Hamberger Judit

Nyomtatóbarát változat

Az 1945–1946-ban kitelepített szudétanémetek ügye miatt amúgy is „túlterhelt” cseh–német viszonyt néhány hónapja még tovább bonyolítja a német szövetségi parlament által elfogadott menekültügyi törvény. A csehek ugyanis attól tartanak, hogy az 1993. július 1-jével érvénybe lépő német törvény nyomán a cseh–német határon át Németországba özönlő illegális bevándorlókat egyszerűen visszaküldik Csehországba. A szövetségi német politikusok több hónapja követelik a cseh féltől, írja alá a német–cseh kitoloncolási egyezményt, a csehek azonban feltételeket szabtak.

Ezek egyike: meg kell erősíteni, illetve hagyományos, állandó határrá kell átépíteni a keleten húzódó cseh–szlovák határt. Ez azonban számos újabb problémát idézett elő. A cseh–szlovák határ lezárása ugyanis nem valósítható meg egykönnyen, mivel a cseh–szlovák szövetségi állam felbomlását kimondó törvény meghozatalának épp a határ nyitottsága volt az egyik alapfeltétele. S bár a cseh–szlovák kitoloncolási egyezmény rögtön a szövetség felbomlása után megszületett, nem sok értelme van mindaddig, amíg a cseh keleti határ Szlovákia felé teljesen nyitott, hisz ezen keresztül a Németország felé tartó emigránsok is szabadon közlekedhetnek. A cseh politikusok egy idő után – nyilván német nyomásra – arra kényszerültek, hogy ők is nyomást gyakoroljanak a szlovák politikusokra a hagyományos államhatár kiépítése érdekében.

A nagy összeborulás

A „vagyonvita” miatt eleve elmérgesedett cseh–szlovák viszonyt így még tovább rontotta a – német közvetítéssel folyó – „határvita”, mely egészen 1993. július 15-ig megdöbbentő eredménytelenséget mutatott. A cseh fél kezdetben azt követelte, hogy közösen építsék meg a határt, a szlovák fél azonban ezt kereken elutasította. A két fő szószóló, Vladimír Meciar és Jozef Tuchyna szlovák belügyminiszter a határok nélküli Európára, a demokráciára, a cseh és szlovák lakosság szabad közlekedésére, a szövetség felbontásakor tett közös ígéretekre, a szigorúan ellenőrzött szlovák–magyar, szlovák–ukrán határra hivatkozott, és azt hangoztatta, hogy a szlovákoknak most egyébként sincs ilyesmire pénzük. Az idő előrehaladtával engedtek valamicskét, mondván: a szlovák fél ugyan nem akar újabb vasfüggönyt, de a csehek, ha akarják, csak nyugodtan tegyenek egyoldalú lépéseket. A cseh politikusok hiába magyarázták, hogy ők csupán a harmadik országok lakosait kívánják ellenőrizni a határon; hiába kérték, hogy alakítsanak ki közös vízumpolitikát azon országok lakosaival szemben, ahonnan a legnagyobb tömegek áramlanak Németországba, a szlovák belügyminisztert sem ők, sem a németek nem tudták megpuhítani.

Vladimír Meciar azonban július 14-én váratlanul – látszólag minden ok nélkül – hirtelen engedékenységet mutatott. A fentiek ismeretében ugyan meglepő volt a teátrális cseh–szlovák egyetértés és a nagy összeborulás, de nem előzmény nélküli: Josef Zieleniec cseh külügyminiszter későbbi nyilatkozatából kiderült, hogy a közeledésnek voltak már cseh–szlovák diplomáciai előjelei. Eredménye mindenesetre nemcsak az lett, hogy a két miniszterelnök megkötötte az állandó határ kiépítéséről szóló egyezményt, hanem az is egyenesen következett belőle, hogy Budapesten nem fogadtak el kötelező jogi érvényű dokumentumot a kisebbségek jogainak betartásáról. A cseh és szlovák miniszterelnök közösen állt ellent annak, hogy a találkozón a magyar diplomácia erőfeszítései eredménnyel járjanak.

„Mondd, te kit választanál?”

A cseh–magyar kapcsolatok romlását – mint ismeretes –, az önálló cseh és szlovák köztársaság Európa tanácsi tagsága körül kipattant diplomáciai vita indította el. Magyarország nem fogadta el azt a német–cseh indítványt sem, hogy a közép-európai országok folytassanak közös politikát az illegális menekültek kérdésének megoldásában, arra hivatkozva, hogy az ügy rendezésére más módot tart elfogadhatónak. Magyarország nem volt hajlandó arra sem, hogy felbontsa a Romániával szemben fennálló vízummentességet.

Csehország ilyen előzmények után a szlovák–magyar vitában a szlovákokat „választotta”. Klaus miniszterelnök állítólag még arra is hajlandó lett volna, hogy Csehország – merő szolidaritásból – ne lépjen be az Európa Tanácsba, ha nem együtt veszik fel Szlovákiával.

E hirtelen támadt együttérzés egyik oka az Európa Tanács Szlovákiával szemben támasztott felvételi „követelményei” között keresendő. Az egyik feltétel ugyanis az volt, hogy hatálytalanítsák azokat a háború utáni törvényeket, melyek alapján a kisebbségeket a kollektív bűnösség elve alapján diszkriminálták. Ez – kimondatlanul ugyan, de – vonatkozik az ún. benesi dekrétumokra is. (Azokról az 1945–46 között elfogadott dekrétumokról van szó, melyek a kollektív bűnösség elve alapján a magyar és a német kisebbséget megfosztották vagyonuktól, állampolgárságuktól, állampolgári jogaiktól. A benesi dekrétumok eltörlése a cseh felet is érzékenyen érintené, s nem is csupán azért, mivel ez esetben újból felvetődne a 3 millió kitelepített szudétanémet kérdése, hanem mert véleményük szerint ezáltal a cseh és szlovák állam történeti alapja kérdőjeleződne meg.)

A cseh–magyar viszonyt tehát egyelőre a szlovák–magyar viszony fogja meghatározni. Klaus miniszterelnök és tanácsadói kitűnően felismerték, hogy a cseh–szlovák viszony számos problémáját a Meciar miniszterelnökre jellemző magyarfóbián keresztül lehet megoldani; felismerték, hogy ez Meciar gyenge pontja, amelyen keresztül „meglágyíthatják”, és célt érhetnek nála. Támogatják tehát magyarellenes politikájában – ha ezzel a szorosan vett cseh érdekeket szolgálják. A cseh érdekek közé tartozik persze a cseh–szlovák jó viszony is, mert Szlovákia rendkívül fontos keleti szomszéd, és egyelőre ezer szállal kötődnek egymáshoz. De ez sok esetben – úgy tűnik – másodlagos.

Ki irányítja a külpolitikát?

Klaus budapesti kijelentései mögött mindezeken kívül persze ott vannak a kormányfő politikai nézetei is. A cseh miniszterelnök ugyanis olyan konzervatív liberális demokrata, aki érzéketlen a nemzeti problémák, különösen mások nemzeti problémái iránt, ezen belül is azon nemzetek bajai iránt, melyek Csehországtól keletebbre vannak; ezekről legszívesebben tudomást sem venne. Elsődleges külpolitikai célja ugyanis az, hogy Csehország minél hamarabb, ha lehet, elsőként beérjen az Európai Közösségbe. A Magyarországgal való versengés és netán az ország lehagyása immár több éve „szent cél” számára. Lekicsinylőén nyilatkozik Magyarország politikai kezdeményezéseiről is, a „visegrádi” együttműködésről különösképp. Egyébként sem nagy barátja a regionális formációknak, különösen nem az országhatáron átnyúlóknak. A magyar külpolitikát lépten-nyomon sikertelennek, sőt rosszindulatúnak titulálja, amivel akarva-akaratlan jó szolgálatot tesz a szlovák politika irányítóinak is, akik ugyanezt azért nem merik és nem tudják megtenni, mivel Szlovákiának nincs olyan súlya (és jó híre) a nemzetközi politikában, mint Csehországnak.

A cseh külpolitikát jelenleg három központból irányítják egyszerre: a miniszterelnök, a külügyminiszter és a köztársasági elnök egymásnak ellentmondó álláspontokat képviselnek. Ráadásul maga Klaus miniszterelnök sem következetes kijelentésekben, még az Európai Közösséghez való csatlakozási szándékot illetően sem. A visegrádi integráció elutasítása külföldön csalódást okozott: Csehországot újabban a közép-európai együttműködés sírásójának tartják. A múlt hét vége óta egyre több magyarellenes cikk jelenik meg a cseh sajtóban: Klaus a szomszédai bírálatával akarja Csehország kivételességét hangsúlyozni. Václav Havel, aki a cseh külpolitika nagy tekintélye és a külföld érdeklődésének középpontja volt, most mellékvágányra állítva hallgat. (Hétvégi ausztriai szereplését nyilván nem Klausnak köszönheti.)

A külpolitika kisajátítását azonban nem nézik jó szemmel a cseh kormány koalíciós pártjai sem: minden jel arra vall, hogy a külpolitika „birtoklása” immár a cseh belpolitikai harc fő tétje lett.

• Külföld