Skip to main content

Magyar Nő A Magyar Ugaron

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Tisztelt Miniszterelnök úr!

Ön névre szóló levelet küldött nekem (bélyeg helyén: „Díj hitelezve”), de engem nem zavar, hogy a népesség-nyilvántartó immáron jogosnak ítélt közvetítésével még néhány millió magyar nő kapta ugyanezt a szöveget. Ha a Magyar Posta bedobta az én magyar postaládámba a tulipántos, fényképes kormányfői pártlevelet, az én saját magyar nevemre, akkor én illő magyar úri módon, erre a levélre most válaszolok.

Nem hittem volna, hogy Önök engem még bármivel is meglephetnek. De ez történt. Megtudtam ugyanis Öntől, hogy én formálom a nemzet közérzetét. Én, buta nő, eddig képes voltam azt hinni, hogy ebben a közérzetdologban a kormánynak is szerepe lehet. De nem. A közérzet rajtam, Magyar Nőn múlik. A minap is, a Batthyány téri ábécében, miközben pakolom a cekkerbe, amit vásároltam, látom, hogy a pénztárnál mögöttem álló magyar asszony kosarában egyetlen darab magyar háromszögsajt árválkodik, és hallom, hogy számtani probléma merül föl a darabka sajt fölött. Mert a kerek doboz árát hattal kell elosztani, és így bizony egy háromszögre tizenegy forint valamennyi jut. De az én sorbéli szomszédasszonyom úgy vélte, nyolc negyven lesz a fizetnivaló. Kinyitotta még foszlott műanyag pénztárcáját, de látszott, hogy ez már csak kétségbeesett színjáték, reménytelen kotorászás a magyar pénzérmék között. Aztán motyogás, „Hát annyi nincs nálam”, és pánikszerűen gyors menekülés. A kosár, a háromszögű sajttal, ott maradt a pénztárosnő előtt. Aki szintén magyar nő, mint mindannyian ez hazában, nem tudom, tudja-e Miniszterelnök úr, hogy mi itten mindannyian magyarok vagyunk, bárkire is szavazunk – szóval ez az én magyar nőtársam, aki reggeltől estig ott rostokol a pénztárban, és nem ér rá szociális érzékenységet kifejleszteni magában, mert ahhoz túl sok saját gondja van, utánakiabál: „Hé! A kosarat talán elvinné?!” Uram, Miniszterelnök úr, én annyit tudtam a hazáért tenni, hogy odasuttogtam a pénztárosnőnek: „Hagyja, majd én elviszem.” Mit tenne Ön ilyen helyzetben, ha magánember lenne? Mert ha jól emlékszem, volt Ön már magánember ennél sokkalta kényesebb szituációban is.

A sajtról lemondani kényszerült asszony közérzete aznapra biztosan el lett rontva. Hát ne tessék énrám hárítani a felelősséget a közérzetért. Ön is vállalhatna magára valamit. Ebben a nekem szóló levélben azt is közli, nem először, hogy a kiegyensúlyozott változások akkor folytatódnak, ha én az Ön pártjára szavazok. Milyen változásokra gondol?

A múltkor a hatos villamosra fölszállt egy fiatalember. Olyan, de olyan napbarnított volt, meg a haja-szakálla is olyan, de olyan fényes fekete, hogy még egy közepesen dresszírozott szkinhednek is égnek állt volna a fejbőre tőle. És tudja-e, Miniszterelnök úr, mi ékeskedett a zakója hajtókáján? Egy akkora nagy koronás magyar címer, amekkorát én még kabáthajtókán életemben nem láttam. Kapaszkodott a fiú a magyar villamos magyar fogantyújába, busa nagy idegen fejét a karjára támasztotta, enyhén mozgott az ajka. Beszélt magában? Imádkozott, hogy ne bántsa senki, hiszen ezért is tűzte ki a címert? Képzelgések. Mert az is belefér, hogy derék magyar gyerek volt, hiszen hát eléggé keverék nép vagyunk mi itt, ettől is nem hülyültünk még el egészen… Éreztem, hogy valaki néz. Egy nő, egy másik magyar nő a magyar villamoson. Azt nézte, ahogy én a fiatalembert nézem. Összeakadt a tekintetnünk, egy pillanatra meg is állt, és semmi kétségem afelől, hogy ez az asszony ugyanarra gondolt, amire én. Szomorúság volt a tekintetében, hogy ide jutottunk. Senki nem szólt egymáshoz semmit. Utaztunk. Éltük a magyar mindennapokat.

Ön még sok mindent ír nekem, Miniszterelnök úr, sok általánosságot, ezekre én, látja, csacska női konkrétumokkal tudok válaszolni. Tekintse tájékoztatásnak, hiszen Ön mostanában nem járt közértben vagy villamoson. Majd fog újra, nemsokára. De akkor mi már nem fogunk levelezni egymással.

Csak olyanokat aztán tényleg ne tessék nekem mondani, hogy én, magyar nő, az én helytállásommal többet tettem a nemzet emelkedéséért, mint az „olykor civakodó, gyűlölködő politikusok”. Mert ha ez így van, miért nem tetszett nekem már rég átadni a hatalmat? Hogy a nemzet végre emelkedhessek?

Búcsúzóul még valamit, ha már ilyen jól elbeszélgetünk. Hasson oda, drága Miniszterelnök úr, Ön, aki annyira tudja, mekkora támasza és talpköve vagyok én az édes hazának és az egészséges nemzetnek, hasson oda, hogy ezekben a hátralévő hetekben már ne kelljen agyvérzést kapnom a tévé előtt a pálffygéktől. Mert tetszik tudni, csak fölbosszankodom, márpedig az senkinek se jó, ha a nők idegesek lesznek.

Tisztelettel:

Lángh Júlia (Magyar Nő)




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon