Skip to main content

A sors üressége és hidegsége, melybe olykor egy kis gazdagság és melegség is vegyül

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(Révész László László munkái a Palme Házban)


Rendes, szaftosra érlelt közhellyel intellektuális kalandnak is nevezetnénk Révész László László új képeinek sorát, ám szögezzük le mihamarabb: a kiállított munkák által megrajzolt út jobbára izgalmak nélkül zárul önmagába; nemigen szegi be sem felfedezés, sem érzéki feloldódás a menetet.

Ilyen értelemben tökéletes a kiállítás címe: Tudomásulvétel, tökéletes, mert a nézőnek valóban nincsen más dolga, mint tudomásul venni – elfogadni rezzenetlen – Révész képeit, nyugtázni a szándékot, mellyel a festő a világ tudomásul vételének esélyeit, lehetőségeit s magát a processzust igyekszik leírni. Révész intenciója és a nézőnek jutó feladat azonban többnyire nem esik egybe, mégpedig azért nem, mert a munkák sugallta világ(kép) túlságosan merev, zárt és mechanikus. A sugallat egyszersmind meglepően didaktikus, minél fogva az értelmezésnek meglehetősen csekély szabadságot kínál. Habár Révész bizonyos iróniával vagy legalábbis szkepszissel adja címül a tudomásulvétel közönnyel, frigiditással, távolságtartással erezett fogalmát, a festmények nagy része – a látszat ellenére – nem elég rétegzett és nem is elég érzéki ahhoz, hogy több történjék velük és általuk, mint a reflektálatlan nézés, a megnézés legfeljebb.

A kiállítás három részből áll: számítógéppel készült munkákból, akvarellekből és festményekből. Bizonyos értelemben mindegyik a percepciót vizsgálja; közös bennük a fantasztikum és a virtualitás, a látszat és valóság, az okszerű realitás (valami különös, praktikum iránti igény és érzék) megnyilatkozásának és a kósza véletlennek folytonos egybejátszása, mely azonban valóban nem eredményez mást, mint a tudott dolgok értelmes ismétlését. A festmények jó része vagy a mechanikus látás-gondolkodás processzusát illusztrálja – aktuálpolitikai események az üres látvány keretében –, vagy a vágyképek sztereotip banál-mechanizmusát, melyet mintegy unottá szimbolizálnak a sűrűn megmutatkozó raszter és pixel imitációk, melyek úgy viselkednek, mint egy nem túl bonyolultra formázott vizuális világmagyarázat keresztszemes hímzései.

Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem említenénk meg két festményt, melyek túlmutatnak a többin. Az egyik – a Kék angyal, zöld folyó – enigmatikus vízió Marlene Dietrich és Maoné találkozásáról, fanyarul klasszikus előadásban, mértékletesen adagolt rejtélyekkel, titkokkal. A Van Dyck-barnákkal, lilákkal festett háttérből kivillanó hideg kék sapkák, kalapok, szemüvegek, sápadt-viaszos arcok, fölöttük pedig a kemény, fehér blokkbetű, az M, amely talán kulcsot kínál a bizarr jelenet értelmezéséhez a látszaton és láthatón túl. Tételezzük fel, hogy az M a mágiát jelenti, vagy egyenesen céloz Rózsakereszt Keresztély „M” című legendás és alapvető művére, mely a keleti és nyugati misztikát, mágiát, okkultizmust, az alsó és felső erőket (Marlene „megfordult” angyal, Maoné szenvedő ördög, a rendőr asszony közvetítő a maga kiismerhetetlen módján), tehát az innenső és túlsó hatalmakat írja le az örökkévalóságból az örökkévalóság számára, mint ahogy az M lehet a héber MEM betű átírása is, a MEM-é, mely vizet jelent, s ugyancsak az időtlenséget, az egymásba alakulást szimbolizálja.

A másik kép – Civilek és fegyveresek – színben, kompozíciós technikában hasonlóan szcenírozott munka, ám ennek terében az „okkult” utalások nem a misztikára magára, hanem a művészettörténet mágikus jeleneteire irányulnak. Goya és Manet meg a szocreál festészet toposszá lett kivégzés-kihallgatás képei formálódnak tovább, s kapnak újabb jelentést azzal, hogy Révész értelmezésében – joggal – csúszik egybe, hasonul, alakul egymásba a hős és a néző, a staffázs-figura és az áldozat, a „valaki” és a „senki”.

Révész László László – hozzá nagyon is közel álló nemzedéktársaival, Böröcz Andrással és Roskó Gáborral együtt – mintha zavarban lenne. Kiállítása után úgy rémlik, nem tud mit kezdeni azzal a szereppel, melyet a nyolcvanas évek elején, indulásakor vállalt: az intellektuális kívülálló, az inkognitóban működő posztmodernista rosszcsont szerepével, mely végül rákövesedni látszik most már.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon