Mécs Imre, Sólyom László

Nyomtatóbarát változat

SÓLYOM LÁSZLÓ (Duna Kör):

1984 óta másodízben gyűlünk össze itt, a Műegyetem előtt a vízlépcső ügyében. 1984-ben nem engedtek be bennünket az előadóterembe, most oly sokan vagyunk, hogy be sem férnénk. Négy évvel ezelőtt arról kellett beszélnem, hogy összejövetelünk teljesen legális. Ma már fel sem merülhet, hogy tevékenységünk ne lenne törvényes: a Duna-mozgalom nemcsak a civil kurázsi, hanem az állampolgári jogi tudatosság iskolája is volt, és a hatóságoknak is meg kellett az alkotmányt tanulniuk. Akkor, 1984-ben az aggódókat azzal is nyugtatgattam, hogy hivatalosan is bejelentettük egyesületalapítási szándékunkat. Az egyesületalapítást akkor és azóta is többször megakadályozta a hivatalos környezetvédelem apparátusa.[SZJ] Ennek ellenére tömegmozgalommá váltunk. Akkor minden hivatalos helyen nyomatékosan kértek bennünket, ne politizáljunk, és mi készségesen bizonygattuk, hogy nem is akarunk. Azóta megtanultuk, hogy a környezetvédelmi tevékenység szükségszerűen politizálás is egyben. Hogy a Dunát megvédhessük, az információs és sajtószabadságért és az egyesülési szabadságért is fel kellett lépnünk. Politizálni kezdtünk, mert felismertük, hogy a környezetvédelmi érdekek érvényesíthetősége és egyáltalán az ökológiai szemlélet elterjesztésének esélyei – az adott gazdasági, politikai rendtől függnek. Az egésznek kell megváltoznia! Nem csupán határértékekért, gazdaságossági mutatókért, megawattokért és milligrammokért lépünk fel. Az ökológia az ember és a természet elhibázott és zsákutcába juttatott kapcsolatát igyekszik új alapokon helyreállítani. És ezek az alapok nem lehetnek azonosak egy technokrata gazdasági-politikai rendszer alapértékeivel, egy olyan rendszerével, amely a természet és az ember feletti korlátlan rendelkezésen és kihasználásukon alapul. Az ökológia elsősorban értékkérdés tehát. És igenis, alternatívát kell állítanunk!

Ebben a szellemben mintegy öt éve öntudatosan is vállaljuk, hogy politizálunk. A különböző környezetvédő csoportok azóta közösen is lépnek fel. Most lépünk be a mozgalom fejlődésének harmadik szakaszába, önálló politikai képviseletet követelünk a környezetvédelem érdekeinek. Ez a válaszunk a parlament döntésére Nagymaros ügyében. Másodszor, szükség van olyan jogi eszközökre is, amelyek lehetővé teszik a társadalom részvételét a környezetet érintő döntésekben.

Esetünkben szinte mindegy, hogy zöld pártról vagy – a polgári törvénykönyv szóhasználatával élve – országos társadalmi szervezetről beszélünk. Hiszen a zöld pártok tudvalevőleg antipártok. Mi sem a hatalmat akarjuk, nem akarunk központosított szervezetet, sem pártfegyelmet. Ez a zöld párt vagy országos szervezet csupán összehangolója, ernyőszervezete volna az önálló helyi kezdeményezéseknek, csoportosulásoknak. Párthoz hasonló alakzatról beszélünk, de ez csupán kényszerű alkalmazkodás részünkről egy olyan politikai mechanizmushoz, amelyet nem tartunk követendőnek. És ha azt akarjuk, hogy a környezetvédelem érdekei a parlamentben önálló képviseletet nyerjenek, képviselőket kell állítanunk. De addig is, ezzel párhuzamosan követelni kell az olyan jogi eszközöket, mint az érintettek részvételét minden, a környezetet érintő beruházás engedélyezési eljárásában, a populáris akciót, azt, hogy a környezetvédelmi érdekeket bíróság előtt érvényesíteni lehessen, s mindenekelőtt a közvetlen demokrácia intézményeit, a népi törvénykezdeményezést és a népszavazást.

Ez az utóbbi, a népszavazás az előttünk álló legfontosabb feladat. Tisztában kell lennünk azzal, hogy most a népszavazás kiírását kizárólag politikai nyomásgyakorlással érhetjük el. Ezt a célt szolgálja az aláírásgyűjtés. Tudnunk kell, hogy a népszavazás elrendelése ellen egyszerűen nem áll az a sokat hangoztatott technikai ellenérv, amely szerint a népszavazás lebonyolításának módja nincs jogilag szabályozva. A törvénytervezetet akár a novemberi Országgyűlés elé lehetne terjeszteni, hiszen számos jól bevált külföldi mintára lehet támaszkodni. A népszavazás olyan szabályozását követeljük, amely annak elrendelését meghatározott számú állampolgár, például 30 vagy 50 ezer, írásbeli kérelmére kötelezővé teszi. A törvénynek biztosítania kell azt is, hogy megfelelően indokolt kérelem esetén az aláírásgyűjtéshez az államigazgatási apparátus is segítséget nyújtson. A népszavazás iránti kérelem megtagadása esetén legyen bírósági jogorvoslat. Kötelezzék az állam irányítása alatt álló hírközlést, hogy a szóban forgó ügyben mindkét fél részére egyforma teret biztosítson. Végül pedig a népszavazás ne konzultatív jellegű legyen, hanem legyen kötelező törvényerejű a szavazás eredménye.

Emlékeztetek arra, hogy az Országgyűlés október elején csupán a kormány beszámolóját hagyta jóvá. Nem gondoskodott azonban biztosítékokról, hogy az általa szabott feltételeket meg is lehessen valósítani. Ugyan honnan fog a parlament új és új erőforrásokat előteremteni a beruházás számára? És miből gondolja a parlament teljesíthetőnek azt a feltételt, hogy az erőművet csak a víztisztítás befejeződése után lehet üzembe állítani, ha erre vonatkozólag Csehszlovákiával még megállapodás sincs, hogy a biztosítékokról ne is beszéljünk. Az Országgyűlés azonban ma is megteheti, hogy felfüggeszti a munkákat, és úgy határoz, hogy Nagymaros kérdésében népszavazás döntsön, a következő ülésszakon pedig elfogadja a népszavazást szabályozó törvényt. Ha így járna el, nem érné a parlamentet tekintélyveszteség; éppen ellenkezőleg.

A Duna sorsa, Nagymaros sorsa nem megawattok vagy milliárd forintok kérdése. A romániai falurombolás ellen sem műszaki vagy gazdaságossági megfontolásokból tiltakozik az egész világ. A vita nem akörül forog, hogy tényleg ennyi meg ennyi hektárral nőne-e így a vetésterület, hogy mennyi vízvezeték épül, és így tovább. A világ azért tiltakozik, mivel értékeket, egy organikus kulturális fejlődést semmisítenek meg, egy humán-ökológiai rendszert pusztítanak el.

A Dunakanyar tönkretétele ugyanezen okból egy egész nemzetet sért. Nem dönthetnek technokraták arról, hogy egy nemzeti identitást hordozó tájat feláldozzanak-e egy gazdasági elképzelés kedvéért, amelynek egyébként még gazdaságossága is erősen kétséges. Nagymaros kérdése, ismétlem, értékkérdés, amely éppen ezért mindnyájunkat érint. Követeljük, hogy mi magunk döntsünk az ügyben. Követeljük, hogy Nagymaros ügyében írjanak ki népszavazást.

Budapest, 1988. október 30.

MÉCS IMRE (Szabad Kezdeményezések Hálózata):

A világ számtalan országában, számos nagyvárosában tüntetnek ma barátaink, a környezetvédők, a magyar szervezetek.

Szolidárisak velünk, követelik a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer azonnali leállítását. Szeretettel üdvözöljük őket.

Kiknek jó a vízlépcsőrendszer építése?

Jó a megrendeléshiányban szenvedő osztrák cégeknek. Jó az osztrák villamos műveknek, mert nem kell odahaza erőművet építeniük, nem károsítják az ottani környezetet, hanem hozzánk exportálják a szennyezést.

Jó a szlovák nacionalizmusnak, amely tengeri kikötővé teszi Pozsonyt, áttereli Magyarországról a Dunát, és magyar lakosságú falvakat sorvaszt el.

Jó a magyar vízügyi lobbynak, a szemellenzős, rövidlátó technokratáknak.

Senki másnak!

Rossz, elsősorban hazánknak, mert elcsúfítják egyik legszebb tájunkat, elveszítjük határfolyónkat (nem volt még példa a világtörténelemben, hogy nemzet önként lemondjon határfolyójáról, írta a Magyar Tudományos Akadémia mindmáig titokban tartott szakvéleményében 1983-ban!), pocsolyává változtatják az öreg Dunát.

Rossz, mert földjeink tönkremennek a határ mindkét oldalán!

Rossz a magyar, a szlovák, az osztrák lakosságnak egyaránt, mert Közép-Európa legnagyobb tiszta ivóvízkészletét piszkítják el, holott a XXI. században a jó ivóvíz nyerése életkérdés lesz!

S mindez miért? Mit kapunk?

2015-ben végre miénk lesz az elavult, jelentéktelen kapacitású, csupán az országos fogyasztás 2,5 százalékát termelő hidroelektromos rendszer, az ormótlan gát, a magyarországi sztálinizmus évszázados emlékműve.

A kormány illetékesei sokszor kijelentették: ma már semmiképpen sem döntenének az építés mellett. Hát akkor most miért folytatják, amikor még csak 15 százalékos a készültség?

De ki döntött ilyen rosszul 11 évvel ezelőtt? Hol volt a gazda? Ha volt egyáltalán. A kormány? Az illetékes miniszterelnök-helyettes közölte nemrégiben, rádióinterjúban, hogy a kérdés még a kormány teljes ülésére sem került fel!

Kádár János és Lázár György írták alá a nemzetközi szerződéseket, amelyeket presztízskérdéssé tettek, s nem lehetett bírálni. Titkossá tették a terveket, a közvéleményt megfosztották a tájékozódástól. „Nincs pénz, úgysem fog megépülni” – legyintettek felelőtlenül az illetékesek, ha a téma szóba került. A szlovák fél viszont elkezdett építkezni! S lett pénz, közbelépett az osztrák ipari érdek. Meghitelezik a költségeket, de a mi zsebünkre! Négyszer annyit fogunk visszafizetni, mint amennyit belefektetnek. Mind a tízmillió magyar állampolgárnak legalább 12 000 forintjába kerül az erőmű.

Hatalmas összeg ez, amelyből modernizálni lehetne a magyar elektronikus ipart, a gépgyártást, csúcstechnológiákat honosíthatnánk, IC gyárakat[SZJ] vehetnénk.

A költségeket még unokáink is nyögni fogják. A terheket sem Kádár János, sem a kormány, sem a méltatlanul viselkedő parlament nem fogja viselni. Azokat a magyar nép fogja viselni, amelynek semmi beleszólása nem lehetett a döntésbe.

Ahogy a kormányzat 1977 óta kezeli a kérdést, az a demokrácia megcsúfolása.

Csak a nép dönthet!

Negyedik éve kérjük, követeljük a nyilvánosságot, a népszavazást. 1985-ben több mint tízezer ember fordult a parlamenthez, 1986 januárjában közel háromezren kérték írásban a népszavazás kiírását az Elnöki Tanácstól.

Az Elnöki Tanács a mai napig nem hozott döntést!

Az Országgyűlés szánalmasan viselkedett, maroknyi bátor képviselőt kivéve, akik kivívták tiszteletünket. Köszöntjük azokat is, akik tartózkodtak a szavazástól.

A képviselők csoportosan, csínytevő, felelőtlen kamaszokként álltak fel, röhécselve, és kértek zárt ülést. Nem mertek névvel szavazni, nem merték vállalni magukat, sem a felelősséget. Mamelukok. Ez az Országgyűlés nem képviseli a népet. A ’85-ös választásokon a társadalom nem választhatta meg szabadon jelöltjeit.[SZJ] Fel kell oszlatni az Országgyűlést. Demokratikus választási törvény alapján újat kell választani.

De addig nem várhatunk, a vízügyi lobby lázasan építkezik!

Legelső követelésünk: fel kell függeszteni az építkezést!

Kérjük az osztrák társadalmi erőket, legyenek segítségünkre!

Fogjunk össze szlovák környezetvédő barátainkkal!

Hozzák nyilvánosságra a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalásait!

Hallgassák meg a magyar és a szlovák tudósokat!

Az Elnöki Tanács pedig végre éljen az alkotmány előírásával: országos jelentőségű kérdésben, a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer építéséről rendeljen el népszavazást!

Budapest, 1988. október 30.

• Duna-dosszié