Skip to main content

Kiegészítés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
a Beszélő szeptemberi számában közölt írásokhoz az 1988. júniusi tüntetésről


Az erről szóló beszámolóban olvasom, hogy a június 16-án, Nagy Imre és társainak kivégzése évfordulóján Mécs Imre és Kis János a Szabadság téren a televízió székházának párkányán beszédet mondott, majd ugyanitt (és nem csak a Vörösmarty téren) a rendőrség megpróbálta szétoszlatni a tömeget, mégpedig úgy, amint azt alábbi, Grósz Károlynak írt levelemben közlöm.

„Miniszterelnök úr, hallottam és olvastam a Nagy Imre kivégzésének harmincadik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésekről szóló beszédét. Attól tartok, hogy rosszul informálták önt.


Vezér Erzsébet irodalomtörténész vagyok. Részt vettem 16-án délután a Batthyány-emlékmécsesnél rendezett ünnepségen. Azért csak ott, mert a temetői megemlékezés számomra koromnál fogva túl megerőltető lett volna. No meg azért is, mert féltem, hogy nem találom meg a sírokat. Pedig méltó megjelölésük »a rendszer humanizmusra épülő kötelessége« lenne.

A Batthyány-emlékmécsesnél tettem le hát délután virágaimat, és néhány barátommal együtt vártuk az emlékbeszédet. Senki sem készült »tüntetésre«, bár mint néhány hete a vízlépcső elleni tüntetésen tapasztalhattuk, ezt nem mindig tartják elítélendőnek. Miután azonban virágainkat néhány perc múlva eltávolították, az emlékbeszédre készülő Tamás Gáspár Miklóst pedig fél mondat után rendőrök erőszakkal elhurcolták és a körülállók szemébe könnygázt fecskendeztek, elindultunk a Szabadság tér felé. A televízió székházának lépcsőin ismét összeverődtünk és hallgattuk a megemlékezéseket, mikor megjelent egy sisakos rendőrosztag, és a következőket ordította: »Uraim, a törvény nevében felszólítom önöket, oszoljanak szét!« Aztán másodperceket sem várva gumibottal ütlegelni kezdtek. Én magam is kaptam egy botütést a hátamra.


73 éves vagyok, nem nézhettek tehát éretlen csitrinek. Elhiszi talán azt is, hogy nem én támadtam meg a sisakosokat. Nem vagyok ellenség, csak a gumibotnak vagyok ellensége.

Örvendetes, hogy önök – mint mondta – az atrocitások ellen vannak, de akkor szíveskedjék ezt a belügyi szervekkel is közölni.


Üdvözlettel

Vezér Erzsébet
Budapest”

Rajtam kívül még többen írtak Grósznak, köztük Mécs Imre és mások. Nekik válaszolt, nekem nem. Kérem a fentiek közlését

Köszönettel


















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon