Zoltán Gábor

Nyomtatóbarát változat

A Fehér-fekete Rakovszky Zsuzsa harmadik kötete. Ugyanolyan karcsú, mint az előző, a négy évvel korábban kiadott Tovább egy házzal: hatvan-egynéhány oldal mindkettő. A Tovább egy házzal harminchárom verset tartalmaz, tagolás nélkül, egyetlen ciklusként; a Fehér-fekete huszonkét versből áll, és ezen belül tizenegy-tizenegy alkot egy-egy ciklust. A szép összefüggések talán akaratlanok, hisz Rakovszkytól eléggé idegen a misztika, nyilván a számmisztika is. Ugyanakkor azt hiszem, semmiképp sem véletlen ez a rend, nagyon is megfelel a verseket alakító arányérzéknek, fegyelemnek.

Fehér-fekete. Két szín. Bár ez vitatható, mondják, hogy az egyik a színek összességét jelenti, a másik ezzel szemben a hiányukat. Mégis, amennyiben színnek tekintjük a fehéret meg a feketét, és körülnézünk, további színeket keresve, nem kell sokáig kutakodnunk. A Fehér-fekete című, kötetnyitó versben újabb szín villan föl:

„Élve dobták a kályhába a patkányt:
előbb a sistergő, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, később finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem.”

Értelmezhettük volna a vers- és kötetcím fehérét és feketéjét annak jelzéseként, hogy ez egy színtelen vagy monokróm kötet lesz, csakhogy a narancsvörös után újabb színek jelennek meg, gyorsan küldött cáfolatként: „kék az ég, a fű zöld.” Jön még smaragd is, meg sárga, hamarosan. Nem, ez már egészen biztosan nem egy monokróm világ kapujának felirata, Rakovszky kötete a továbbiakban ugyanígy bővelkedik színekben – ahogyan más látványokban, és általában, mindenféle érzékletekben.

De hát a színek, bár készségesen fölkínálkoztak, úgy is, mint monokróm, és úgy is, mint sokszínű világ, valójában nem meghatározói a kötetnek. Elég hamar kiderül ez, a már idézett kötetkezdő versben:

„Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.”

Fehér és fekete itt érv és ellenérv; azt jelenti: igen, azt jelenti: nem.


Igenek és nemek a világra. Úgy is mondhatnám, a Teremtésre. Rakovszky kötete egy szüntelen belső vita, egy könyörtelen „megbeszélés” dokumentációja. Egyetlen kérdés, újra és újra: elfogadható-e „ez” itt, ez az egész, éspedig úgy, ahogy van, egyben. Föl se merül, hogy lehetne esetleg válogatni, szortírozni a világ jelenségeit, a kellemesekre, hasznosakra bólintani, a kellemetlenekre, haszontalanokra fejet csóválni. Föl se merül, hogy a költő megnevezze, mely jelenségeket tartja károsnak, hogy a köz üdve érdekében ezeket fölmutassa, kiiktatásukra javaslatot tegyen és mozgósítson. A világ rendjét öröknek és adottnak veszi: ilyen rendről kéne dönteni, elfogadható-e. A rendből következik a patkányok kályhába, a macska-szaporulat fölöslegének vízbe dobatása, meg mindaz a fájdalom és tortúra, amit a további versek fölsorolnak és bemutatnak. A kötet szemlélete, logikája szerint a szocialistának nevezett rendszer is úgy jött el, minden kellékével és körülményével, ahogyan az évszakok, és úgy is tűnik le; és ezeket az évtizedeket ugyanúgy számításba kell venni, mielőtt a világ rendjére a nem vagy az igen kimondatik, mint bármi más körülményt és folyamatot. (Decline and Fall)

Végigolvasva a további huszonegy verset, láthatjuk, hogy mindben az a vita zajlik, melyet a legelső, a címadó bemutat és fölvet. Adalékok igenhez vagy nemhez. Csakhogy ez a beszélő, vívódó könyv mégis csupa játék; alighogy meggyőzött róla, a fehér és fekete nem szín, hanem jel, máris ott a kötet második verse, melynek címe nem más, mint Color Star…

Van a játék, vannak a színek, de egy pillanatra sem lehet kérdéses, hogy van egy alaphang is. Az, amelyet a kötet első sora szólaltat meg: „Élve dobták a kályhába a patkányt” – ez a hang zeng tovább a mondatban, az egész versben, az egész kötetben.

Erős és tiszta könyvkezdő mondat. Kiválogatja, meghatározza a közönségét. Akinek magától értetődő, hogy a patkányt a kályhába, és hogy élve, abból itt közönség nem lesz, mint ahogy abból sem, aki efféle látványtól elfordul, és tudatából a jelenséget magát is kiiktatni igyekszik. Nem szépnek, magasztosnak tartott állat vettetik a lángokba – mondjuk egy hattyú, az jó volna ellenpéldaként, főként, ha elég tág ajtaja van a kályhának, és valahogy át bírjuk rajta gyömöszölni a terjedelmes madarat –, nem, itt patkányról van szó, mely állat természete kártékony, külleme rút, és ugyan ki nem szabadulna meg tőle szívesen, ha életterében a nevezett rágcsáló mégis föltűnne? A kötet beszéde nem is érthető mások számára, csak akiknek a patkányprobléma egyáltalán létezik. Patkányprobléma pedig nem állhat önmagában: ez is a világrend része, éspedig ugyanolyan fontos, mellőzhetetlen része, mint az összes többi.

Rakovszky a legelső mondatba behoz egy képet, a halott rágcsáló csontvázát, idézve Szabó Lőrinc Egy egér halálára című versének csontváz-képét, idézve anélkül, hogy sorokat, szavakat venne kölcsön – ritkán használ vendégszöveget, nem kenyere az intertextualitás –, képet idéz, és a kép által egy mestert.

Szabó Lőrinc versében áll:

„...a lángot
láttuk mögötte, mely – szikráit ontva –
egyforma kedvvel lobbant életet
minden féregben…”,

vagyis van valami közös rágcsálóban és emberben, és ez a föltevés benne van Rakovszky versében is, enélkül a versnek nincsen értelme. A mester megidézése, és ilyen hamar, ilyen hangsúlyos helyen finom és szükségszerű. Finom, mert maga a vers, a versbe épített történet meg a gondolat íve maradéktalanul érthető akkor is, ha nem jut az olvasó eszébe Sz. L. verse, sőt, ha sohasem olvasott ettől a költőtől egy sort sem; ugyanakkor szükségszerű, mert Rakovszky valóban követője Sz. L.-nek. Szembetűnő a rímeik hasonlósága, ám ennél fontosabb, hogy ahogyan Sz. L. az életet, az életét végiggondolja, következetesen és könyörtelenül, mindenkor éreztetve, hogy a döntéseknek következményeik vannak, általában súlyosak, hogy mindennek ára van, amit előbb-utóbb meg kell fizetni, tehát a gondolkodásmódja közvetlen előzménye Rakovszkyénak.

Ahhoz képest, hogy a versekben leírt történet nem más, mint gondolkodás, meglepő a filozófiai utalások hiánya. Korunkban, mikor füzetes regényeken kívül alig találhatunk olvasnivalót nagy és divatos gondolkodóktól vett citátumok nélkül, amikor egész köteteket írnak vendégmondatok köré, Rakovszky ilyesmivel nem foglalkozik. Általában jellemző rá, hogy kimarad a főáramból, a divatból. Nemcsak abban a tekintetben, hogy tudomást sem látszik venni Wittgensteinről meg Derridáról, hanem és még inkább abban, hogy figyelmét elsősorban nem maga a nyelv köti le. Kortársai közül sok tehetséges és nagy hatású alkotó versben és prózában egyaránt a nyelvre, a beszélésre magára koncentrál, van nyelvkritika és van rétegnyelv, és nyilván jól van ez így, mert számos érdemes mű jött eközben létre. Ám mindenkor figyelemreméltóak a nagy kimaradók, akik függetlenítik magukat a trendtől. Rakovszkynál nincs „szöveg”. Ő a saját gondolatainak nyomvonalán halad, és olyan szavakat használ, amelyek e gondolatok elmondására használhatóak. Így lesz nyelve egyszerű és tiszta, már-már kopár, hogy helyenként, ahol szükséges, váratlan szóalakokkal, régies kifejezésekkel, idegen szavakkal lepjen meg, egypár betonszürke szóval, melyeket mintha középületekből hurcolna haza, hogy fölhasználja, és melyeket talán egyedül ő akar és képes versbe illeszteni: járványveszély, kormányválság, konszolidáció, korrupció. (Color Star) „Rakovszky nem dekonstruál” – írta szép kritikájában Parti Nagy Lajos; talán igaza volt, és csakugyan nem. Egyfelől a Fehér-fekete költőjének erejét mutatja, hogy ennyire kívül tud maradni; nála a gondolat, ha kacskaringós, vagy töredezett pályákon is, de mindig végigmegy, bejár egy utat, „egyre szennyezettebb szókészletek” (Párok) használatával, de a „szennyek” afféle zárványként beépülnek egy-egy gondolatmenetbe, megakasztva az olvasót úgy, hogy ez a megakadás a gondolkodásnak részévé váljon. Másfelől éppen arról van szó, hogy Rakovszky konstrukciókat hoz létre, melyekben, mint afféle ócskapiacon, egyenrangú beszédként kerülnek egymás mellé tudományok és mitológiák, régi öregek bölcsességei, megszenvedett igazságok és gyakorló őrültek beteg tudatának termékei, és azért lehet ez így, mert ő nem fölülről kezdi, nincs előzetes véleménye, ítélete, mely szerint a világot, az alakokat látja: értelmes mondatokba rendezi, amit lát és hall. És éppen ezért, e hű igyekezet láttán találhatja úgy a versek olvasója, hogy egy-egy megszólaltatott nézet vagy gondolkodásmód alapjaiban érvénytelen, képtelen. Mintha Rakovszky állhatatosan mindig csak építene, pedig bizony rombol.

Nincs nála misztikum se, noha a posztmodernben ez szinte általános. Ha föltűnnek is verseiben ilyen elemek, egy-egy madárfejű kisisten, mindig a világos gondolatmenetbe illesztve, és egy pillanatra se keltve azt a hatást, hogy hinni kéne bennük. Hinni, ha jó olvasók akarunk lenni. Hinni, hogy üdvözüljünk. De hát hogyan is lehetne ebben a kötetben misztikum? Hiszen misztikusnak lenni annyit tesz, mint Istennel, a Világlélekkel egyesülni, és itt kezdettől az a kérdés, hogy a világ, a Teremtés egyáltalán elfogadható-e; vagyis aki a kötetben beszél, illetve gondolkodik, nem törekszik efféle közeledésre, ellenkezőleg: őrzi elkülönült pozícióját.

Ebben a kötetben jelennek meg ciklusként először a Hangok. Rakovszkyt első publikációitól kezdve a legtehetségesebbek, legjobbak között tartották számon, ám a szerepversekkel sikerült még több hívet szereznie költészetének. Külön-külön is jó versek, olvasmánynak is, meg elmondva, hallgatva is őket, de ciklusként erősítik egymást, a tizenegy beszélő együtt egy egész világszínpad, egy kor szereplőgárdája. (Tizenegy, ebben a könyvben – valójában már akkor is több volt, folyóiratban élték önálló életüket, hogy aztán a következő, a gyűjteményes kötetben egymás mellé kerüljön mind a tizenhat hang.)

Talán a szabadság, amellyel Rakovszky, úgy látszik, akárkinek a bőrébe képes belebújni, még a bukott diktátor, a látványosan és kevéssel a vers megírása előtt lepuffantott Ceaucescu bőrébe is, hogy végiggondolja annak halál előtti gondolatait, hogy elmondja, helyette is, a védőbeszédét, ahogyan védőbeszédet mond alkoholistáért, narkománért és prófétáért, kövér pénztárosasszonyért; a szabadság, amely megengedi neki, hogy osztozzon e nem mindig gusztusos személyek örömeiben és kedvteléseiben, és amely lehetővé teszi, hogy ahogy beléjük bújt, ki is húzódjon belőlük, a szabadság, mellyel játékosan és pazarul állít alakjai mögé változatos díszleteket, gyakran a monológok, dalok és áriák közben cserélgetve azokat: így lesz a lepusztult alkoholista nő siralmas odújából operaszínpad, ahol Nap és Hold jelenhetnek meg, beidézett kellékként és istenségként; a szabadság, mely változatos zenekíséretet rendelhet a kor hőseinek beszéde mögé – talán ebben rejlik a Hangok sikerének titka. Meg abban, hogy ezeknek a hangoknak testük van, testi valóságuk: érzékiek. Rakovszky különös erővel tudja versbe foglalni a vágyat, a beteljesülést és azt a szorongást is, hogy nem elég jó, nem elég kívánatos a test. Emlékezetes szavai vannak a szenvedésről, az undorról, és legalább ugyanannyi az örömről. A színek, megint csak, és általában a látványok: látni öröm.

A hangok, mint mondtam, védőbeszédek, akik megszólalnak, mind szenvednek, és szenvedésük hasonló a patkányéhoz, melyet elevenen dobnak a kályhába – ám ahogy a patkány sem indokolhatatlanul jut sorsára, ezek a beszélők is egytől egyig kellemetlenek valamennyire. Monológjuk vallomás a kínról, másrészt újra meg újra egyszerűen kínos duma. Rakovszky engedi, hadd értelmezzék sorsukat, hadd sorolják, miféle társadalmi, természeti és isteni törvények gázoltak rajtuk át – ám szavaik mögül ki-kibújik a rendszertelenség, az őrület, kiderül, hogy együtt élni ezekkel az emberekkel kellemetlen lehet. Ahogy nem volna kellemes a patkánnyal sem, egy fedél alatt. Lehet, hogy áldozatok, de lehet, hogy nem tudnak viselkedni. A Hangok egyik lehetséges olvasata a lélektani. Példagyűjtemény elhibázott élettechnikákról. Miért, és hol rontották el, egyáltalán: ki rontotta el, maguk a hangok is keresik az okokat:

„Csak érteném, csak tudnám legalább,
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? A család?
Isten? Hogy megpofoztak
Négyévesen? – ezt a fekete lánc-
Reakciót, a rosszat…
(A hetedik év)

A rontás itt egyszerre létezik szakrális és pszichologizáló, technikai szinten. Mindkét nézet legitim, benne van a beszélők szavaiban, egész gondolatmenetében.

A mai irodalomban ábrázolás és gondolkodás többnyire elválik egymástól. A szerző elmondja, hogy hősével mi történik, vagy elmondja, hogy ő, a szerző mi mindent gondol saját olvasmányairól, barátairól, szeretteiről, háziállatairól és kedves tárgyairól. Ahogyan Rakovszky dolgozik, az sokkal inkább emlékeztet Csehovra, mint saját kortársaira. A hangok tárgyi környezete és testi valósága nemhogy nem halványul el filozofálgatásuk mellett, hanem éppen azáltal válik igazán jellegzetessé.

Fehér-fekete: végletes kötet. Végletesen gondolati és érzéki költészet, egyszerre személyes és közéleti. Végletei pedig egyensúlyban maradnak, aminthogy a fő kérdés is, igen vagy nem, megválaszolatlan, nyitott.

• Beszélő évek – 1991