(nl–ki) [Neményi László–Kiss Ilona], lt–szeg [Solt Ottilia–Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Írország: az erőszak spirálja

Szombaton az Ír Köztársasági Hadsereg fölrobbantott egy halsütödét a belfasti Shankiel Roadon. A tíz halott egyike az egyik tettes, ezt nem volt nehéz kinyomozni, elég volt megtudni, hogy Belfast Artoyne nevű kerületében lakott, ami ugyanolyan katolikus, mint amennyire protestáns a Shankiel Road. A pokolgépes merénylet tévedés volt: nem haltak meg azok, akiknek meg kellett volna halniuk. Az Ulsteri Szabadságharcosok vezérkarának a katolikus felderítés téves információi szerint a halbolt feletti termekben kellett volna üléseznie. Nem ülésezett. A merényletet megtorlásnak szánták: a nevezett szabadságharcosok ugyanis túl sok ártatlan katolikust lőttek le az utóbbi időben, megtorlásul azért, hogy a katolikusok túl sok ártatlan protestánst…

Ártatlan katolikusok – ártatlan protestánsok. Hogy valójában mennyi az ártatlan katolikus és protestáns Artoyne-ban és a Shankiel Roadon… Az ember szereti úgy elképzelni az ilyen véres törzsi torzsalkodásokat, hogy azokat egy gonosz kisebbség követi el, és a többségnek a front egyik oldalán sincsen köze az egészhez.

Aztán olvassa az ember, hogy artoyne-i szomszédai szörnyű tette után sem határolják el magukat a halott katolikus terroristától, aki szeretetre méltó fickó volt, kedvelte a kártyázást, persze csak kis tétben, valamint imádta a néptáncot és -zenét; és ha sikerült volna a Veszett Kutyát is eltennie láb alól, hát az lett volna a csuda…

Veszett Kutya, egy ulsteri szabadságharcos, aki a minap dicsekedett jogosan azzal a Guardiannek, hogy több tucat katolikus szárad a lelkén. Személyazonossága ismert a rendőrség előtt is, de nincs ellene tanú, mert ő egyfajta hős a Shankiel Roadon, akinek a kocsmában fizetnek egy pofa sert.

Az egyik áldozat – egy 13 éves lány – anyjának nincs kifogása az ellen, hogy a temetésen jelen legyen a lánya katolikus barátnője. És ennek hírértéke van. A két gyerek Amerikában ismerkedett meg egymással egy az amerikaiak által északír gyerekeknek szervezett, toleranciára nevelő táborban. Tíz évvel ezelőtt a halott terrorista is részt vett egy ilyenben…

Oroszország: a vezércsel

Az elmúlt szombaton, október 23-án Jelcin elnök pontot tett az idestova másfél éve lebegtetett „regionális kurzus” végére: kiiktatta az alkotmánytervezetből az egyes köztársaságok és területek szuverenitását. A lépés óriási felzúdulást váltott ki.

Az október 3–4-i lázadás leverésének fő záloga az ún. oroszországi régiók vezetőinek támogatása volt. Cserébe Jelcin azt ígérte nekik, hogy győzelem esetén az új orosz törvényhozás egyik házát ők maguk fogják alkotni: személyesen, hiszen az akkori tervek szerint ez nem választott, hanem kinevezett testület lett volna. Csalatkozniuk kellett: a decemberi választásokon a Szövetségi Tanács tagjaira is szavazni fognak. A másik csalódás a napokban érte az „orosz vidék” vezetőit: a nyáron aláírt Föderációs Szerződés Jelcin ígéretei szerint egy az egyben bekerült volna az új alkotmányba, garantálva a – régi formában megőrzött – területi, etnikai stb. egységek „szovjet szuverenitását” s egymás közötti hierarchiáját. Most azonban kiderült: a december 12-én népszavazásra bocsátandó alkotmánytervezetben már írmagja sem marad az autonómiák egykori szuverenitásának. A győztes orosz elnök október 23-án Jaroszlavlban mondott beszédében kijelentette: „Oroszország első demokratikus alkotmánya, mely egyben a világ egyik leghaladóbb (sic!) alkotmánya lesz, eltörli a köztársasági és területi státust.”

Ezt a döntést ócsárolni és mennybe meneszteni egyaránt lehet. A sztálini–brezsnyevi közigazgatási rendszeren ugyan valóban kevés sajnálnivaló van, az is igaz, hogy a szuverén mint melléknév már csupán alapjelentéséből fakadóan sem fokozható, Jelcin döntése azonban azt jelenti: a központtól való távolság ugyan lehet, hogy egyforma lesz, de a távolság csak a központtól méretik.

A deszovjetizálás jelszava mögött a helyi vezetők szerint egyébként a deszuverenizálás csele rejlik: kemény gazdasági függőség és centralizálás váltja fel az anarchia istállómelegét. Jelcin tanácsadói szerint szó sincs semmiféle „vezércselről”: a régiók a Kremlt – a Fehér Házzal vívott csatájának támogatása fejében – igencsak megfejték; az most vissza akarja szerezni a „tejet”.

Grúzia: újra együtt

Sokan emlékeztetnek mostanában arra, hogy 1991-ben Gorbacsov a Szövetségi Szerződés körüli huzakodásba bukott bele: a köztársaságok egyszerűen humbugnak találták azt, amit a szovjet elnök ígért nekik, s nem mentek el aláírni. Igaz persze, nem is volt hova menni: augusztus 20-ra volt kitűzve az aláírás napja, de augusztus 19-én az egész központot elsöpörte a puccs.

Jelcin akkor még a köztársaságok jogainak fő szószólója volt – Gorbacsovval szemben. De más azóta a nemzeti függetlenséget oly harcosan féltő „szuverénkommunisták” véleménye is. Néhány héttel ezelőtt Sevardnadze még tajtékozva szórta az átkot Oroszországra, azzal vádolva, hogy Abháziában orosz egységeket is bevetettek Grúzia ellen, most viszont maga Sevardnadze kérte a támogatást, hatalmi ellenfele, Gamszahurdia ellen. Igaz, ezt kellő ravaszsággal tette: nem orosz segítséget kért, hanem azt, hogy a Független Államok Közösségének mind a kilenc tagállama vegyen részt a „békemisszióban”. Ebbe még belegondolni is hátborzongató: ugyanazon a köteléken belül harcolnak az eddig egymásra lövöldöző örmények, azeriek s az – őket „szétválasztó” – oroszok. Gracsov honvédelmi miniszter, aki a Poti–Tbiliszi vasútvonal blokádja „feloldásának” s a nyugat-grúziai közutak megtisztításának katonai előkészítésére parancsot adott, illetve Kozirjev külügyminiszter váltig azt bizonygatják, hogy mindez nem beavatkozás Grúzia belügyeibe. Ennek ellenére mindenki számára világos, a régóta vágyott cél, Grúzia „visszacsatolása” húzódik az akció mögött. Sevardnadze szerint ugyan a grúz lakosság 80 százaléka támogatta ezt a lépést, a FÁK-hoz való grúz csatlakozásnak máris bőven van ellenfele: sokan mondják, hogy Grúzia elvesztése túl nagy ár Abháziáért.

Mindenesetre e zaklatott október végére, alig több mint két évvel a szovjet birodalom széthullása után, gyakorlatilag teljesen befejeződött az orosz birodalom helyreállítása: Grúzia is visszatért Moszkvához.

S hogy velünk közben mi lesz? Erről a következő oldalon kockáztatjuk meg sejtéseinket.

(nl–ki)

Lapszemle

A köztársaság kikiáltásának negyedik évfordulójára alig 40 órával, a nemzeti szuverenitás visszaszerzése után nem egészen három és fél évvel a közszolgálati rádió régens-alelnöke megszüntette a reggeli lapszemlét. Nem eléggé pártatlan! Ingyenreklám az ellenzéki lapoknak! Lapszemle pedig nem lesz – mondta ki az elmés verdiktet Csúcs László, miközben annak rendje és módja szerint megkezdte a leszámolást Havas Henrikkel. (A televíziós vezetés pedig Feledy Péterrel. Szó, ami szó, nem gondoltuk volna, hogy az alelnöki uralom alatt aránylag hamar ilyen motorosokért kell majd aggódnunk.) Szóval, persze, a Beszélő munkatársainak s feltehetően olvasóinak sem közömbös a választások kimenetele, éppen ezért felháborítónak, megengedhetetlennek, a sajtószabadság megcsúfolásának tartjuk a közszolgálati médium ilyen szemérmetlen kisajátítását a kormányerők részéről (stb.). De azért főleg nagyon szomorúak vagyunk. Legalábbis e sorok írója. Látva, hogy egy kisstílű kormányhatalom hogyan igyekszik révült alattvalóvá visszalökdösni az 1989-ben olyan diadalmasan, reménykedve felegyenesedő társadalmat, amely – nagyrészt elkerülhetetlenül – annyit csalódott, küszködött azóta. S őszintén szólva alig kevésbé lenne szomorú, ha az apátiába süllyedt alattvalók fölött történetesen liberális középpártok uralkodnának. Csak csöndesen reménykedhetünk: az épp csak megszületett emancipált polgárok Magyarországa túléli az MDF-kormányzás négy évét.

Szimbólum

Másrészt az ember még most, a köztársaság kikiáltásának negyedik évfordulóján, a szabad választások után három és fél évvel is szembetalálkozik azzal, hogy milyen hihetetlen is az egész, hogy mi mindent élt meg. Az ötvenes évek pesti vicce volt Kohn bácsi álma: Eisenhower fehér lovon belovagol Budapestre, és megparancsolja Rákosi Mátyásnak, hogy vegyék vissza Kohn bácsit a Pártba. Nem ér fel e klasszikus vicc abszurditásával az a hír, hogy 1993-ban Moszkvában, a Magyar Köztársaság nagykövetségén az 1956-os forradalom kitörésének évfordulójának alkalmából rendezett fogadásán a díszvendég Vásárhelyi Miklós?

Majdnem észrevétlenül

Miközben az újságok azzal voltak tele, hogy Orbán Viktor hogyan dobta ki egy Fidesz-rendezvényről Ungár Klárát, Fodor Gábort, Molnár Pétert és Hegedűs Istvánt, a parlamentben a költségvetés vitájában az SZDSZ-es Soós Károly Attila fölöttébb jelentős, mellesleg nem kevésbé keserű okfejtést adott elő. Aprólékosan bizonyította, hogy a kormány a jelen helyzetben, az államháztartási deficit adott szintjén semmit nem tehet a gazdasági növekedés gerjesztésére. Még a működőtőke beáramlásának észrevehető arányú növekedésére sem számíthatunk, mert az nemzetközi összehasonlításban már amúgy is igen magas. A gazdaságpolitikai félfordulat – ti. a költségvetési kiadások visszafogása, de a hiány engedékeny kezelése a beruházások ösztönzése végett –, amiről egyesek (nevezetesen éppen Orbán Viktor) beszélnek, nem létezik. Vagy porhintés, vagy a pénzügyi stabilitás gyeplőjének veszélyes elengedése, infláció, nemzetközi adósságválság, kénköves pokol. Egyenlőre nem akadt, aki Soós K. A. érvelését megcáfolta volna. Tán nem is lehet. Tán jobb is, hogy a nyilvánosság ezt a parlamenti beszédet alig vette észre. Szokjuk lassan!

Jó hír

Október 21-én a budapesti Olimpia Szállodában egy másik SZDSZ-es képviselő, Nádori László, egyébként lapunk rendszeres szerzője, átvette az 1993-as Philipp Noel Baker-díjat, amelyet évről évre az UNESCO Sport- és Testnevelési Világtanácsa ítél oda. A díjat P. N. Baker filozófus a maga béke-Nobel-díjából alapította, ezért a sporttudományban sport-Nobel-díjnak nevezik. Nádori László az elismerést Marcel Hebbelinck genti egyetemi tanár javaslatára kapta meg „már régen megérdemelte volna” megjegyzés kíséretében. Gratulálunk, Laci bácsi!

Megálló

Moszkva felé utazva Warren Christopher amerikai külügyminiszter megállt Budapesten. A moszkvai látogatás fontos volt Jelcinnek: demonstrálta, hogy a Nyugat támogatja, hogy csak őt támogatja; ennek Christopher az 1,6, illetve 3 milliárd dolláros amerikai segélyprogram megerősítésével adott nyomatékot. De fontos volt Clintonnak is: a januárra tervezett csúcstalálkozó meg Kazahsztán, Ukrajna ígérete, hogy csatlakoznak az atomsorompó-egyezményhez, némiképp helyrebillentheti az amerikai külpolitika megtépázott tekintélyét. Budapesti villámvizitjével az amerikai külügyminiszter megnyugtatta a visegrádi országokat, hogy azért nincsenek elfeledve. De még inkább megnyugtatta Jelcint és környezetét: a volt szocialista országok és a NATO kapcsolatai csakis a jelenlegi orosz hatalmi központ igényeinek figyelembevételével épülnek. A budapesti látogatás napján, október 21-én, a NATO védelmi minisztereinek travemündei konferenciája is megerősítette, hogy a nyugati szövetség nem vállal felelősséget Kelet-Európa országainak biztonságáért. Peter Steffelen, a Nyugat-európai Unió közgyűlése politikai bizottságának holland elnöke pedig Budapesten szögezte le: Magyarország és a többi közép-európai ország egyelőre semmiféle státusban nem csatlakozhat a nyugat-európai védelmi szövetséghez. Az egykori Varsói Szerződés négy éve függetlenné vált országai együtt és egyszerre mondhatják el: egyedül vagyunk!

lt–szeg

• Kívül-belül