Nyomtatóbarát változat

Solt Ottilia
A jóreménység fokán

(…)

A miniszterelnök (nemes hagyományoknak megfelelően) az alatt döfte keresztül a privatizáció felügyeletének érzékeny pontján a koalíciós kormány meghirdetett gazdaságpolitikáját, amíg e program kulcsembere, a pénzügyminiszter szabadságon volt, az alatt kezdte nyilvánosan vitatni a Nemzeti Bank törvényben rögzített autonómiáját, amíg a nyílt színen elfogadott elnökjelölt külföldön tárgyal. S egy füst alatt belemar a koalíciós párt által állított miniszterekbe (s csakis beléjük), míg újra és újra kijelenti, hogy a koalíciós kormányzásnak nincs alternatívája.

Hát elég nehéz lenne elhitetni, hogy nyílt, konszenzusra és bizalomra törekvő személyiség áll a magyar kormány élén. Határozott miniszterelnök, aki mesterien számol le az akadékoskodókkal és tétovákkal úgy, hogy a választókat, sőt még ellenzékét is maga mellé tudja állítani? Jó, de hová tart? Ez sokkal kevésbé világos, és nem is kellemes elképzelni.

Azt látjuk, hogy más játékost nem szívesen lát a pályán, de mit játszik majd, ha nem zavarják potenciális riválisok, határozott egyéniségek?

Az könnyen meglehet, hogy pártját meghunyászkodásra tudja bírni, koalíciós partnerét sikerül ellehetetlenítenie, a gyenge jobboldali ellenzéket felmorzsolnia, a vesztes pozíciójával is fenyegető versenytől jó okkal szorongó lakosság nagy többségét elriasztania a kapitalizmustól, ahol a piaci szereplők öntörvényük szerint járnak el, csakhogy Magyarországnak források kellenek, és a forrásvidékeken nem díjazzák a magyar miniszterelnököt a maga kiszámíthatatlan fordulataival. (…)

1995. február 2.

Keserü pirulák

(…)

Keserü Katalin az elmúlt években olykor talán kicsit naiv, de elszánt és következetes „szabadságharcot” folytatott az általa vezetett intézmény autonómiájának növelése érdekében. (…)

Keserü nyugati mintájú „Kunsthallét” akart, védnöki és műszaki tanácsadó testületekkel. Ezért is megrovásban részesült. „Engedetlensége” és „önfejűsége” egyébként is szálka volt a minisztérium szemében. (…)

A Műcsarnok felújított épületének hivatalos átadását Keserü Katalin igazgatóként már nem érhette meg, s Török András az avatóbeszédben kénytelen volt rövid indoklást fűzni a hirtelen jött vezetőváltáshoz. (A beszédet György Péter, a liberálisok mostani kulturális tótumfaktuma írta.) Ünnep helyett tragikomédia. Ez volt az a pillanat, amikor sokan azok közül is visszahőköltek, akik korábban szorgalmazták Keserü eltávolítását. (…)

Ha Török András komolyan gondolja, hogy a kulturális háborúnak véget kell vetni, akkor tudnia kell: ennek alapvető feltétele, hogy az állami kulturális intézmények pályázat útján, határozott időre kinevezett vezetőit a mindenkori új kormányok csak egészen kivételes esetben és nagyon súlyos indokkal mozdítsák el megbízatásuk lejárta előtt.

1995. február 2.


Révész Sándor
Két tény

Van két tény. Egy: leváltották a Híradó főszerkesztőjét. Kettő: a miniszterelnök és más szocialista politikusok több alkalommal megfogalmazták politikai jellegű kifogásaikat a Híradóval kapcsolatban. Minden egyéb híresztelés, és nem tény. Mit kell tennie a jó demokratának, ha összefüggés van az említett két tény között? Tiltakoznia kell neki. (…)

1995. május 18.

Kis János
Gadó

Egyre magányosabbnak érezte magát, és ez csak fokozta dühét. Idővel talán már nem is a másik oldalra, nem a zsidótörvényes, munkaszolgálatos Horthy-világ dicsőítőire haragudott elsősorban, hanem azokra, akiknek mellette kellene állniuk, de nem állnak mellette. Joggal? Ahogy vesszük. Valóban nem könnyítette meg, hogy a védelmére keljenek. Másfelől marad a könyörtelen tény, hogy senki nem is nagyon kelt a védelmére.

1993 nyarán nyílt levélben szólította meg Antallt, tiltakozva a félhivatalossá emelt Horthy-kultusz ellen. A 168 óra meginterjúvolta – nagyon világosan, nagyon pontosan beszélt. Úgy éreztem, itt a pillanat, talán szót érthetünk: gratuláló levelet írtam neki. Felhívott, de nem jutottunk semmire.

Eltelt még néhány hónap, meghalt a miniszterelnök. Gadó a parlamentben (egyedül) a nemzeti gyász elrendelése ellen szavazott. A demokrácia működésének szertartásrendjéhez tartozik, hogy ha a kormányfő hivatalban hal meg, nemzeti gyászt rendelnek el. Az intézkedés a tisztség méltóságának szól; aki elutasítja, a politikai intézmények autoritását vonja kétségbe. Ahol a szemben álló politikai erők nem értenek egyet abban, hogy ezt a tisztességet meg kell adni, ott nem világos, van-e még valami, amiben egyetértenek; az államnak semmi tekintélye nincs, akár magába is roskadhat. Gadó azonban túl volt azon, hogy ezt mérlegelje.

Akkorra már az SZDSZ-ben is tarthatatlanná vált a helyzete. (…)

A demokratikus Magyarország adósa Gadó Györgynek. Ugyan miért? – kérdezik önök. Az ember maga felelős azért, hogy időben felismeri-e, mire alkalmas, és mire nem. Senki nem hibáztathatja a világot, ha nem tud sikerrel betölteni egy szerepet, melyre önként vállalkozott.

No persze, ez így van. Azonban van itt még valami. Gadónak az alapkérdésben igaza volt. Nem tudom, sajnálja-e most már, hogy ezt vagy azt nem így vagy nem úgy tette. De a lényeget illetően nincs mit megbánnia. Személyes kudarca tehát nem csak az övé. Nemcsak azon múlt a történet kimenetele, hogy mit tudott kezdeni ő maga a rendszerváltás utáni helyzetével. Hanem azon is, hogy mit tudtak kezdeni ővele azok, akik a köztársaság első parlamenti ciklusában az egyenlő emberi méltóság táborát alkották.

Magyar demokratáknak, van min eltűnődnünk.

1995. június 15.

Kőszeg Ferenc
Egy lap

Van egy lap. Szeretem. Azt írok bele, amit akarok. Senki sem mondja, hogy ez most nem aktuális, senki sem hív fel, hogy hosszú, legyen tíz flekk helyett négy. Legfeljebb azt mondják, hülye vagy, Kőszeg, de csak akkor, amikor már megjelent.

Van egy lap. Gyűlölöm. Azt írok bele, amit akarok. Senki sem mondja, hogy ez most nem aktuális. Senki sem mondja, hogy most jól megadtad nekik, senki sem mondja, hogy na, most már végleg elkapartad magad. Senki sem hív fel. (…)

Van egy lap. Szeretem. Hatalmas örökséget hordozott – marginális szamizdatlapból egy nagy párt keltetőjévé vált. Elevenen akarta tartani az örökséget azon az áron is, hogy szembefordult a belőle lett párttal, halálra sértette a legközelebbi barátait. Csak két dolog maradt meg az ellenzéki időkből – mondja Adam Michnik. – A Gazeta Wyborcza és a Beszélő. Meg Walesa – teszem hozzá. Adam bólint. Meg Walesa.

Van egy lap. Gyűlölöm. Hatalmas örökséget hordozott, aztán egy nagy párt keltetőjéből marginális lappá vált. A megbántott barátai pedig keresztbe tettek neki. Aztán már nem is tettek keresztbe. A Gazeta korszerűtlen, mondja Michnik büszkén. A Beszélő is korszerűtlen, mondom én irigyen. A Gazeta Lengyelország legnagyobb napilapja, a Beszélő évek óta agonizál. Walesát viszont előreláthatólag Kwasniewski fogja félreállítani, nem Jacek Kuron.

Van egy lap… Szeretem. Volt.

1995. július 6.


F. Havas Gábor
Az ember megszakad a röhögéstől

A Népszabadság hétvégi állandó rovatában, a Hócipősarokban ezúttal (július 8.) Selmeczi Tibor csillogtatta humorát. Arról fantáziál, hogy miként köszöntenék születésnapján Torgyán Józsefet az FKgP-nek a rendkívüli választásokon aratott elsöprő győzelme után egy hónappal, új miniszterelnökként. Elképzeli, hogyan tudósítanák a népszerű pártvezért a feléje áradó szeretetről.

A torgyáni politikai stílust parodizáló mondatok sorába beékelődik egy Fidesznek szánt oldalvágás is, imigyen: „De ünnepelnek szövetségeseink is. Orbán Viktor, a nemzeti megújulás egyik tehetséges képviselője, aki nemrégiben új arculatot teremtve, Martens-bakancsban, rövidre borotvált frizurával jelent meg pártunk debreceni tagozatánál, és kérelmezte parlamenten kívül rekedt kis csoportjának felvételét.” Miközben a hasunkat fogjuk a röhögéstől, a történeti hűség kedvéért azért felhívjuk a szerző figyelmét arra, hogy Orbán Viktornak már többször volt rövidre borotvált frizurája. Például akkor, amikor 1988. június 16-án a demokratikus ellenzék által szervezett tüntetésen testével védte az éppen szónokolni kezdő Tamás Gáspár Miklóst a rá rontó rendőrökkel szemben, vagy akkor (lásd a mellékelt képet), amikor az ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain működött közre a Fidesz képviseletében. Mellesleg többek között az ilyen mondatok – mint amilyen Selmeczi fentebb idézett szövege – szavatolják, hogy a magyar szellemi elit népi-urbánus fedőnéven is emlegetett, kedvenc társasjátékának magva ne szakadjon. Egyszer pedig talán akad egy történész, aki könyvet ír arról, hogy miként befolyásolta a Fidesz politikájának változásait a negyedik hatalmi ág: a rózsaszínű magyar sajtó.

1995. július 13.

F. Havas Gábor–Solt Ottilia
Memorett
A Déri Miksa utca 10. titkos története

(…)

Tavaly októberben (is) úgy tűnt, a Beszélőnek vége. Egy vasunk sem volt. Éppen az utolsó számot készítettük elő (legalábbis akkor azt hittük), amikor az SZDSZ szervezésében egy értelmiségi összejövetel zajlott a Kossuth Klubban. Ott Fencsik Flóra azzal állt elő, hogy ennek a társaságnak talán mégis kellene tennie valamit a Beszélő megmentése érdekében. De felállt Bauer Tamás, és kifejtette: a Beszélőnek 1990-ben megvolt az esélye arra, hogy az ország legjelentősebb hetilapjává váljon. A szerkesztőség elszalasztotta ezt az esélyt. A lap rossz, évek óta nem volt egyetlen cikke sem, amire emlékezni érdemes. Megérdemli a sorsát.

1995. július 20.

• Beszélő évek – 1995