Gyurovszky S. László

Nyomtatóbarát változat

Meciar pártja, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (HZDS) hibát hibára halmoz, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a nagy hanggal követelt önállóság megvalósítására sem koncepcióval, sem szakembergárdával nem rendelkezett. Egyre-másra igazolódik be az a korábbi vélemény, hogy Meciarék csak zsarolni akarták Prágát az önállósággal, s maguk lepődtek meg legjobban, amikor Klausék komolyan vették a szlovák követeléseket, és nem gördítettek akadályt Pozsony „emancipációs” törekvései elé.

Meciar titkos tárgyalásai

Az eseményekből arra lehet következtetni, hogy a HZDS kezdi elveszíteni a fejét. Nemrég például a parlament – a kormány javaslatára – olyan társadalombiztosítási törvényt fogadott el, mely lényegében megbénította a gyermeksegély és az állami szociális hozzájárulás kifizetését. Miután a háromoldalú egyeztetőtanácson a szakszervezetek hiába próbálták rávenni a kabinet jelen lévő tagjait az általános elégedetlenséggel fenyegető helyzet elkerülésére, a tanács felbomlott, és a szakszervezeti vezetők elhagyták a termet. Ezt követően a kormány ahelyett, hogy – menteni, ami menthető – kifizette volna a családok költségvetéséből olyannyira hiányzó szociális juttatásokat, Meciar szavaival élve olcsó kis színjátéknak nevezte a szakszervezetek kétségbeesett tiltakozását. Mindez csupán olaj volt a tűzre, s a kormány végül egy nyílt tévévitában volt kénytelen elismerni súlyos tévedéseit.

Ma már a szlovákiai átlagpolgár számára is nyilvánvaló, hogy az ünnepélyesen kikiáltott önállóságnak és a „nemzeti büszkeségnek” súlyos ára lesz. Nemrég derült ki például, hogy az önállósodás után Szlovákiának nem lesz mivel fizetni a cseh termékek egy részéért, s az így keletkező éves fizetési hiány több mint 10 milliárd koronát tesz majd ki. A nyilvánosság előtt mindig oly magabiztos Meciar kénytelen volt máris meghunyászkodni, s rohanni Klaushoz: 10 milliárd koronás kölcsönt kért tőle egy titkos találkozón. Január elseje óta a szlovák pénzintézetek vezetői is külföldön töltik idejük nagy részét, tevékenységük fő célja most: hitelek szerzése.

A rebellis mohikánok

Mindezek után különösnek tűnhet, miért akadályozta meg a szlovák kormány az utolsó pillanatban Milan Knazko tervezett brüsszeli útját, ahol pedig a politikai tárgyalások mellett jelentős üzleti megbeszélések is várták a szlovák külügyminisztert. Első látásra azért is furcsa ez, mivel egynéhány titkos ukrajnai és oroszországi utat leszámítva az önálló Szlovákia nem dicsekedhet kiterjedt külföldi diplomáciai aktivitással, helyzetére egyre inkább az elszigetelődés a legtalálóbb kifejezés.

A külügyminiszter útjának meghiúsítása Szlovákiában azonban egyáltalán nem keltett meglepetést. Knazkónak ugyanis találkoznia kellett volna Manfred Wörner NATO-főtitkárral, ám mint ismeretes, Pozsonyban most – legalábbis a mérvadó erők – Kelet-orientált politikát kívánnak folytatni, és nagyon is ellenzik az európai integráció felé vezető lépéseket. A hivatalos út gyors lemondása azonban leginkább azokra az ellentétekre vezethető vissza, melyek már jó ideje érlelődnek Vladimír Meciar pártvezér és Milan Knazko, a „bársonyos forradalom” utolsó mohikánja között. Knazko ugyanis nyíltan rosszallását fejezte ki a miniszterelnök autoritárius módszerei miatt, hangsúlyozva, hogy ezek alapján Szlovákiát Nyugaton bezárkózó, diktatórikus vonásoktól sem mentes országként tartják számon.

A szlovák diplomácia vezetője azt is kifogásolta, hogy Meciar politikai egyeztetés nélkül kormányoz, nem tanácskozik sem más politikai pártokkal, sem saját mozgalmával. Ennek köszönhető – Knazko szerint –, hogy kudarcba fulladt a köztársasági elnökválasztás, viharos gyorsasággal fölborult a szociális béke, hogy egyre csak halmozódnak a nehézségek, nő a kapkodás és a káosz.

A rebellis külügyminiszterhez csatlakozott nemrég Rudolf Filkus tekintélyes közgazdász, a HZDS alapító tagja, a szövetségi kabinet volt miniszterelnök-helyettese, aki a kétségbeejtőnek is csak némi eufemizmussal nevezhető gazdasági helyzetben a föderáció megszűntével felajánlotta szolgálatait a szlovák kabinetnek. Meciar azonban vetélytársat látott benne, ezért csupán bécsi nagykövetté kívánta kineveztetni, miután kijelentette, hogy Filkus maga választotta a diplomáciai pályát. A magasfokú politikai kultúrájáról közismert professzor a rádió élő adásában, hallgatók milliói előtt cáfolta Meciar állítását. Természetesen azonnal kegyvesztetté vált.

A hirtelen haragú pártvezér első dühében ki akarta zárni a két „lázadót” a HZDS-ből, ám ez minden igyekezete ellenére sem sikerült. Mindenesetre azt elérte, hogy a legerősebb parlamenti párt eddigi látványos egysége megbomlott, és a HZDS frakciókra töredezik szét.

Elnökválasztási kálvária

A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom megingásának egyik oka a kudarccal végződött elnökválasztásban is keresendő. Az államfő megválasztásához ugyanis az alkotmány értelmében a 150 tagú parlamentben legalább 90 szavazatra van szükség, s ezt a HZDS még csendes koalíciós partnerével, a Szlovák Nemzeti Párttal együtt sem éri el. Ennek ellenére Meciar nem tartotta szükségesnek a pártok közötti egyeztetést, s abban bízott, hogy a második fordulóban valamilyen módon csak megszerzi a hiányzó szavazatokat. Az ellenzék azonban megelégelte a HZDS példátlan hatalomkoncentráló törekvéseit, és ellenőrző pozíciókat követelt magának. Ezt Meciar szokása szerint felháborodottan elutasította, minek következtében a HZDS jelöltje, Roman Kovác látványosan megbukott az elnökválasztáson. A jelek szerint hasonló sors vár a február 15-re kiírt második elnökválasztás HZDS-jelöltjére, Michal Kovácra is, mivel a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom továbbra sem kíván tárgyalni a hiányzó szavazatok megszerzésének módjáról, azaz nem törekszik a kétharmados konszenzus elérésére. Ebben a helyzetben a 76 szavazattal rendelkező egyesült ellenzék is elindítja jelöltjét az elnöki posztra, mégpedig Juraj Svec egyetemi tanár személyében.

Ez a kálvária is Knazko állítását támasztja alá: az egyeztetés hiánya hihetetlenül feszült patthelyzeteket hoz létre, s a végsőkig fokozza a feszültséget. A HZDS többsége tagadja ezeket az összefüggéseket, s nem hajlandó mással megosztozni a hatalmon.

A dolog pikantériája, hogy a szlovák alkotmány értelmében kormányátalakítást csupán a köztársasági elnök hajthat végre — igaz, a miniszterelnök javaslatára. Amíg tehát Szlovákiának nincs érvényesen megválasztott köztársasági elnöke, addig egyetlen miniszter sem hívható vissza, senki sem nevezhető ki. (Pozsonyban például mai napig sincs védelmi miniszter, mivel nincs, aki beiktassa – ezt csak az államfő teheti meg!) Ezért Vladimír Meciar hiába szólította fel nyílt színen lemondásra a külügyminisztert, az hivatalosan senkinek nem adhatja át posztját. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Knazko visszautasította a kormányfő ajánlatát, azt tanácsolva „főnökének”, hogy inkább azokkal a területekkel foglalkozzon, ahol „hiányosságok mutatkoznak” a kormányzati munkában. Mindebből sejthető, hogy amint lesz Szlovákiának érvényesen megválasztott köztársasági elnöke, Meciar első dolga az lesz, hogy javaslatot tesz Milan Knazko visszahívására. A jelek szerint az ambiciózus Roman Zelenayt kívánja helyére kineveztetni. Amennyiben azonban Szlovákiának olyan köztársasági elnöke lesz, aki több párt bizalmát bírja, ez aligha lesz hajlandó követni Meciar szeszélyeit. Knazko tehát egyelőre biztosan ül bársonyszékében, a szlovákiai választópolgár azonban aligha menekül meg az újabb kormányzati botrányok következményeitől.

S végül, de nem utolsósorban az elmúlt heti káosz betetőzéseként: megszűnt a cseh–szlovák korona, és érvénybe lépett a felülbélyegzett szlovák korona. Mindez azzal jár, hogy Szlovákia gazdaságilag teljesen magára maradt, megszűnt a Csehországból eddig Pozsonyba áradó nyílt és rejtett költségvetési támogatás: a becslések szerint Szlovákiában a tavalyi évhez képest mintegy 45-50 milliárd koronás pénzforráskiesés várható. Hogy mindezzel hogyan birkózik meg az önmagát „bölcsnek” nyilvánító szlovák kabinet, nehéz lenne biztosan megjósolni. Az eddigi kaotikus intézkedések, a nyugalomról, „bölcsességről”, előrelátásról és koncepcióról nem nagyon tanúskodó kormányzati lépések nem adnak túl sok okot a bizakodásra. A szlovák választópolgárok egyre inkább kezdenek rádöbbenni arra, hogy a sokat átkozott szövetségi rendszerben mégiscsak béke, biztonság és stabil árak uralkodtak, Meciarék hatalomra kerülése óta viszont csak a feszültség állandó. Pedig Szlovákia még nem ért el a válság mélypontjára.

• Külföld