állam gazdasági gondjait. Egyes jelentések szerint az ezredfordulón csak Etiópiában 4,6 millió embert fenyegetett az éhínség, többet, mint Eritrea teljes lakossága. Háromévi csetepaté – amelyben mindkét fél úgy vélte, elsöprő győzelmet aratott a másik felett – után, 2000. június 18-án Algírban békét kötött a két ország külügyminisztere. Az Afrikai Egységszervezet által kidolgozott egyezmény rögzítette a két ország közötti, a Hágai Állandó Döntőbíróság kijelölte új határokat, rendelkezett arról, hogy a határ mentén 25 km széles ütközőzónát hoznak létre, ahol ENSZ-békefenntartók állomásoznak.

Néhány évi csönd után – békének azért nem nevezhető két acsarkodó kistigris pórázon tartása – tavaly év végén ismét fellángoltak az ellentétek. Eritrea minden indoklás nélkül kiutasította a kéksisakosokat, továbbá az ENSZ-misszió amerikai, katonai és európai (beleértve az oroszokat is) civil munkatársait. Mindkét ország hadserege csapatösszevonásokat hajtott végre a korábban (is) vitatott határsávban.

Sajnos, korántsem kizárt a harcok kiújulása, amely különösen gazdasági-humanitárius téren beláthatatlan következményekkel járhat mindkét állam részére. Bár méreteik jelentősen eltérnek egymástól, mindketten Afrika legszegényebb államai közé tartoznak, Eritreában 130, míg Etiópiában is mindössze 140 dollár az egy főre jutó évi nemzeti jövedelem (napi fél dollárt sem tesz ki!). Riasztó, hogy az ENSZ segélyszervezeteinek legfrissebb jelentései szerint az újabb súlyos aszály miatt ismét több mint egymillió embert közvetlenül fenyeget az éhhalál Etiópia keleti részén, ahol az ivóvízkészletek is kimerülőben vannak, ráadásul február végén jó néhány elhullott baromfiban fedezték fel a madárinfluenza vírusát, ami még inkább apasztja az amúgy is szűkös élelemforrásokat. Aggodalomra ad okot az is, hogy Etiópia újfent megvádolta szomszédját (aligha alaptalanul), hogy az erőteljesen támogatja a muzulmán Ogadeni Nemzeti Felszabadítási Front nevű szakadár szervezetet.

 Az sem megnyugtató, hogy Addisz-Abebában már pattanásig feszült a belpolitikai légkör, amit jelez, hogy a tavalyi – vitatott tisztaságú – választások idején zajló tüntetések nyomán az államfő elleni összeesküvés vádjával letartóztattak tizenhat újságírót, akikre akár halálbüntetést is kiróhat a bíróság. Március elején riasztó bombamerénylet-sorozat is volt a fővárosban, bár nem tudni, politikai okok vagy üzleti leszámolás állt-e a háttérben. Bár Eritreából nem érkeznek hasonló hírek, sőt gyakorlatilag semmilyen hírek nem jönnek, korántsem biztos, hogy a „no news is good news”.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon