Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Vessünk egy pillantást arra a 25 pontra, amelyet a szabad demokraták országos tanácsa még február végén, a programalkotó küldöttgyűlés eufórikus hatása alatt szögezett le a koalíciós tárgyalások alapelveiként (lásd keretben). Böngészés közben képzeljük magunkat Horn Gyula helyébe, ceruzával a kézben pipáljuk ki a szocialista szívnek is kedves tanokat, illetve biggyesszünk kérdőjelet azon kitételek mellé, amelyek fönnakadhatnak a megállapodás rostáján.

Nos, ha ez megvolt (ami nem kis munka), komoly remények támadhatnak bennünk a boldogító frigyet illetőleg. Tele a papír pipával, s csak elvétve akad kérdőjel. Képzeletünk Horn Gyulája elégedetten csettint: nincsenek itt komoly nézetkülönbségek! Nagyobb volna bezzeg az összezördülési együttható, ha még mindig Boross vagy Surján ülne ott! S az egyezések titka éppen ez: az SZDSZ-t elsősorban a leköszönő koalíció legyőzése vezérelte, amidőn programot alkotott. Most viszont, hogy a győzelem relatíve bár, de elkönyveltetett, ehhez képest minden más csupán mellékkörülménynek tűnhetik föl a szélesebb és szűkebb közönség előtt. Tehát elmosódnak a különbségek a másik győzteshez képest. Nehéz átlátni még azt is, hogy ha a másik többet ígért, mint amit teljesíteni tud, azt komolyan gondolta, vagy „csak” választási fogásból tette-e; és amit elhallgattunk – az őszinte helyzetföltárásból is megárt a sok –, azt a másik elérti-e, vagy úgy tesz, mintha tényleg bagatell körülmény volna.

A külgazdasági nyitás kérdésében például (8. pont) Hornunk ceruzája talán még átsiklik ama finomság fölött, hogy a volt KGST-országokhoz fűződő kapcsolatokat a reális lehetőségekhez mérten kellene föltámasztani. Elvégre – gondolhatja Hornunk – a szocialisták is így gondolják. De melyek ezek a „realitások”? Csupán a kishatárforgalom és a civil kapcsolódások serkentését jelentik-e, ami nem kerül sok pénzbe, viszont idegen- és piacrendészeti kellemetlenségeket idéz föl óhatatlanul (a feketepiacot mindkét párt szeretné visszaszorítani, és mindketten igen szőrmentén bántak az idegenkérdéssel a kampány során) – vagy komoly hitel- és garanciaalapok mozgósítását is igénylik, ahogy azt az MSZP szeretné? A 10-es ponthoz érve pedig Hornunkat valósággal a boldogság hulláma önti el: az MSZP szerint is érvényt kell szerezni a foglalkoztatási szempontoknak a privatizáció során. Ezek szerint a liberálisok is úgy gondolják: a vételárból, amivel a töltés a gyárért fizet, tanácsos engedni a munkahelyek megtartása fejében. Tényleg úgy gondolják. Viszont ebből nem következik, hogy elfogadják az MSZP „emberi erőforrások” programjának olyan kitételeit, mint hogy az állami vállalatoknál föl kell mérni a „távlatban működőképes kapacitásokat (munkahelyeket)… különösen azokban a munkaszervezetekben, amelyek a keleti piacokon eladható árukat termeltek”, vagy hogy az államnak, a kezén maradt vállalatokról gondoskodva, „ellensúlyoznia kell azoknak a folyamatoknak a drasztikus negatív hatásait, amelyek a gazdasági szervezettől függetlenek”. Mintha Németh Károly meg Biszku Béla venné épp vissza a reformot; azzal az eltéréssel, hogy a szerzőnél – a szakszervezetekhez hagyományosan közel álló Kósáné Kovács Magdánál – a munka helyei megannyi kis érdekegyeztető tanács gyanánt sejlenek föl; szerinte például az üzemi tanács halasztó hatállyal mondhatna különvéleményt még a cég „gazdasági stratégiáját érintő legfontosabb kérdésekben” is; virágozna a dolgozói kapitalizmus, az újra föltámasztott üzemi gyűlések zajától kísérve. A munkavállalói tulajdonnak persze nem kis tér nyílik itt, ellentétben a külföldiek és a hazai vállalkozók szerepét előtérbe állító SZDSZ-es elképzelésekkel.

Persze, tudjuk: nem Kósáné, hanem Békesi László a kemény ember és az igazi tárgyalópartner. Békesi közgazdasági fogalmakban gondolkodik, a struktúraváltás, a munkanélküliség mérséklése, az egyensúly, az inflációfékezés és a szociális feszültség tompítása alkotja nála azt a „bűvös ötszöget”, amelynek csúcsai között lavírozni kell. A csúcsok mögül azonban ki-kikandikálnak a megalapozatlan – ámbár önmagukban véve sokszor jogos – szociális- és bérkövetelések. Az MSZP-programban a gazdaság a Békesi-fejezet után elhal, akár Vlagyimir Iljicsnél az imperializmus. Az SZDSZ kortesfantáziája viszont szociális ügyekben ragadt le az ökonómiánál: a pazarlás föltárásával keresett forrást a szociális rések betömködésére (11. pont). A „bűvös ötszög” kitüremkedéseit Békesi annak árán tüntetné el, hogy tovább növekszik a költségvetési hiány (az SZDSZ 7. pontjával dacolva), és az évezredfordulóra jelentősen megugrik az ország külső nettó eladósodása (a mostani 15 milliárd dollárról 20-22 milliárdra). De vajon sikerül-e ezzel jóllakatni a szakszervezeteket? S ha sikerül, vajon nem sérül-e az a közgazdászi elv, hogy kölcsönt frizsiderre vegyünk föl, ne pedig vacsorára?

Az alkotmánynál (1. pont) is adódik némi gond: az SZDSZ nagyjából meg van elégedve vele, míg a szocialisták nem mondtak le ’89 őszén és ’90 nyarán dédelgetett álmukról, jelesül arról, hogy a népnek közvetlenül választott köztársasági elnöke legyen. (Torgyán, már csak pártja természetadta maczóizmusától vezéreltetve is, hasonló javaslattal rukkolt máris elő.) Lehet, hogy az MSZP-s tétel cserealapul szolgál majd a tárgyalásokon. De az is meglehet, hogy a régi szocialista sérelem orvoslásra talál, s ezzel békésen lezárul az SZDSZ nemzeti kerekasztalos, népszavazásos hősi múltja (25. pont), az MDF-paktummal együtt, ami pedig a szabad demokratáknak igen sokba került. Antall és Tölgyessy nagy művét már amúgy is a lekicsinylő „kancellári” jelzővel ingatta meg Vastagh Pál, a szocialista programalkotó.

Tudjuk: ami itt áll, csupán játék a pontokkal. Választási propagandaanyagok nem lehetnek perdöntőek. Viszont bizonyára számítanak a tények: például egy apróhír. A KSH hét elején megjelent adatai szerint ez év első negyedévében 8,7 százalékkal emelkedtek a nettó reálkeresetek a tavalyi hasonló időszakhoz képest. (Átlagosan egy polgár nettó 20 401 forintot keres havonta, 27 százalékkal többet, mint tavaly; a fogyasztói árak viszont 16,8 százalékkal nőttek.) Közben stagnált a nemzeti össztermék (a GDP), és drasztikusan romlott a külkereskedelmi mérlegünk. Tényleg nem megyünk tehát sokra az MSZP kampányigazságával, miszerint a munkavállalók – avagy: a szakszervezeti oldal – a rendszerváltás nagy vesztesei. Az igazi veszteseken valóban segíteni kell. A győztesektől viszont elvárható, hogy az igaz tényekkel nézzenek szembe.

• Gazdaság és társadalom