Verrasztó Zoltán

Nyomtatóbarát változat

– kérdezi Valkó János a Beszélő 1990. május 19-i számában.

Cikkét, gondolatait igen nagy érdeklődéssel olvastam. E témában laikusként sokszor eltűnődtem már az általa megvilágított problémákon, és most oszlott el igazán minden kétségem afelől, hogy az atomenergia felhasználása nem szakmai, hanem politikai kérdés.

Csernobil katasztrófája bebizonyította, szinte teljesen mindegy, hogy Európa mely részén történik nukleáris baleset, a következmények óriási területekre – akár az egész Földre is – kihathatnak. Hát, ha az esetleges káros hatások elől elzárkózni úgysem tudunk, az előnyeiből miért zárjuk ki magunkat? Miért ne inkább arra törekedjünk, hogy a világ bármely országában csak olyan nemzetközi ellenőrzés mellett épülhessen és üzemelhessen atomerőmű, ami mindnyájunkra megnyugtató?

Önkormányzatokat!

Igazi politikai kérdésnek azonban még nem is ezt tekintem, hanem egy olyan működőképes döntési mechanizmus kialakítását, amelyben mi, polgárok, nem tiltakozunk érzelmi alapon szakmai érvek ellen. Amikor nem „felülről” adott utasítás, hol legyen az atomerőmű és hol a hulladéktárolója! Kívülről és messziről könnyen soroljuk a meggyőző szakmai tényeket, de talán elsőként tiltakoznánk, ha felső utasításra a közelünkben kezdenék építeni!

Elengedhetetlen tehát az önkormányzatok szerepvállalása e feladatok megoldásában. Akarják ők maguk odavonzani a településüket gyarapító adóért, környezethasználati díjért, munkaerő-foglalkoztatásért, esetleges egyéb kedvezményekért akár a kiégett nukleáris hulladékok tárolóját is! Az állam szakapparátusának a feladata az eddigi „kijelölés” helyett arra kell korlátozódjon, hogy valamennyi szakmai követelmény szempontjából felülvizsgálja-vizsgáltassa az elképzelést, megakadályozva a visszaéléseket, akár a helyi vagy pillanatnyi érdekek alapján történő intézkedéseket. Magyarán: ha például egy jövőbeni atomerőmű „megveszi” egy település lakóit, hogy fogadják be a nukleáris hulladékot, s ehhez „megvette” a szakértői alátámasztást is, az állam környezetvédelmi szakhatósági feladata kell legyen ennek a megnyugtató szakmai felülvizsgálata.

Ha sikerülne ezt a politikai utat megtalálni a gyakorlatban is, kétségtelen, hogy hazánk találhatna módot a hulladékanyagok megnyugtató elhelyezésére, csupán a földtanilag megfelelő területekre kellene egyedi műszaki megoldásokat konstruálni.

Okozhat-e a jól kezelt hulladék sugárszennyezést?

Az elmúlt tíz évben több, kül- és belföldön megjelent cikkben foglalkoztam azzal a gondolatkörrel, mely szerint a környezetvédelemnek szakítania kellene azzal a statikus szemléletével, mely a földnek, víznek és levegőnek, mint elemeknek a védelmét tűzi ki célul.

Meggyőződésem, hogy a hatékony környezetvédelemnek a változási folyamatok kulcsát kellene keresni. Vissza kell térnünk a klasszikus földrajzi tájfejlődési folyamatok vizsgálatához! Eszerint a tájalkotó tényezők, úgymint földtani szerkezet, földtani felépítés, domborzat, éghajlat, vízrajzi viszonyok, élővilág és talajtakaró változásai okozzák a táj fejlődését – ami végül is a környezet változása. Éppen az lett napjaink problémája, hogy a társadalom már kivétel nélkül minden tájalkotó tényezőre hat. A folyamatok összegeződnek, s így végül nem lehet megjósolni a táj egészének, tehát környezetünknek a változásait.

Ebből kiindulva kellene végiggondolni, hogy a különböző lehetséges – vagy legalábbis „szóba jöhető” – hulladékelhelyezési megoldások milyen következményekkel járhatnak, hogyan hathatnak az egyes tájalkotó tényezőkre.

Mi történhet ezer méter mélyen?

Ismeretes, hogy egyik javasolt színhely a mecseki uránércbánya lenne. Nehezen tudom elképzelni, hogy ez ellen megalapozott érvek szólhatnának.

A kérdés megértéséhez kissé bele kell mennünk a szakmai részletekbe. A mecseki uránérc zöme könnyen oldódó uránium-karbonát. Ezek a perm időszak nedvesebb, melegebb fázisában oldott állapotban vándoroltak az üledékgyűjtőbe, és ott akkumulálódtak. Az üledékgyűjtőben lejátszódó folyamatok (különösképpen az adszorpció) a vizekben és a kőzetekben egyaránt megváltoztatják a sugárzó elemek közötti radioaktív egyensúlyt, és radonban gazdag vizek keletkezéséhez vezetnek. Ilyeneket ismerünk a Rudas vagy Gellért-fürdőből, a hévízi tóból vagy sokkal nagyobb radioaktivitással Tusnádfürdőről, Borszékről. Tekintettel arra, hogy az üledékes kőzetek is gyakran tartalmaznak kis koncentrációban rádiumot, a vulkáni kőzetek pedig átlagosan ennek öt-hatszorosát, nem egyedülállóak az előbb említett példák. A Keleti-Kárpátok fiatal vulkáni területein – Székelyföld nagy részén – igen sok, mérsékeltebben radioaktív forrást ismerünk. Ezek zömét a csapadékvíz táplálja, mely 30-50 méter mélységig leszivárogva keveredik a posztvulkáni hasadékvizekkel, erősen hígítva azokat, majd gázokat is felvéve ismét felemelkedik.

A Gyergyói- és a Csíki-medence vízföldtani viszonyainak például meghatározói a hasadékvizes források, melyek a talajvíznek is jelentős utánpótlódását biztosítják, jelentősen növelve ezzel az érintett területek általános sugárzásszintjét.

A szakirodalom szerint a radioaktív vizek éppenséggel gyógyhatásúak. Lehetséges azonban az is, hogy az ilyen területeken élők szervezete idővel feltöltődik radioaktív elemekkel.

Ezek a földtani párhuzamok arra utalnak, hogy a mecseki uránbánya felhagyott táróinak vizes voltát sem tekinthetjük eleve ellenérvnek a radioaktív hulladékok elhelyezésével szemben. De nem hagyatkozhatunk csak a természeti folyamatokra. Ennél nagyobb biztonságra kell törekednünk. Például a Valkó János által emlegetett üvegbe ágyazásos technológia mellett még olyan természetes anyagokat is lehet alkalmazni, melyek lassú kioldódás esetén is a radioaktív elemek adszorpcióját segítik elő. Megfelelő szigeteléssel a kioldódás folyamata tovább lassítható. Meg kellene vizsgálni, hogy 1000 méter mélységből ez a radioaktív víz hogyan válhatna a felszín alatti vízforgalom részévé, milyen irányú áramlásokon keresztül, milyen hígulást követően juthat ismét a felszínre. Kétlem, hogy akár csak megközelítené egyes területek természetes radioaktivitásának értékét – több ezer év múlva!

Szükséges akkor, hogy hagyományos erőművekkel szennyezzük a levegőnket?

Hogyan tovább?

Az előzőekben felvetett gondolatok nem tévesztendők össze egy döntés-előkészítő tanulmánnyal – hiszen az érintett térség vízföldtani feltárása éppúgy elengedhetetlen volna, mint a részletes sugárkémiai elemzés, az anyagforgalom vizsgálata, majd ezek alapján az elhelyezés műszaki koncepciójának kialakítása. Most kell azonban megformálnunk egy olyan politikai rendszer alapjait, melyben mi, állampolgárok, el kell fogadjuk a szakmai döntéseket – ezek azonban értünk történjenek, s ne idegenként kapjuk őket! Ehhez azonban az is elengedhetetlen, hogy ebben is minden visszakerüljön a helyére: a társadalmi érdek, az ettől elkülönülő szakmai államigazgatás és az utóbbit megalapozó tudomány becsülete. Csak ezek alapján beszélhetünk környezetvédelemről is – hiszen az emberi környezet védelme kizárólag a természettudományok olyan szintézisén alapulhat, mely felméri az egyes természeti beavatkozásoknak az emberi környezetre gyakorolt lehetséges hatásait!

Ha végiggondoljuk, hogy a természetben minden olyan elem s számos olyan vegyület is előfordul, melyek az emberre, állatra vagy egyes növényekre veszélyt jelenthetnek, és ezért méregként vagy veszélyes anyagként – hulladékként kezelendők a környezetvédelmi elvárások szerint, nehezebbé válik egyes döntések megindokolása. Arra is gondoljunk, hogy az emberre mérgező anyagok jelentős része mikroelemként létfontosságú – mégha technokrata korunk koncentrált ipari szennyezőgócai szükségessé is teszik, hogy fordítva hangsúlyozzuk e mondatot.

Ugyanez a gondolat kell hogy áthassa a nukleáris hulladékok elhelyezésének vizsgálatát. Kár lenne, ha csupán érzelmi alapon történne. Vagy, ha mégis, akkor mi legyen a Tatabánya környéki urántartalmú eocén barnakőszenekkel, majd még koncentráltabb salakjukkal?

• Környezet