bori

Nyomtatóbarát változat

A nyolcvanas évek legvégén, a RADÍRFEJ-en és Az ELEFÁNTEMBER-en túl, de az IKERCSÚCSOK-on még innen tűnt föl nálunk David Lynch 1986-os mozija, a KÉK BÁRSONY. Valami olyasmit írtak róla, hogy ifjú hőse, Jeffrey hazafelé menet levágott emberi fület talál a mezőn. Na ne, mondhattuk erre többen, ezt talán már mégse… és kihagytuk. Sose higgy a műsorújságnak, mondtam én utóbb, amikor a következő filmtől, A VADSZÍVŰ-től (VESZETT A VILÁG) fellelkesülve mégis megnéztem. Nem mintha nem volna szóról szóra igaz a levágott fül: Lynchnek ez a filmje is tele van morbiditással, de ugyanannyi humorral is, valójában pedig nevelődési regény, még pontosabban – Balassa Péter egy remek esszéjéből emelve el a fordulatot – Bildungsromanze. Egy amerikai kisváros rendes középpolgári fiatalembere találkozik a Gonosszal – melyet az élet természetes részének mutatnak, sugallnak a képek –, bűnbe esik, elveszíti az ártatlanságát, majd, immár felnőtté válva, visszatér a polgári idillbe, jól tudva bár, mi lakik fényes-mázos, kiglancolt felszíne alatt.

Lynch e posztmodern kultuszfilmje (így kell mondani, s e szaktudományos ráolvasás ugyanúgy igazat mond, mint a műsorújság tartalomismertetése; de nem kell tőle hasra esni, mert jó film ugyan a KÉK BÁRSONY, de még jobb a kevésbé ünnepelt VESZETT A VILÁG) merészen bánik az időkkel: az ötvenes évek tárgyai, viseletei, zenéi, a háború utáni Amerika töretlen optimizmusa, középosztályos erkölcsei és erényei a zaklatott nyolcvanas években jelennek meg, valószerűen és érzelmes-komolyán, egyszersmind ironikusan, a hiperrealizmus görbe tükrében. A hagyományhoz való ilyetén viszony jellemző mozdulata a posztmodernnek. Sem ájult tisztelet, sem bősz (avantgárd) nekirontás, inkább gyöngéd belékarolás és széles reverencia, de olyan széles, hogy az fölér egy gunyoros vigyorral. A Lynch-film legalábbis kétarcú: olyan fölényes tudással, élvezettel és hűséggel alkalmazza, imitálja a hollywoodi filmtípusok elemeit (kliséit), hogy ha úgy tetszik, nézhető annak is, kicsit különc és különös álomgyári terméknek (ahogy a TWIN PEAKS is szappanoperaként). Lynch szabálytalan remekei nem tisztelik a stílusok és hangnemek egységét, a műfaji határokat és a kipróbált recepteket. A KÉK BÁRSONY-ban is erős, pezsgő, rafinált koktélt kever fejlődésregényből, tradicionális kisvárosi filmből, horrorból, meséből, krimiből, melodrámából, romantikus szerelmi történetből, megvadítja bűnnel, szexszel, perverzitással, titkokkal, hozzáadja Badalamenti zenéjét – ki ezúttal a rock and roll aranyidejének szívdöglesztő, hogy ne mondjam: fülbemászó számaival operál – és a gondosan kiválasztott színészeket. Az ifjú Kyle MacLachlan és Laura Dern játssza a fiatal párt, a rosszember Dennis Hopper (SZELÍD MOTOROSOK), a csábító, bűnös asszony Isabella Rossellini (Ingrid Bergman fekete hajú leánya, s talán épp a világos, északi színésznő „sötét oldala” izgatja benne Lynchet).

A nagyvárosok művészmozijai folyamatosan adják David Lynch munkáit. A TWIN PEAKS műholdról látható megint, épp ezekben a hetekben. A rendező, legutóbb valami puccos reklámfilmet forgatott, azóta csend van körülötte. Baljós csend.

• Rábeszélő