A sors üressége és hidegsége, melybe olykor egy kis gazdagság és melegség is vegyül

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Révész László László munkái a Palme Házban)


Rendes, szaftosra érlelt közhellyel intellektuális kalandnak is nevezetnénk Révész László László új képeinek sorát, ám szögezzük le mihamarabb: a kiállított munkák által megrajzolt út jobbára izgalmak nélkül zárul önmagába; nemigen szegi be sem felfedezés, sem érzéki feloldódás a menetet.

Ilyen értelemben tökéletes a kiállítás címe: Tudomásulvétel, tökéletes, mert a nézőnek valóban nincsen más dolga, mint tudomásul venni – elfogadni rezzenetlen – Révész képeit, nyugtázni a szándékot, mellyel a festő a világ tudomásul vételének esélyeit, lehetőségeit s magát a processzust igyekszik leírni. Révész intenciója és a nézőnek jutó feladat azonban többnyire nem esik egybe, mégpedig azért nem, mert a munkák sugallta világ(kép) túlságosan merev, zárt és mechanikus. A sugallat egyszersmind meglepően didaktikus, minél fogva az értelmezésnek meglehetősen csekély szabadságot kínál. Habár Révész bizonyos iróniával vagy legalábbis szkepszissel adja címül a tudomásulvétel közönnyel, frigiditással, távolságtartással erezett fogalmát, a festmények nagy része – a látszat ellenére – nem elég rétegzett és nem is elég érzéki ahhoz, hogy több történjék velük és általuk, mint a reflektálatlan nézés, a megnézés legfeljebb.

A kiállítás három részből áll: számítógéppel készült munkákból, akvarellekből és festményekből. Bizonyos értelemben mindegyik a percepciót vizsgálja; közös bennük a fantasztikum és a virtualitás, a látszat és valóság, az okszerű realitás (valami különös, praktikum iránti igény és érzék) megnyilatkozásának és a kósza véletlennek folytonos egybejátszása, mely azonban valóban nem eredményez mást, mint a tudott dolgok értelmes ismétlését. A festmények jó része vagy a mechanikus látás-gondolkodás processzusát illusztrálja – aktuálpolitikai események az üres látvány keretében –, vagy a vágyképek sztereotip banál-mechanizmusát, melyet mintegy unottá szimbolizálnak a sűrűn megmutatkozó raszter és pixel imitációk, melyek úgy viselkednek, mint egy nem túl bonyolultra formázott vizuális világmagyarázat keresztszemes hímzései.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem említenénk meg két festményt, melyek túlmutatnak a többin. Az egyik – a Kék angyal, zöld folyó – enigmatikus vízió Marlene Dietrich és Maoné találkozásáról, fanyarul klasszikus előadásban, mértékletesen adagolt rejtélyekkel, titkokkal. A Van Dyck-barnákkal, lilákkal festett háttérből kivillanó hideg kék sapkák, kalapok, szemüvegek, sápadt-viaszos arcok, fölöttük pedig a kemény, fehér blokkbetű, az M, amely talán kulcsot kínál a bizarr jelenet értelmezéséhez a látszaton és láthatón túl. Tételezzük fel, hogy az M a mágiát jelenti, vagy egyenesen céloz Rózsakereszt Keresztély „M” című legendás és alapvető művére, mely a keleti és nyugati misztikát, mágiát, okkultizmust, az alsó és felső erőket (Marlene „megfordult” angyal, Maoné szenvedő ördög, a rendőr asszony közvetítő a maga kiismerhetetlen módján), tehát az innenső és túlsó hatalmakat írja le az örökkévalóságból az örökkévalóság számára, mint ahogy az M lehet a héber MEM betű átírása is, a MEM-é, mely vizet jelent, s ugyancsak az időtlenséget, az egymásba alakulást szimbolizálja.

A másik kép – Civilek és fegyveresek – színben, kompozíciós technikában hasonlóan szcenírozott munka, ám ennek terében az „okkult” utalások nem a misztikára magára, hanem a művészettörténet mágikus jeleneteire irányulnak. Goya és Manet meg a szocreál festészet toposszá lett kivégzés-kihallgatás képei formálódnak tovább, s kapnak újabb jelentést azzal, hogy Révész értelmezésében – joggal – csúszik egybe, hasonul, alakul egymásba a hős és a néző, a staffázs-figura és az áldozat, a „valaki” és a „senki”.

Révész László László – hozzá nagyon is közel álló nemzedéktársaival, Böröcz Andrással és Roskó Gáborral együtt – mintha zavarban lenne. Kiállítása után úgy rémlik, nem tud mit kezdeni azzal a szereppel, melyet a nyolcvanas évek elején, indulásakor vállalt: az intellektuális kívülálló, az inkognitóban működő posztmodernista rosszcsont szerepével, mely végül rákövesedni látszik most már.