T. G. M. [Tamás Gáspár Miklós]

Nyomtatóbarát változat

A jó öreg Zingarelli, az olasz értelmező szótárom szerzője szerint – és ő csak tudja, hisz ajánlása így szól: „A Benito Mussolini, restauratore delie sorti d’Italia”[SZJ] – az irredento, – a melléknév, jelentése: föl nem szabadított; azok a területek, országok, népességek, amelyek egyelőre még idegen uralom alatt állnak; ilyenek voltak különösképpen a trentinói és isztriai részek a Vittorio Veneto-i csatáig;[SZJ] gl’irredenti mint főnév a zsidókat (gli Ebrei) jelenti; irredentismo: az a pártfelekezet, amely a hon idegen uralom alá hajtott részeinek fölszabadítását tervezi; ilyen volt pl. az Ausztria elleni nagy akció, amelyet szerencsére siker koronázott.

A Magyar Nyelv Értelmező Szótárának III. kötete szerint az irredenta mint fn 1. irredentizmus; 2. az irredentizmus híve, pl. elvakult irredenta; ilyet csak elfogult irredenták állíthatnak – mint mn 1. (pol., tört.) az irredentizmussal kpcs., erre vonatk., pl. irredenta propaganda; 2. (tört. rég.) föl nem szabadított, nem egyesített.

Irredenta vagyok-e mint fn 2.? Nézeteim vajon mn 1., az irredentizmussal kpcs.-e? Olvasóim egynémelyike hajlanék arra, hogy ezt gondolja, különösen amióta céloztam ilyesmire az AB Hírmondó 1984. 4. számában. Volna-e merszem ahhoz, hogy – egyik barátom szavaival – magasra emeljem a határrevízió sáros zászlaját?

Még egy erdélyi író, gyermekkorom óta jóakaróm, is intett cikkem olvastán, hogy parazsat gyűjtök a fejemre és – „csak ez kell nekik”. Csakugyan ez kéne nekik?

Az is meggondolandó, hogy a hozzám közel állók közül mind az Ellenpontok, mind a Beszélő szerkesztői programjellegű állásfoglalásaikban elhatárolták magukat a határrevízió gondolatától.

Az ún. szélesebb értelmiségi közvélemény kevésbé idegenkedik tőle, de csak a hagyományosan nacionalista, a Horthy-korszakból ismerős módon; ezzel viszont, mondanom sem kell, én nem értek egyet.

Miért foglalkoztat hát mégis a határrevízió gondolata?

Meggondolásaim fölöttébb egyszerűek. Vegyük hát őket sorjában.

1. Kádár Jánostól Kis Jánosig egyetértés uralkodik azt illetően, hogy a versailles-i–trianoni határok igazságtalanok, így vélekedett a két világháború között a Szocialista, sőt Kommunista Internacionálé is. A győztesek olyan kitűnő képviselői, mint Lord Keynes, a híres közgazdász, katasztrofálisnak tartották a békeszerződéseket. Graham Greene-től Stephen Spenderig egy egész brit nemzedék lett baloldali a földre tiport Németország iránti részvéttől indíttatva. Nem az-e a logikus, ha valamit igazságtalannak tartunk, próbáljuk meg valami igazságosabbal helyettesíteni? Azt hiszem, az idő csak akkor törölheti el a megesett igazságtalanság emlékét, ha nem fakadnak nyomában új sebek, márpedig nem ezt tapasztaljuk. A negédes csak ott tapasztalható némileg, ahol nem maradtak hátra nemzeti kisebbségek. Siegfried Lenz gyönyörű mazuriai könyvében, a Helytörténeti Gyűjteményben (Heimatmuseum) – „a legszebb erdélyi regényben”, ahogy elneveztem – a konklúzió az emlékeztetők fölgyújtása, az önmegsemmisítő, de mégis vigasztaló megbékélés a lengyelekkel. A keletnémet Christa Wolf könyvében, a Visszaperelt emlékezetben (Kondheitmuster) ugyanez a végkövetkeztetés. De németek csak látogatóba járnak Kelet-Poroszországba. Velünk nem ez a helyzet. Valamilyen formában meg kell történnie az igazságtalanság jóvátételének; nem ezt gondolni erkölcsi hiba volna. Ha a szomszédos államokban a magyarokat részint leöldösik, részint áttelepítik Magyarországra, lehet, mi is hajlamosabbak volnánk megfeledkezni a dologról. De szerencsénkre nem ez történt, a csehszlovákiai kitelepítéseket is leállították végül.

2. Jó-jó, mondják vitafeleim, de hát ebben a jaltai világban kár erre gondolni, kilátástalan; s ha már merész ábrándokat szövögetünk, miért ne álmodozzunk föderációról, autonómiáról vagy akár Dunai Egyesült Államokról – ezek legalább szebb álmok.

No igen, nem vitatom, ezek szebb álmok, persze. Talán racionálisabbak is. Hiszen a tiszta etnikai határok gazdaságilag egészen képtelenek lehetnek. Amellett egyáltalán nem biztos, hogy az etnikailag egynemű államokban lakozik a boldogság. Gondoljunk csak Fulvio Tomizzo írásaira,[SZJ] amelyekből süt a „haza”-került trieszti–isztriai olaszok fájdalma, hogy elvették tőlük osztrák–magyar–horvát–dalmát hátterüket, Közép-Európát és a Balkánt, amelyhez hagyományosan közelebb érzik magukat, mint a mediterrán övezethez, amely értetlenül magához hasonítja őket – tudom, így érzett sok erdélyi és bukovinai román is 1918 után.

Csak ha már ábrándozunk, próbáljunk a közelebbről érintettekkel együtt ábrándozni. Biztosak lehetünk-e abban, hogy a népek – ennyi keserűség után – már képesek volnának együtt élni? Hogy akarnának-e valamely közös keretben megférni? Kívánna-e a magyarság az autonómiák valaminő gyönyörűen laza hálózatában közelebb kerülni pl. a Balkánhoz, amelyről még a történelmi emlékei is elhalványultak? Akarjuk-e igazán a közeledést? Szívesen terheljük meg képzeletünket idegen képekkel, idegen szomorúságokkal, idegen zenékkel? Hiszen az általános közeledés nélkül amúgy sem lesz autonómia és egyenjogúság a szomszédban, de még nálunk sem (ahol a kisebbségek helyzetét jobbnak állítja be a propaganda és a nemzeti önvédelmi ösztön, mint amilyen). Mert ha nem, akkor bizony kénytelen-kelletlen a határrevízióra is kell gondolnunk. A különállás nem ellenségesség; és nem tudom, miért ne volna valamely nemzetnek joga hozzá, hogy elzárkózzék, hogy kényesen őrizze egyediségét. És ezt nem javasolnám, de respektálom.

Amit javasolok, az igen hasonló ahhoz, amit az Ellenpontok memorandumának és programjavaslatának szerzői indítványoztak – ez kiolvasható a román emigráció kongresszusához intézett levelemből, vö. AB Hírmondó, 1984. 6.

Úgy látom, hogy ha előítéletek nélkül figyeljük a társadalmi psziché lassúdad mozgását, akkor világos, hogy az interetnikus együttélés esélyeire vonatkozó józan szkepszis talaja lehet olyan terveknek, amelyek a kisebbségi lakosság helyváltoztatásával járó méltányos és szerény határrevízióhoz vezetnek el. Egy ilyen terv mindenkitől áldozatokat kívánna. Bevallom, émelyedem attól a gondolattól, hogy a magyarság otthagyja a Farkas utcát és a Házsongárdot,[SZJ] hogy Biharban és az Érmelléken tömörüljön a jelenlegi határ menti sávban. De hisz úgyis kiszorulunk! – mondják ismerőseim; és erre nincs válasz. Az is igaz, hogy Erdély helyi színeit minden magyar centralizáció eltörölte, s az erdélyi kultúra csak Trianon után született újjá a semmiből, ahová az unió taszította.[SZJ] Ám így – mondják ismerőseim – több pusztul el; minden.

Egyszóval nem vagyok hajlandó száműzni gondolataim horizontjáról semmit csak azért, mert különféle beidegződéseknél fogva tabu; noha magam is libabőrös leszek a régi irredenta retorikától. Mindazonáltal hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy az autonómiatervek és egyéb utópiák melengetése közben erre is gondoljunk, mert sok ember érez benne, ha nem is egyebet, némi lélektani realitást.

Mind az autonómiák rendszere, mind az igazságos és méltányos határrevízió – a népek netán azt akarnák – csak szabad és demokratikus Európában (amely tudjuk, az Uralig tart) gondolható el, tehát bőven ráérünk az előnyöket és hátrányokat mérlegelni.

Csak azt ne higgyük, hogy a határrevízió eszméje nem egyéb, mint a vérmes soviniszta reakció maradványa. Lehet, hogy kiábrándult, megfáradt, csalódott emberek számára viszonylag fájdalommentes megoldásnak tetszik. Nem teszem le mellette a garast; de ahhoz ragaszkodom, hogy töprengenünk kell rajta.

Ennyi az egész.

• Ellenvélemény