Benedek Mihály

Nyomtatóbarát változat

„A név: örökség, hitbizomány, s nem egyéni, hanem családi tulajdon, amit kegyelettel illik megőrizni” – írta egy helyütt Babits. Magam is így vallom, bár sokáig próbáltam tiltakozni ellene, hogy nevem hallatára az emberek az őseimről vagy a rokonaimról kezdjenek beszélni, mintha nem is én, hanem apám, nagyapám vagy a dédapám állna előttük. Áldás ez vagy átok? – nehéz eldönteni, annyi mégis bizonyos, hogy e név viselőjét mindig az ősök árnya kíséri, tetteit az elődök emlékén átszűrve ítélik meg.

Ezért érzem személyesen is sértőnek azt az írást, amelyet nagybátyám, Benedek István a Hitel szeptember 19-i számában közölt a magyar–zsidó viszonyról Nemzetiség és kisebbség címmel. Néhány éve maga is büszkén vallotta és vállalta nagyapja, Benedek Elek Testamentumának és életének egyik legfőbb erkölcsi parancsát: „Állj a védtelenek, gyengék közé: az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.” Egykori szabadkőművesként bizonyára maga is egyetértett azokkal az eszmékkel, amelyeket apja, Benedek Marcell, a Symbolikus-páholy tagja írt 1948-ban: „Csak egyet lehet tenni, de ezt meg kell tenni, ha kétségbe nem akarunk esni az emberiség sorsán: a harmincesztendős kondicionálással, két világháborúval, faji és nemzeti uszítással beteggé tett ösztönöket meggyógyítani, egészséges alapjaikhoz visszaterelni. Ennek útja pedig nem kondicionálás, hanem – hála Istennek, hogy ez a szó épségben van még: a nevelés.” „A nemzet emberekből áll – írja Benedek Marcell –, emberi hibákkal és erényekkel. »Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak« – idézhetjük Széchenyit. …Nem, alábbvalóak nem vagyunk; de egy nemzetet, még kevésbé fajnak nevezett közösséget sincs jogunk lenézni.”

Nem tudok mit kezdeni ezek után a Hitelben olvasható kijelentésekkel: „…a zsidóság egy része… büszke arra, hogy ugyanolyan aljas tudott lenni, mint a fasiszták, aztán úgy belejött a garázdálkodásba, hogy abba se tudja hagyni. Ott tartunk, hogy csöndben judeokráciára tör, hangosan pedig leantiszemitáz mindenkit, aki a hatalmaskodásuk ellen föl meri emelni a szavát.”

E minősíthetetlen helyzetértékelésnél semmivel sem jobbak azok a fenyegetések, amelyeket éppen ő, az ösztönök világának ismerője címez ennek a kisebbségnek: „A zsidóságnak az a része, amely nem akar magyarrá integrálódni, kisebbségnek nevezi magát, és ellenzékbe vonul. Ez rendben van addig, amíg konstruktív ellenzékként viselkedik. De ha azt az obstrukciós módszert folytatja, amit eddig gyakorolt, súlyos következményekkel kell számolnia.” Nem tudom, a zsidóságnak melyik részére gondol, ahogy azt sem, miféle magyarsághoz kéne ennek a résznek integrálódnia. De azt gondolom, hogy magára valamit is adó közírónak óvakodnia kellene az efféle kioktatástól. Nem értek a politikához, de szerintem nem is a mi dolgunk eldönteni, hogy egy ellenzék mikor és mennyiben konstruktív. Azt viszont számtalanszor bebizonyította a történelem, hogy nem jó, ha írók gyanús politikai érdekek kiszolgálóivá válnak.

„Könyörtelen harcok idején olyan erővel kell felgyűjtenünk magunkban a humánum gondolatát és átérzését, hogy kisugározhassuk a világba. Szétfolyó, általános szólamok helyett cselekvésben, itt, magunk között kell a testvéri szeretetet megvalósítanunk” – mondotta 1949-ben, nagymesteri székfoglalójában nagyapám, Benedek Marcell. Ezt a szemléletet vallja a család négy generációja. Éppen ezért azok a gondolatok, amelyek nagybátyám cikkében olvashatók, számomra, és azt hiszem, minden tisztességes ember számára elfogadhatatlanok.

• Hátsó oldal