Bozóki András

Nyomtatóbarát változat

E Sorok Írója (továbbiakban S. I.) határőrséggel kapcsolatos tapasztalatai gazdagodtak az utóbbi időben. Persze emlékszik még olyan esetekre, mint amikor boldog diákkorában hátizsákjával nekivágott a Nyugatnak, hogy 30 nap alatt fölfedezze, mi is van a Vasfüggöny mögött. Hátizsákját Hegyeshalomnál mohón fölforgatták, sőt annak csöveibe [csővázába] is belekukkantottak. S. I. ezt akkor természetesnek tartotta, feltehetőleg deviánsan hosszú haja és kopottas farmerja miatt. Nem érezte magát megalázva, ellenkezőleg, derülten mutatta vele egy fülkében utazó nyugati ismerőseinek, hogy nála bizony hiába keresnek akármit, egy fia nem több, annyi illegális dollárja sincs. Derült azon, amin mások elkomorultak vagy megrettentek.

Idők múltával S. I. szociológus lett, s két munkatársával meghívták egy konferenciára túl az Óperencián. S. I. lelkesen készült hónapokig, hogy aztán bizonyítson odaát, a Nagyvilág színe előtt. 1988 nyarának végén eljött a nagy nap! S. I.-t kis családja (ne feledjük: két apró gyereke van) kísérte ki a repülőtérre, elbúcsúztak, integettek. S. I. mit sem sejtve csevegett barátaival, mikor lassacskán a határőr ablaka elé ért. Magabiztosan nyújtotta kék VILÁGútlevelét, és azon tűnődött, hogy vajon a Népsportot vagy a Magyar Nemzetet válassza-e a Maléven a frankfurti átszállásig. Ám a sor leállt, a határőr kiskatona izgatottan kezdett lapozni ott lenn valamiben, amit S. I. természetesen nem láthatott. Kisvártatva a telefonhoz nyúlt, és beszólt valakinek. Szó szót követett, s egyszer csak ott termett egy piros arcú, piros fülű határőr legény, tán tisztes ha lehetett. – Álljon félre! – emelte fel hangját udvariasan. S. I. másik barátja ugyanígy járt, míg a szerencsés harmadik beléphetett a tranzit szentélyébe. Ők ketten meghúzódtak egy határőri szoba szegletében. A percek múltak, a határőrök fontoskodva szaladgáltak fel és alá. Nem ismertek lehetetlent: S. I.-ék csomagjait a gépről hozatták vissza. – Mi történhetett? – tanakodtak magukban, mert a sürgő-forgó egyenruhásokat hiába is kérdezték. Másfél óra telt el, s a gép közben elment. – Majd egy későbbivel utaznak – vetették oda nekik színtelenül. Kettejüket betoloncolták egy fülkébe, zsebeiket ki-, bőröndjeiket pedig felforgatták. A vámvizsgálat újabb másfél órát vett igénybe és „eredménytelenül” zárult. Vagyishogy nem találtak semmit.

– Hát akkor váltsák át jegyüket ott a pultnál – bökött kifelé a tisztesforma.

– No de mi nem azért késtük le a gépet, mert elaludtunk, hanem mert lekésették velünk. Kérjük, jöjjön velünk, és mondja meg nekik! – Hosszas huzavona kezdődött, minek végén a határőr hajlandó volt odakísérni a pulthoz a két lemaradottat. A pultnál várakozásra intették őket. Újabb egy óra telt el. S. I. és társa szomorúan látta, hogy minden aznapi gép elment. Negyvenezer forint a délibábos Amerikáért... Végre szólították őket. – Habár az Apex-jegy elvileg nem váltható vissza, magukkal kivételt tettünk. Legközelebb holnap délelőtt utazhatnak. – S. I. és társa búcsúzóul megkérte a tisztest, hogy magyarázza meg, mi történt, amint azt korábban ígérte. – Szigorított vámvizsgálatot kellett maguk ellen tartani. Ennél többet nem mondhatok – préselte ki a részletes választ magából.

Ezzel ugyan S. I. és társa túl sok újat nem tudott meg, de mit volt mit tenni: fogták bőröndjeiket és hazabuszoztak. Otthon aztán volt meglepetés, csudálkozás, hát ez lett a nagy utazásból! S. I. és társa önvizsgálatra kényszerült: mi volt bennük az a közös, ami hiányzott harmadik társukból? Nem találtak más magyarázatot, minthogy mindketten Fidesz-tagok, és mindketten beléptek az akkoriban alakult Hálózatba. Ebben aztán megnyugodtak. Gondos tervet készítettek a másnapi utazásra. Semmi biztosíték nem volt ugyanis arra, hogy nem ismétlődik meg az aznapi történet. Időt kell adni a vámosoknak! Taxit rendeltek hajnali 5-re, s bár gépük csak 9-kor indult, ők már 6 előtt kint voltak Ferihegyen.

A repülőtér éppen csak ébredezett, amikor S. I. és társa a határőrablakhoz ért. Hosszas lapozgatás kezdődött ismét az üvegfal mögött. A határőr többször mélyen S. I. szeme közé nézett, az útlevélképet ellenőrizendő. Utána a telefonhoz nyúlt, beszólt, valaki kijött, s megint felhangzott az „Álljanak félre!”, az ismert tónusban.

– Nem emlékeznek, hogy minket már tegnap kipakoltattak, poggyászainkat szétszedték, csomagjainkat ellenőrizték, gépünk elment, s mehettünk haza? – kérdezték türelmüket vesztve a kipécézettek. A válasz – rövid hatásszünet után – egy kézmozdulat volt: „Na menjenek”, jelezte nagyvonalúan.

Valami megbizsergett S. I. szíve táján. Hiszen tudta, hogy ezek az egyenruhások azért vannak ott, hogy megnehezítsék a polgárok utazását. És mégis, ők nem azt akarták, hogy ne utazhasson egyáltalán. Dehogy! Csak kicsit szórakoztak vele, úgy is fogalmazhatunk, hogy próbára tették. Nem akartak mást, mint időt adni, hogy önmagába nézhessen, s feltárja önmagának is, amit ők már régen tudnak róla. A határőrség egyik célja az önismeretre nevelés. Ez egy álcázott pszicho-team, állami vállalkozásban. S. I., mondhatni, azóta is végtelen hálát érez irántuk.

• Jogvédelem