Litván György

Nyomtatóbarát változat

Két régi kiadványt lapozgatok. Az egyik „A diadalmas forradalom könyve”, alcíme szerint „A népkormány tagjainak, a forradalom szereplőinek és 75 magyar írónak önvallomása, a forradalmi napok hiteles krónikája”, amely 1918 végén jelent meg Gellért Oszkár szerkesztésében. A másikat éppen hetven esztendeje, 1923 őszén adták ki, „Öt év múltán” címmel, Búza Barna, Dénes Lajos, Fényes László, Nagy Vince, Rupert Rezső, Supka Géza, Szász Zoltán és Vámbéry Rusztem, címlapján töviskoszorúba foglalt, szomorú őszirózsával.

A két könyv hangneme különbözőbb már alig lehetne, mégis van bennük valami közös: az 1918-as nemzeti-demokratikus forradalmat a győzelem idején is, a bukás után is igazi fordulópontnak, történelemalakító eseménynek tartották a kortársak.

S nem is akármilyenek. „Sohase siessetek, írók – írta Kosztolányi Dezső. – Egyik kedves, okos és művelt barátom 1918. október 29-én elutazott Zürichbe, hogy – mint mondta – »élményeket szerezzen«. Október 31-én sokat gondoltam rá, a puskaropogásban, a budapesti tömeg mámoros diadalordításában. Szegényke!…”

Vagy Krúdy Gyula: „Pár sorban nem is lehet azt megírni, hogy miért diadalmaskodott oly játszi könnyedséggel Magyarországon az októberi forradalom. Egy tudós alapos munkája, egy emberélet reászántsága és egy mindentlátó költő fantáziája kell ahhoz, hogy a forradalom hallatlan diadalmát megérthessék azok, akik nem élték át az utolsó negyedszázadot Magyarországon.”

„Lehengeredett az a mázsás súly, ami a mellünket, az agyunkat nyomta – vallotta Lengyel Menyhért. – Ki lehet ordítani, hogy utáltuk ezt a bestiális vérengzést, amit ötödik esztendeje rendeztek a világban… Az emberiség jövőjében való hitet, amit teljesen elvesztettem, kezdem visszakapni.”

„Én nem tudok a történelemben forradalmat, amely első napjaiban dicsőségesebb szépségű jelenségeket mutatott volna – lelkesedett Magyar Lajos. – A legtündöklőbb jelenség az, amit a munkásság csinált. Hódolat, glória a szervezett munkásságnak, mert ő védett, mentett meg legtöbbet.”

De még a higgadt és rezervált Schöpflin Aladár sem maradt közönyös: „A magyar nemzeten hatvan év óta a hazugság uralkodott. Hazugság volt, hogy a dualisztikus államforma kell a magyarnak. Minden magyar szívében függetlenségi volt… S a hazugságoknak ez a szervezete megfertőztette levegőnket, úgy hogy már kezdtük nem tudni, mikor hazudunk és mikor mondunk igazat. Ha a forradalom kitisztogatja életünkből a hazugságok e tömegét, már akkor is nagy dolgot csinált.”

Öt év múltán, Bethlen István kormányzása idején, „a feledékenyek memóriáját felfrissítendő”, Dénes Lajos volt tankerületi főigazgató és a Barcsay utcai főgimnázium fegyelmi eljárás alá vont és elbocsátott tanára egy csokorra valót publikált gróf Apponyi Albert, páter Bangha Béla, Prohászka Ottokár püspök, Csernoch János hercegprímás, Milotay István és más konzervatív, illetve 1919 után jobbfelé orientálódott közéleti nagyságoknak a forradalom és a Károlyi-kormány melletti állásfoglalásaiból. „Ha azoknak a nyilatkozatain indulnánk el, akik a mai fórumon ágálnak – írta –, azt kellene hinnünk, hogy az októberi forradalomban tényleg csak az a kis exkluzív társaság volt érdekelve, amelyet a mai szentek »októberi bűnszövetkezet«-nek szoktak titulálni. De ha az akkori újságokat lapozgatjuk, ámulva látjuk, hogy közéletünk minden jelentős faktora – egyesek és intézmények – sietett a Nemzeti Tanács elé, hogy hűségesküt tegyen. Nemcsak formaságból – vagy amint ma mondanák divatos frázisokkal: »a terror hatása alatt.«”

Szász Zoltán, a kiváló és bátor publicista, akit rendíthetetlenül demokratikus magatartása és tevékenysége miatt mind a vörös-, mind a fehérterror lecsukatott, 1923-ban is bizakodóan ítélte meg az akkoriban folyamatosan gyalázott forradalom jövőjét: „A Károlyi-uralomról is meg fogja állapítani a tárgyilagos történetírás és társadalomtudomány, hogy ha gyászos örökségek terhe alatt össze is roskadt, törekvései és szelleme a magyar történelem egyik legnemesebb fejezetévé avatják. Ez a korszak beleirányította végre a magyar politikát és társadalmi életet az emberiség művelődési fejlődésének útvonalába… Lehet-e kételkedni abban, hogy céljaihoz és szelleméhez a nemzet vissza fog térni?”

Nem éppen így történt. A történetírás és a történeti publicisztika immár háromnegyed évszázada legnagyobbrészt nem önmagában, hanem az 1919-es tanácsköztársaság függvényében, annak „előkészítő szakaszaként” foglalkozik az őszirózsás forradalommal. A jobboldali és a kommunista beállítás között mindeddig csak annyi volt a különbség, hogy az előbbi lefelé, az utóbbi felfelé vezető lépcsőfokként ábrázolta az 1918–19-es demokratikus intermezzót. Tárgyilagosabb, elemző megközelítésre inkább csak a 80-as években, a Kádár-korszak legvégén és az átmenet kezdetén került sor – átmenetileg. Mert a legutóbbi két évben már ismét feléledtek – méghozzá minden „újítás” nélkül, tekintet nélkül az utóbbi évtizedek kutatási eredményeire – az 1920-as évek bűnbakkereső vádjai és rágalmai, egészen addig, hogy még kormányférfiak is „történelmünk mélypontjának” nevezték az 1918–19-es (ismét egységesnek tekintett) időszakot. S láttam már olyan szennyiratot is, amely címlapján egymás mellé állítja a „nemzetrontóknak” nevezett Kun Béla, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár nevét.

Ám az igazi problémát, a valóban aggasztó jelenséget nem a jobboldali radikalizmus efféle támadásaiban látom. Az „októberisták” elleni indulat éppen 74 éve létezik Magyarországon, különösen az idősebb korosztályok egy részében. Sistergését még a pártállami cenzúra sem tudta egészen elfojtani, ennek szerencsés hiányában pedig még jó ideig fel-fel fog parázslani.

Az igazi probléma sokkal inkább azoknak az erőknek a közönyében jelentkezik, amelyek az 1918-as Nemzeti Tanácsot, a Károlyi-kormányt alkotó pártok – a ’48-as Függetlenségi Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Radikális Párt – kései utódainak tekinthetők. Igaz, a mai liberális, szocialista és szociáldemokrata pártok csak folytatják és kiteljesítik azt a kényszeredett hallgatást vagy frázisos mellébeszélést, amely már tegnapi – a két háború közötti és a háború utáni – elődeik óvatoskodó magatartását is jellemezte.

De akkoriban, legalább pro forma, mégiscsak volt még „gazdája” az őszirózsás, októberista örökségnek.

Ma már – talán a Károlyi Mihály Társaságot leszámítva – ilyet se tudnék megnevezni. Az új magyar demokráciában szégyenletes módon nincs olyan párt vagy számottevő szervezet, amely magáénak érezné és megemlékezésre méltónak tartaná századunkban a magyar demokráciát, a nemzeti függetlenséget és a köztársaságot először megvalósító októbert, ennek eszméit és vezéreit.

Pedig 1918 októbere, amely nem egyedül a romantikus Károlyi Mihály, hanem a következetesen demokrata Jászi Oszkár, a szociáldemokrata Garami Ernő és Kunfi Zsigmond, a protestáns hazafi Juhász Nagy Sándor, a nemzeti liberális Lovászy Márton és Nagy Vince, s az egész modern magyar irodalom forradalma – a magyar modernizáció forradalma – volt, ma is nyugodtan vállalható.

De vállalniuk is kell ma azoknak, akik tudatosan szemben állnak és láthatóan szembe akarnak szállni a két háború közti „neobarokk” s általában az antiliberális hagyományok élesztésével, rehabilitálásával. Vagy-vagy. És mi szebbet, méltóbbat tudnánk ezekkel szembeszegezni, mint az őszirózsa százszor megtaposott jelképét és emlékét, melynek vállalása hetvenöt éve próbája a magyar demokratának.

• Beszélő