Gerenda a te szemedben

Fekete Gyula

Mert a milyen ítélettel ítéltek,
olyannal ítéltettek,
és a milyen mértékkel mérlek,
olyannal mérnek nektek.
Miért nézed pedig a szálkát,
a mely a te atyádfia szemében van,
a gerendát pedig,
a mely a te szemedben van,
nem veszed észre?
Máté 7, 1–2.

Vélhetnénk, ő joggal pályázhat tagságra a Sajtószabadság Klubban. Hiszen mindig a magáét mondta: a sanyarú demográfiai állapotokról, a jövő kizsákmányolásáról, a Nékoszról, a nyugati kultúrmocsokról és más hasonlókról. S a rendszerváltás idején sem mutatott be látványos fordulatot, legfeljebb felerősítette mondanivalóját: „ami ebben az országban 33 év óta történik, az a népirtás ENSZ-okmányban körülírt fogalmával azonos.” (Népszabadság, 1990. szeptember 3.) Az ötvenes évek első fele nyilván azért nem része a népirtás korszakának, mert akkor volt legalább egy igazi nemzeti szocialista: Ratkó Anna.

Az alaposabb szövegkritikai elemzés azonban rávilágít bizonyos leheletfinom, de nem elhanyagolható átlényegülésekre. A pártállami időkben mindvégig a permanens forradalom eszméjétől átitatott egyszerre nemzeti és szocialista szemléletmód jellemezte: „Akár úgy mondom, hogy nemzeti jövő, akár úgy, hogy szocialista jövő, ezek fedik egymást.” (Napjaink, 1984/1.)

Megfogalmazhatjuk úgy is: forradalmi hit + nagyobb gyermekáldás = kommunizmus.

„Az a beállítás, hogy nálunk a házaspárok egyharmada azért gyerektelen, másik harmada pedig azért egykés, mert »felelősséggel fölmérte anyagi lehetőségeit« – rágalom. Még az az érv is, hogy »joggal fél anyagi helyzete romlásától« – noha valós érv – olyan fokú bizalmatlanságról vall a rendszer, a jövő, a szocializmus iránt, hogy nem lehet megrovás nélkül hagyni. Megint a szokásos torzító optika: a hibát sokan úgy fogják fel, mintha a szocializmus lényegét fejezné ki. (…)

Persze optimista módon hinni az emberi haladásban, a jövő nemzedékek felvirágzásában, a kommunizmusban – mindeme szép eszmények megvalósulásának van egy elsődleges feltétele: a pelenkamosás.” (Élet és Irodalom, 1964.)

Ebbe a világképbe minden további nélkül belefér a forradalmi erőszak, a hétköznapok (permanens) forradalmiságának dicsőítése és a biztonságra vágyó (nyárs)polgár megvetése:

(Jancsó Miklós Fényes szelek című filmje kapcsán) „…ez idő tájt még nem dőlt el, a hatalmi harcban ki marad fölül. Az arénában küzdő felek egyike csak az imént vesztette százezer holdjait, de miniszterek, főispánok hada munkálkodik bűvkörében, s nem kevesen a százezer holdak visszaszerzéséért.

S a küzdőfelek másika, sokszor arcul vert apák, sokszor letepert anyák görhén, víziciberén fölnevelt fiai-lányai azért akarják megfordítani a világot, hogy az alulmaradás veszélyétől – az arculverés, a meggyalázás sorsától – végleg szabaduljanak. A történelmi igazság bizony az ő oldalukon volna keresendő, akkor is, ha a világmegfordítás lázában húszévesek módján viselkednek.

(…) szó sincs arról, hogy a Nékosz ürügyén a későbbi évek hatalmaskodását éri bírálat. Éppen fordítva: a személyi kultusz bírálata ürügyén a forradalom legtisztább szakaszát, a legőszintébb forradalmi hitet, romantikát sorozza be a film.

(…) Igen, a nyárspolgár ítélete emeli ki a tömegből – a felglóriázott szentatyákat nem számítva – a két legrokonszenvesebb hőst: a zsidó fiút, aki a koncentrációs táborból szabadulva egyenesen a papokhoz siet, mert jó szakember akar lenni, s a kollégiumi titkárt, aki unja már a politizálást, mert jó szakember akar lenni. A nyárspolgár állítja így szembe a szakmai felelősséget a közéleti felelősséggel – még a forradalom élethalál-küzdelmében is. Mint ahogyan a nyárspolgár ízlése szövi össze ilyen kínos-erőszakoltan a népdalokat és mozgalmi dalokat a nyugodt emésztést zavaró asszociációkkal: a mindig duhaj, mindig erőszakosságokra kész, mindig büdös nép jelenlétével.”

(Avagy 14 évvel később a Szennyezett források című írásban – Élet és Irodalom 1983.): „…lássuk csak, hogyan politizál ma egy ifjúsági lap az április 4.–május 1. közé szorult »politikus« hónapban.

(…) Egyetlen cikket találok a direkt politizálás műfajából: igen szellősen tördelt másfél oldalon (képpel együtt 2) kamaszos – olykor erőltetetten kamaszos – hangvételű publicisztika, április 4., május 1. összevont méltatása.

(…) Hasonlóképpen hiányzik a termelés romantikája. Pedig hát lehetne vonzalmakat kelteni ipar, mezőgazdaság iránt is, volna miről képzelődni akár a nagy tettekre készülőknek is, például: hogyan és kik emelték a magyar mezőgazdaságot tüneményesen rövid 10-15 év alatt a világ legjobbjai közé – erre még utalásokat is hiába keresnék.

(…) És a forradalmi romantika? A szocializmus, egy új világ, egy haladottabb, igazságosabb társadalom teremtésének a láza, olyasféle, amelyben a »fényes szelek« nemzedéke izzott? (…) Ilyen langyoska volna a »hétköznapok forradalmisága«? Konszolidációs történelmi szakaszban a szocialista romantika, a politikai tennivágyás forrásai ennyire eldugulnak?”

Ebben a Leninből, Kodolányiból és Király Istvánból összegyúrt világképben nem lehet vitás, hogy ki a bárány és ki a farkas. A bárányok az igazságtevő forradalmárok, a farkasok a letűnt régi rend hívei, mindenekelőtt a papok. Aki ezt másképp látja, mint például Jancsó Miklós a Fényes szelekben, az feje tetejére állítja és meghamisítja a valóságot.

„Az e pillanatban állományon kívül helyezett farkasok riadt nyájként torlódnak össze, áldozati báránykává ondolálva valamennyien. Egykori áldozataik viszont a történelmi farkas komplett szerelésében csizmatalp-, boka- és fogcsattogtatva vizslatnak, terelnek, heccelnek, erőszakoskodnak.” (Népszabadság, 1969. február 16.)

Ez a történelemszemlélet egészen a rendszerváltásig kikezdhetetlennek tűnik. Ebben az értelmezési keretben a személyi kultusz múló epizód, s aki gátolja a kívánatos mértékű gyermekáldást, az a kommunizmus ellensége. Szerencsére vannak testvéreink a harcban:

„Nyomát sem találom a lapok – ismétlem: igen bőséges – külföldi anyagában annak, hogy Ausztria, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia közvetlen szomszédságunk, hogy emez utóbbi három: szocialista testvérországunk is…” (Szennyezett források, Élet és Irodalom, 1983.)

Ezek után kicsit váratlanul jön az 1990-es fordulat: „…ahogy a szeku konvertálta a hatalmat Romániában, nálunk a sajtó ugyanúgy konvertálta”. (Magyar Sajtó, 1990/15.)

Fekete Gyula azonban gond nélkül válik egyik pillanatról a másikra permanens forradalmárból permanens demokratává – visszamenőleg is. És ennek megfelelően formálódik át a farkas-bárány metafora. Korábban Jancsó Miklós bújtatta báránybőrbe a kommunista forradalom ellen acsarkodó csuhás farkasokat, most a kommunista hatalom farkasai maguktól bújnak báránybőrbe, hogy megtévesszék a csendes forradalom bárányait:

„Farkasok! Bajtársak! Harcostársak! – üvöltöttek a farkasok vénei – űzzétek ki a falkából azokat, akik humanizmust, demokráciát s egyéb züllesztő eszméket merészelnek sorainkban terjeszteni! Az erdőbe nem fognak begyűrűzni a rothasztó eszmék… az erdő törvénye örök!

Ez történt nem is olyan sok évvel ezelőtt.

Tény, hogy az erdőben akkor a demokrácia eszméje nem aratott sikert, nem hódította meg a farkasok társadalmát. Kihaltak azóta azok a vének és nem igazolta őket az idő, mert az erdőbe begyűrűzött bizony a humanizmus és a demokrácia.

A farkasok mai vénei idejekorán felismerték, hogy létezik az erdő törvényénél is valamilyen erősebb hatalom. Akkor pedig jobb előbb, mint később behódolni az erősebbnek. Jobb, ha ők viszik győzelemre az új eszméket, mintha az új eszmék őket győzik le.

„Így történt, hogy a farkasok az erdei forradalom élére álltak, s ők maguk kezdték hirdetni a szabadságot, az állatok közötti egyenlőséget, testvériséget, és bizony a forradalom lázában összebarátkoztak, összeölelkeztek a bárányokkal is.

Csendes forradalom volt ez, diadalmaskodott egyetlen cseppnyi véráldozat nélkül.

– Szabadság! Egyenlőség! Testvériség! – üvöltöttek kórusban a farkasok. – Építsük a demokráciát e három teherbíró pillérre, haladjon továbbra is a farkasfalka a demokratikus átalakulás élén, teremtsünk jogrendet, jogbiztonságot, legyen vége az önkénynek, az erőszakoskodásnak! Hivatottságának tudatában őrködjék a falka csendes forradalmunk tisztaságán!

(…) Három nap, három éjjel tartott a vigasság az erdőn, és valóban ez idő alatt a farkasok csak konzervet ettek.

A negyedik reggel egy farkas a pataknál báránnyal találkozott. Alig kortyolt bele a vízbe, felüvöltött:

– Hogy merészeled felzavarni előttem a vizet, te álnok bárány! Ez a demokrácia?

– Már megbocsáss, farkas testvér – mondta öntudattal a bárány – te állsz feljebb, tőled folyik felém a víz, már hogy zavarhatnám fél én? … Őskori trükk ez, farkas testvér, valamikor rám foghattál ilyesmit, de ez az idő örökre elmúlt. Győzött a jogrend és a demokrácia, nincs tovább efféle koncepciós vád. Nemde épp ti hirdettétek ki, hogy a farkastörvénynek örökre vége?

– Engem te ne oktass jogrendre és demokráciára – üvöltött a farkas. – Mukkanni se mertél, amikor én már síkraszálltam a demokráciáért, senki sem tagadhatja, hogy a csendes forradalom kivívásában meghatározó szerepük volt a farkasoknak… Természetesen nem fallak most fel, tudom én, mi a demokrácia. De azt ne képzeld, hogy megúszod, beperellek a bíróságon.

Így is történt.

A farkasszakma kiváló egyéniségei voltak a bírák, nagy tekintélyű szaktudorok, s úgyszintén a demokrácia élharcosai. Hogy az elfogultság vádjával ne illethessék őket, összehívták a falkagyűlést, véleményezze maga a falka a jogsérelmet, melyet a patakparton farkastársuk szenvedett el. Ezzel a véleményezéssel is mintegy hangsúlyozni igyekeztek a jogszerűség, a demokratikus szellem érvényét.

– Halál a bárányra! – üvöltöttek kórusban, mondhatni egyhangúlag a farkasok.

A bíróság visszavonult, és meghozta a legtisztább demokráciában fogant ítéletét.

A felperes farkas miután az ítéletet ő maga személyesen hajtotta végre, jóllakottan felüvöltött:

– Éljen a jogrend! Éljen a demokrácia!” (Szélrózsa, 1990/2.)

Ennek a fabulának a megírására az Eörsi Istvánnal a Népszabadság hasábjain folytatott vita késztette Fekete Gyulát. Eörsi a vitaindító címében „ma született báránynak” nevezte Fekete Gyulát.