Skip to main content

Mítosz és valóság

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Csak azért nem szégyellem az alább következő vallomást, mert azt hiszem, sokunk közös érzeményeiről szól. Őszülő gyermekként nyugodtam meg – nem először az elmúlt szűk fél esztendő alatt – Göncz Árpád október 23-i parlamenti beszédét hallgatva.

Már csak föl-földerengett néha az elmúlt zord évtizedek csoportos magányában az a hajdani biztonság, ami rég elveszett; a gyereké, akihez okos, megértő felnőtt beszél. Igazsága világos, bár nem biztos, hogy könnyű.

A Fekete Doboz filmjében (1988, Párizs–Budapest); a kivégzés 30 éves évfordulóján készült, talán majd nyilvánosan is láthatjuk) Szilágyi Júlia, a kivégzett Szilágyi József lánya emlékezik. Kislány volt, évekig várta haza az apját, álmodozott. Jöttek ki a börtönökből sorba a többiek. Egy házban laktak Gönczékkel, együtt nőtt a négy apátlan Göncz gyerekkel. Hazajött „Pibám” (Árpi bá’-m). A kislány ott szöszmötölt a pótapa körül, nem szólt, várt. Egyszer csöndben megszólalt a későbbi köztársasági elnök: „Julikám, már senki nincs bent.” – ”Akkor megértettem, hogy meghalt apám.”

Erről a biztonságról beszélek. Nem másról. Az igazság biztonságáról. Persze „Pibám” melegébe vonta az árvát. Kemény, erős ember lett Szilágyi Juliból.

„Sokáig tartott, s nehezünkre esett, hogy elfogadjuk a valóságot”  mondta Göncz Árpád október 23-án, az élet iránti büszke alázattal –, „nem mi csináltuk, hanem a forradalom csinált mibennünket.” A valóság kíméletlen és szeretetteli tiszteletéről szólt Göncz beszéde. A valóságot megismerve és vállalva kell akarnunk „közösen nemzetté nemesedni”. S ha képesek vagyunk rá, csak a pokol kapui vehetnek erőt rajtunk. Csak a pokol kapui.

Göncz Árpád után a miniszterelnök beszélt. „A népek történetének vannak mélyen elemzett, mélyen átélt, kegyetlen tanulságokat tartalmazó, racionális konzekvenciái. De kell, hogy legyenek a mitológia tárgykörébe tartozó, mitológiaként őrzött, átélt eseményei is. Ha nincs mitológia, akkor nincs lelki közösség… a nemzet lelkiségének, a nemzet hitének, akaratának egy történeti képbe való megőrzése és összegyűjtése.”

Azt a kis biztonságot, ami még megadatott nekem, köszönöm „Pibám”-nak. És külön köszönöm, hogy megemlítette a „kis csöveseket”. Akik, ha élnek, megőszültek már, velem együtt.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon