Nagy Mónika

Nyomtatóbarát változat

Az előadásaid címe Bharatanátjam indiai klasszikus templomi tánc. A nyugati kultúrkörben a templom és a tánc összekapcsolása különösnek tetszik.

A tánc Dél-Indiában ima, alapvetően vallási funkciója volt. Nem szórakoztatás, hanem az istenszobor előtt az istennek szánt áldozat. Indiában nemcsak beszéddel lehet imádkozni, hanem mozdulatokkal is. Ez a tánc, vagyis inkább ennek az előde, a mozdulatokat áldozza fel. Ahogy a keresztény ima közben sem beszélhet az ember összevissza mindenfélét, az indiai táncban sem lehet improvizálni. Egy fikarcnyi improvizáció sincs benne, annyira nincs, hogy nagyon korán le is írták. Öt klasszikus stílus létezik, a Bharatanátjam ezek közül az egyik. A tánchoz Siva isten kötődik. Sivát úgy kell elképzelni, mint egy nagy energiaforrást. Állandóan mozog, forog, és ez a forgás valamiféle tánc.

Ha a tánc ima, ez azt jelenti, hogy nem előadókra szabott, gyakorlatilag bárki művelheti?

Nem, természetesen nem. Most már sokan adják elő, de eredetileg a dévadászík föladata volt. A dévadászí azt jelenti, hogy Isten szolgálónője, vagyis papnő, aki a templomban él, zenével meg tánccal foglalkozik. Zenészekkel és táncmesterekkel „dolgozik” együtt. A dévadászí a meghatározott hindu istentisztelet során naponta táncol, azaz imádkozik, de vallásos felvonulásokon, vagyis a templomon kívül, az utcán is fellép, és elhívták őket esküvőkre is. Háromezer éves hagyománya volt ennek, három öreg néni még él, akik valaha dévadászík voltak, de miután az angolok megtiltották működésüket, hagyományuk gyakorlatilag kihalásra ítéltetett. Szerencsére a harmincas években elkezdték összegyűjteni a táncokat, ezt megkönnyítette, hogy le voltak írva. Persze változtatni kellett az egészen, színpadra kellett alkalmazni: a zenészeket le kellett ültetni, a mozgást át kellett koreografálni, hogy viszonylag kis helyen elférjen. Közben a dévadászík szokásai is megváltoztak, a szó pedig pejoratív, prostitúcióra utaló jelentést kapott. Nagy eredmény volt az, amikor a harmincas években a különböző magasabb társadalmi rétegekből, kasztokból származó nők is elkezdtek táncolni. Eleinte tiltották, megszólták őket, aztán mégis sikerült a táncot elismert indiai műfajjá tenni. A madrasai Kalakshetra Művészeti Főiskolát – ez az az iskola, ahol táncolni tanultam – egy igen előkelő bráhmana nő alapította, aki maga is táncolt.

A mozdulatok kötöttek, jelentésük van. A tánc látványa tehát átírható egy imává, egy történetté?

Átírható, de nem ennyire egyértelmű. Technikailag két része van az egésznek: egyfelől a mozdulatok, pózok, a maguk jelentésével, másfelől a színészi játék. Ezen a rendszeren belül az arcjáték az egyetlen, amit mindenki úgy alakít magának, ahogy akar. Mindezek segítségével a táncosok ismert történeteket mesélnek el. Egyébként a dalszövegek is segítenek a megértésben.

Annak, aki érti a nyelvet.

A dalok szövegét egy indiai is vagy érti, vagy nem. És ha még a táncot sem ismeri meg, akkor ugyanott van, mint az a szerencsétlen európai. Indiában is éppen ezért kialakult az, hogy ha északon előadnak egy ilyen táncot, előtte elmondják a történetet. Én ugyanezt csinálom itt. A többi a közönségre van bízva.

• Rábeszélő