Skip to main content

Miénk a miniszterelnök

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

lt [Solt Ottilia]: Világhír


A napokban – a párizsi Republique állomáson, ami az afrikai bevándorlók kavargó, hangos és szegény városrészének központja – lerobbant, fekete bőrű clochard szállt be a metróba, kis kerekes kocsin húzva maga után jellegzetes reklámszatyrokban tárolt javait. Némi szemlélődés után megszólított egy szintén fekete bőrű, csinos, fiatal nőt: „Te hová való vagy?” „Martinique-ra” – válaszolt a nő. A hajléktalan aztán a fekete szépség társaságában lévő fehér fiúhoz fordult: „Persze, te született francia vagy!” „Nem, magyar vagyok” – jött a válasz. „Á, Magyarország! – élénkült fel az afrikai.


Matkó István, a miniszterelnök személyes tanácsadója: Amikor engem Horn Gyula felkért tanácsadónak még a választások előtt, azt mondtam, hogy a jövőbeni tevékenységének, akármilyen pozícióba kerül, csak az lehet az alapja, hogy ebben az országban teljes körű, nyílt eszmecsere folyjon. Minden kérdésre, amit feltesznek, és mindenkinek, aki interjút kér, válaszolni kell, és a nyilvános beszélgetéseken kívül is rendszeresen találkozni kell a média legbefolyásosabb véleményformálóival. Az első ilyen találkozóra már augusztus 20-a előtt sor került. Ez az alapelv, hogy senkit nem utasítunk vissza, sajnos tarthatatlannak bizonyult. Naponta húsz-huszonöt megkeresés érkezik, és a miniszterelnök mégsem töltheti az egész munkaidejét nyilatkozatokkal, mivel egyéb dolgai is vannak. Egy sor rádióműsortól is megkeresték már, és a rádiós kollégáknak is számos esetben kénytelenek voltunk nemet mondani, illetve a türelmüket kértük. És amikor már felgyűlt a rádióval szemben egy sor „adósságunk”, akkor a miniszterelnök azt mondta, hogy most van egy kis időm, ezen a vasárnapon időt tudok szakítani egy nagyobb interjúra, és itt van néhány igen fontos kérdés, mint a Melescanu-látogatás, a bonni út, az Európai Unióhoz való viszony, a határnyitással kapcsolatos ünnepségek, most volna mit mondanom. Ezt a vétket vállalom, az időpontot mi kértük, azt mondtuk, hogy ezen a napon, ha nektek is megfelel, a tiétek a miniszterelnök. Lehet, hogy éppen az adott műsor szerkesztői nem kezdeményezték ezt a beszélgetést, de mi ezt úgy fogtuk fel, hogy most tudjuk kielégíteni a rádiós felkéréseket, amelyek, ismétlem, sok műsortól és sok szerkesztőtől érkeztek. És mi azt sem mondtuk, hogy ez a Világórában legyen vagy más műsorban, ezt nem nekünk kellett eldönteni, hogy hova lehet ezt az interjút elhelyezni. Szó sem volt arról, hogy ez ellen bárki tiltakozott volna, egyedül azzal kapcsolatban merült fel kérdés, hogy milyen időtartamú legyen ez az interjú. Erre azt mondtam, hogy időtartamot nem tudok mondani: a miniszterelnök rászánta magát, hogy beszél. Ez a dolog háttere, és bizonyára a jövőben is lesz ilyen. Meggyőződésem szerint ha a miniszterelnöknek mondanivalója van, akkor minden demokratikus országban jelentkezhet, hogy azt el szeretné mondani.


Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon