Skip to main content

Fortinbras comes back

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Orbán Viktor megtartotta elnöki beszédét az MDF IX. Országos Gyűlésének második napján

Z. J. [Zolnay János]: Cselekvési program és PR


Ön korreferátumában azt mondta, hogy ez az országos gyűlés nem fejeződhet be anélkül, hogy ne döntene bizonyos elvi kérdésekben. Alapvetően a Kisgazdapárthoz fűződő viszony váltott ki vitát.


Für Lajos pártelnök offenzívát ígért az MDF „gyászévének” letelte után. A tanácskozás egyetlen, érdemi vitája mégis csupán arról a kérdésről bontakozott ki, hogy a párt mely más pártok felé orientálódjék. Az MDF több évre szóló cselekvési programját szövegező Kulin Ferenc egyértelműen a kisgazdákat mellőző hárompárti ellenzéki koalíciót akar. A tervezetet opponáló Boross Péter viszont a politikai üzletkötés időszerűtlenségére és a kétfrontos harc veszélyességére hivatkozva törölni javasolt minden olyan mondatot, amely „más pártokat minősít”. Nem volt éles vita, nem voltak undok félmondatok, személyeskedő pengeváltások, Lezsák Sándor például meg se szólalt. Az elnökség a szavazásnál nem befolyásolta a küldötteket. Nem volt éles nyílt színi összecsapás a két új elnökségi tag megválasztásakor sem, bár egy javaslatra előzetesen közölték a jelöltek erősorrendjét – tehát a jelölések során kapott szavazatok számát –, ami nyilvánvalóan befolyásolta a végszavazást. Szabó Iván csak utólag, a sajtótájékoztatón minősítette Schamschula György ambícióit, amikor az elnöki asztalnál már ott ült az elnökség számára kívánatos két új tagja, Kónya Imre és Pusztai Erzsébet. Kategorikusan elutasította viszont a párt frakcióvezetője az európai integrációs törekvéseket gátolni kívánó módosító indítványokat – így azokat nagy többséggel a küldöttek is elvetették.

A le nem ütött labdák

A korábbi miniszterek, államtitkárok tudomásul vették megváltozott parlamenti helyzetüket, a Magyar Demokrata Fórum azonban összességében nehezen ölti magára a konzervatív ellenzék szerepét. Az MDF kormányzásra hivatott erő, nem pedig szavazatokért versengő szószátyár vitapartner. A pártvezetők úgy gondolták, az országos gyűlés szónoki emelvényéről nem állhatnak le vitatkozni a kormánnyal napi politikai kérdésekről. Mintha túlzottan kímélték volna utódaikat, az orruk előtt pattogó labdákat sem ütötték le. Credójukat fogalmazták meg, az egykoron a kormányhivatalokban szajkózott lózungjaikat ismételgették most is. Úgy tettek, mintha még mindig nekik kellene kényszerű lépéseiket ködösíteni, ahelyett, hogy az ellenzéki padsorok sokkal kényelmesebb ködoszlató, leleplező fegyverét fordították volna a végrehajtó hatalom mostani birtokosai ellen. Pedig csak a gyakorlatias ellenzéki retorika lehet hatásos – a „szakértelemre” való hivatkozás is az ő előjoguk –, a választópolgárt éppen arról kell meggyőzni, hogy az interpelláló képviselő azt mondja ki, ami az ő szívét is nyomja.

Hétvégi kongresszusán az MDF nehezen behozható előnyt adott rivális szövetségeseinek.

Szónokok

Für Lajos igazán nem akart durván fogalmazni. „Elég az önmarcangolásból” – foglalta össze nyitó-, majd záróbeszédében is mondandójának lényegét. Talán ő maga is sejti, hogy személye nem alkalmas arra, hogy betöltse azt az űrt, ami a párt élén Antall halálával keletkezett. A Fórum hosszú távon nincs meg vezető nélkül, Für pedig önmaga nem tudja győzelemre vezetni az MDF-et – igaz, a mostani elnökségből más sem. „Elég abból, hogy szemlesütve járunk, elég a sárdobálásból” – mondta a pártelnök, és csak a zárszóban fogalmazta meg csendesen, bocsánatkérőn: „…elég, mert visszavágunk.” Szabó Iván is nemzetpolitikai célokról beszélt rövid, visszafogott felszólalásában, és nem a folyó fizetési mérleg hiányáról. Ő is érezte, hallgatósága nem örülne, ha hosszas közgazdasági elemzésbe kezdene. „Virtuális Magyarországot vázol a program” – próbálkozott Bába Iván a szociálpolitikai, környezetvédelmi kérdésekre terelni a figyelmet. Neki sem volt sikere. Lakner Zoltán – rámutatva, hogy az Antall–Boross-érában „megindult a középosztály felemelkedése”, méghozzá a „költségvetés szociális kiadásainak növelése nélkül” – a szubszidiaritás elvét javasolta beiktatni a párt stratégiai programjába. Hogy hogy nem, az elnökség akceptálta a javaslatot, így a küldöttek is megszavazták az indíványt, bár nem biztos, hogy többségük számára a szó jelent valamit.

Szabad György is talányosan fogalmazott: sejtetni engedte a mai kisgazdákkal szembeni ellenszenvét, mondván, más volt az 1946-os Kisgazdapárt vezetősége. Másfelől azonban óvott attól, hogy a „szélsőjobboldali krampusz” emlegetése a jobbközép centrumba hajtson mindenkit, és a túlságos tömörülés miatt minden ellenzéki párt egyazon vékony választói tortaszeleten osztozzon. Mások viszont kertelés nélkül szélsőségesnek minősítették a Kisgazdapártot. A főváros XI. kerületének polgármestere, majd Horváth Balázs és Raskó György kategorikusan elvetették az együttműködést Torgyánnal. Velük szemben Ferencz Csaba és Bencsik András Boross Péter érveit hangoztatták, de ők is gondosan ügyeltek a mértékletességre. Bencsik, aki a nem egészen politically correct Új Demokrata főszerkesztője, feltűnően jólfésült volt.

Fullasztó volt a hőség a Műszaki Egyetem központi menzáján; a tanácskozásra teljesen alkalmatlan helyszín kiválasztása mindennél jobban árulkodott a párt anyagi helyzetéről. A küldöttekről szakadt a víz, csapzottan, nyomott hangulatban hallgatták az egyre sivárabb beszédeket.

Az új fiú

Másnap délelőtt kiderült, hogy az MDF enervált kongresszusán a vendégek lesznek a főszereplők. A „protokollfelszólalások” sorát Giczy György kezdte. „Szeretném hangsúlyozni legfőképpen az igen tisztelt sajtó számára, hogy itt vagyok” – villanyozta fel az elcsigázott küldötteket. Beszédét követően megérkezett az az ember, akire – akár tudták ezt, akár nem – kezdettől fogva vártak. Orbán Viktor picit „késett”: közvetlenül a színfalak mögül vonult be a terembe. Pontosan azt mondta, amit a küldöttek saját vezetőiktől nem hallhattak, és pontosan úgy, ahogy hallani akarták. Tetszett a hallgatóknak Orbán gátlástalansága, az, hogy szemrebbenés nélkül „megkövette” a Fórumot a múltért. „Magyarországnak az Önök vezetésével sikerült megteremteni a demokrácia intézményrendszerét.” Odament, és bejelentette igényét a vezetésre: „Mi nagy árat fizettünk azért, hogy elfoglalhassuk a minket megillető helyet a jobbközép pártok polgári szövetségében.” De hát erre vártak. „A polgári szövetségnek majd vezetőre, miniszterelnök-jelöltre lesz szüksége. Hiba lenne, ha előre lecövekelnénk magunkat bármilyen megoldás mellett.”

Orbán nem tett mást, mint a Fidesz-MPP aktuális állításait vegyítette az MDF áporodott retorikájával. „Az ellenzéki pártoknak a nemzeti kulturális örökséget fenntartani és továbbadni akaró szándékai állnak szemben a kultuszkormányzat »másság« fedőnevű programjával.” („Bizony, így van” – bólogattak a hallgatók.) Az ő szájából mindez egészen másként hangzott, mintha a Fórum elhasználódott vezetői mondták volna ugyanezt. És fordítva: egy hónapja a Fidesz-kongresszus küldöttei apatikusan hallgatták szó szerint ugyanezeket a mondatokat. De Orbán itt mondta – egyelőre –, vendégként. „Négy éven át azt hangoztatták a mostani kormánypártok, hogy az MDF szociálisan érzéketlen, most meg az a vádjuk, hogy nem volt elég népnyúzó. …Két hónap alatt összeomlott a költségvetésük… Ha az MDF csinálta volna azt, amit a Horn-kormány, már rég leszakadt volna az ég, és katasztrófa sújtotta vidékké nyilvánították volna a Bem teret.” És végezetül az örökzöld sláger: „Különösen veszélyes az antiszemitizmus belpolitikai bunkóként való forgatása a mai nehéz gazdasági helyzetben”. („Gyerekek, ez a fiú egy zseni” – szólt az egyik küldött a szomszédjához.)

Orbán Viktor nem vacakolt a lehetséges partnerek megnevezésével. Kategorikusan kijelentette, nem lehetnek a polgári szövetség tagjai a kisgazdák, a „nemzeti elkötelezettségű” szocialista politikusok – és természetesen a szabad demokraták, még akkor sem, ha kilépnek a kormánykoalícióból. A tapsvihar közepette az Orbánnal kezet fogó Für Lajos számára nem lehetett kétséges, hogy a jövőben ki diktálja majd a feltételeket. Az Orbánt követő szerencsétlen Győriványi Sándort, aki a Kisgazdapárt üdvözletét tolmácsolta, a küldöttek kifütyülték.

A vendégek távoztával a küldöttek kényszeredetten folytatták munkájukat. Döntöttek a cselekvési program végleges szövegéről: a Boross-féle módosító indítványt, amely nem tesz különbséget a másik három ellenzéki párt között 247:181 arányban szavazták meg. Bár ennek jelentőségét a parlamenti ciklus első évében nem kell túlértékelni, az MDF egyelőre nem játssza ki aduját.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon