Kieselbach Tamás

Nyomtatóbarát változat

Örültem a cikknek. A Modern magyar festészet című könyvről megjelent valamennyi eddigi reflexió közül a Te írásod jutott el a legmesszebb. Sejtem is, hogy miért. Ironizálhatnék azon, hogy „persze, hiszen nem vagy művészettörténész”, de fontosabbnak tartom azt: minden mondatodból sugárzik az érzelmi érintettség. Ezt imádom. Nem egy hidegfejű, külső szemlélő értékel és nyilatkozik, hanem olyan valaki, aki személyes, élő viszonyban van a magyar festészettel. Nem immúnis, betanult kategóriákkal felvértezett, a képek előtt megrendülés nélkül álló kritikus, hanem olyan valaki, akiből sugárzik a személyes, megélt élmény hitelessége. Ráadásul, s ez talán még ritkább, nem esik nehezedre, hogy átengedd magad az értékelendő mű sodrásának, s belülről, annak alapvető logikáját megértve és elfogadva kritizálj. Már pusztán ez a két motívum is arra késztetett, hogy válaszoljak néhány felvetésedre.

Rendkívül szimpatikus, hogy a könyv elemzése során nem foglalkozol személyes gazdasági, üzleti helyzetemmel, s műkereskedői mivoltomat sem emeled be a kritika szempontjai közé. Ezt sokan nem tudták megállni. Jól érzékelted, hogy anyagi helyzetem csupán azért fontos, mert ez adott lehetőséget számomra, hogy elkészíthessem a könyvet.

Válaszom megszületését rokonszenves hozzáállásod inspirálta, az, hogy érezhetően tisztelettel, hosszú időt rászánva foglalkoztál a könyvvel. Ha a művészethez való alapvető viszonyulásunk hasonlít is, értékítéletünk sok ponton eltér. Fontosnak éreztem tisztázni ezeket a különbségeket, akkor is, ha a terjedelmi korlátok miatt ez alkalommal csupán jelzésszerű megjegyzésekre van módom.

Írásodban kemény szavakkal kritizálod a könyv szöveges tartalmát: rövidnek és gyenge színvonalúnak tartod a művészettörténészek bevezető írásait, s nem érted, hogy a „finanszírozó-szerző miért elégedett meg ezzel a néhány igénytelen tanulmánycsökevénnyel”. Ha a kvalitás megítélésében talán nem is tisztem megszólalni, a szövegek hosszúságának tekintetében kénytelen vagyok néhány megjegyzést tenni, hiszen ezt én határoztam meg. A könyvet elsősorban a külföldnek szántam, s a szerzőktől azt kértem, hogy egy átlagos európai, amerikai olvasó alapismereteihez szabják a tartalmat, s kerüljék a belterjes szakzsargont. Sokkal jobban hiszek a téma szeretetével átitatott, „megemelt” interpretáció erejében, mint a száraz, tudományos okfejtésben. Jobban hiszek a vizuális erőben, mint a verbális meggyőzésben. Reveláló hatást kívántam elérni, több ezer embert megnyerni a magyar festészetnek, nem néhány újabb lábjegyzettel pontosítani a szakirodalmat. Az volt a szándékom, hogy a könyv már első pillantásra döbbenetet keltsen, s ezért méretében, gazdagságában is a végletekig feszítettük a technikai lehetőségeket. S persze az elvégzett munka mennyiségét is ez határozta meg. Nincs még egy ország, amelynek a modern festészetét ilyen alaposan átvizsgálták volna. Nincs még egy könyv, mely egy nemzet festészetét ilyen gazdagon, ekkora képanyaggal mutatná be. A Modern magyar festészet formátumában és belső tartalmát tekintve is léptékváltást jelent. Ez a zavarba ejtő nagyságrend ugyanúgy meglepetést okoz Nyugat-Európában és Amerikában, mint idehaza.

A képekben, a képek egymásutánjában van az az erő, amivel hatást lehet elérni, de természetesen a tanulmányokra is nagy figyelmet fordítottunk. A szöveg terjedelmének megítélésekor sokakhoz hasonlóan te is „optikai csalódás” áldozatává váltál. Csupán a lapok szokatlanul nagy mérete s a képanyag óriási tömege miatt tűnik rövidnek a Modern magyar festészet írásos tartalma. Ha a karakterek számát vizsgáljuk, egyértelművé válik, hogy a két kötet sokkal bővebben, többszörös terjedelemben tárgyalja a kérdéses korszak művészetét, mint az eddig megszületett összefoglaló munkák. Mikor megjegyzed, hogy a kötetek „végén található apparátus éppen annyi, amennyi nélkülözhetetlen”, azt is nyilván tudod, hogy ez így is jóval több és pontosabb, mint bármely eddigi összefoglalásnál. Hiszen ez az első átfogó korszak-monográfia, amely közli minden bemutatott festő életrajzát, minden eddiginél bővebb bibliográfiát ad, valamint a képjegyzékben a közgyűjteményekben lévő alkotásoknál leltári számokkal is szolgál. Látszólag apró, de rendkívül fontos momentum. Mindent meg akartunk ugyanis tenni, hogy megkönnyítsük a kutatók és a kurátorok dolgát a remélhetőleg egyre gyakoribb külföldi kiállítások előkészítésénél.

A szövegeket illető karakteres, bár túlontúl általános kritikád néhány megjegyzése fontos pontján érinti képszerkesztői munkámat is. A Gresham-körről és a római iskoláról szóló tanulmányokat egyaránt művészeten kívüli szempontok alapján bírálod, mikor jogos politikai ellenérzéseidet a művészi kvalitásra is kiterjeszted. Az én értékítéletemben az általad „szocialista művészszolgaként” aposztrofált Pátzay korai szobrai vagy éppen Bernáth és Egry képei a magyar művészet történetének legjelentősebb értékei között vannak, s ezekből semmit sem von le esetleges későbbi politikai, művészetpolitikai szerepük vagy alkotói kifáradásuk. Az lenne a bűnük, hogy túlléptek korai, avantgárd korszakukon?  A kocka, a geometria és a tördelt vonal nem azonos a kvalitással. Ha Bonnard és Vuillard lírai hangja hiteles lehet a harmincas években is, akkor engedjük ezt meg a kifinomult költői világot megidéző Bernáthnak is. Ha csupán az évszámok bűvöletében, a nemzetközi avantgárd dramaturgiája alapján tájékozódnánk, sokakat kellene lefokoznunk a magyar művészet értékes alkotói közül. Kis túlzással: mindenkit. Nehezen találhatunk olyan művészeket, akik egész életükben az európai festészet fővonalában alkották műveiket, akik minden mozdulatukkal hiteles remekművet hoztak volna létre. Kivételesek azok a pillanatok is, amikor szinkronban mozogtunk a világgal. Fel kell ismernünk, hogy művészetünk töredékes, s egyes festőink is csupán részletekben, egy-egy korszakukban alkottak hitelesen és magas színvonalon. Nincsenek igazi „húzóneveink”, mint például az osztrákoknak Klimt, Schiele és Kokoschka, s nincsen „húzócsoportunk” sem, mint az orosz avantgárd vagy a cseh kubisták. Biztos vagyok benne, hogy nekünk valami mást, a művészettörténet hagyományos kánonján kívüli vezérgondolatot kell találnunk, ha fel akarjuk emelni festészetünket. Meg kell fogalmaznunk azt az üzenetet, amit hitelesen és eredményesen képviselhetünk, s melyben művészetünk legjobb oldala domborodik ki. A könyv hozzájárulhat ehhez a folyamathoz, hiszen a sokféleség, a feldolgozás gazdagsága és színvonala visszasugárzik a művekre.

Egyik legsúlyosabb kifogásod, hogy a Modern magyar festészetben nincs nemzetközi kitekintés, melyet szerinted az oldalak tetején és alján futó kisméretű reprodukciókkal lehetett volna megvalósítani. Úgy véled, hogy ennek elkészítése csupán „tipográfiai problémát” jelentett volna. Én másként látom. A könyv egyik nagy erénye az egységes képi világ, a harmonikus, erőt sugárzó vizuális rend. Ennek megteremtése lehetetlenné vált volna az oldalak széttördelésével. Ráadásul a fejlődéselvű, évszámokhoz kötődő, modernista történeti szemlélet egyoldalú, igazságtalan, s ránk nézve kedvezőtlen eredményt hozó mércét állított volna festészetünk mellé. A magyar vörösbor nem tud jobb lenni a franciánál, a lehetetlennel nem érdemes kísérletezni.

Örömmel töltött el, hogy sok esetben megérezted a képek kiválasztása és elrendezése mögött megbúvó „rejtett” utalásokat. Tudatosan törekedtem arra, hogy egy olyan struktúrát hozzak létre, mely kellően összetett és gazdag ahhoz, hogy önálló életre keljen. Az utalások több rétegben, számos elágazási pontot érintve jelennek meg, minden nézőnek más és más, több és kevesebb értelmezési lehetőséget felkínálva. Ezért lehetséges az, hogy néhol – például az aktos „esszéknél” – úgy érzed, hogy szűkíteni lehetett volna a képek áradatát. Ám számomra a könyvben megjelenő aktok nem csupán aktok. Árkádikus elvágyódás, finom szexualitás, vaskos testiség, öröm, szenvedés, erő és kiszolgáltatottság szólal meg bennük. S erre éppen az a blokk az egyik legjobb példa, amit – elmondásod szerint – „feszengve” néztél. A 454. oldal, Pollatschek Lili, Oelmacher Anna, Basch Edit, Kmetty, Kontuly és Szabó Vladimir képeivel többek között arról a különbségről szól, ahogy egy férfi és egy nő nyúl a női akt témájához, s mellette arról is, hogy az akt lehet csupán test, lehet ember és lehet kiszolgáltatott, már-már megalázó meztelenség is, mint Szabó Vladimir frontálisan beállított, mereven szembenéző, brutális pontossággal és részletességgel megfogalmazott nőalakjánál.

Elöljáróban: nem lóg az otthonomban egyetlen Batthyány Gyula-kép sem. Itt nem – a Te szavaiddal szólva – szerelemről van szó. Ez inkább egy tudatos, kontrollált érzelem, ami a magyar és a nemzetközi művészet ismeretéből fakad. Biztosan nehéz megérteni azt, hogy valaki, aki Vajdáért lelkesedik, meglássa a kvalitást Batthyány festészetében is. Pedig csupán arról van szó, hogy lehet élvezni a málnaszörpöt, a finom borokat és a különböző ásványvizeket, s fel lehet ismerni ezeken a valóban eltérő területeken is az igazi értéket. Sok időmet töltöttem külföldi múzeumokban. Hosszú éveken keresztül hetente, kéthetente utaztam nyugatra, hogy megnézzek minden jelentős és kevésbé jelentős kiállítást, megismerjem a nagy fővárosi és az apró vidéki múzeumokat. Megtanultam, hogy a világ másként tekint a művészetünkre, mint mi magunk, s hogy többféle „legális” ízlés és művészi értékítélet határozza meg az emberek képekhez való viszonyát. Batthyány életműve a magyar festészet egyik nagy lehetősége a nemzetközi hírnévre. A külföld sokkal élénkebben reagál rá, mint a legletisztultabb festőinkre. Igazi esély, mert azt a fajta virtuóz, mondén témafestészetet testesíti meg, amellyel – megfelelően válogatva és rendezve – igazi, átütő, Tamara de Lempicka felfutásához hasonló sikert lehetne elérni. Sajnos nem olyan erős a magyar festészet, hogy lemondhatnánk egy ilyen lehetőségről. Ha a Musée d’Orsay-nak nem kínos állandó kiállításán szerepeltetni a hihetetlenül érzékeny festőiséggel alkotó László Fülöp egy művét, akkor nekünk is kötelességünk felismerni a Batthyány Gyulához hasonló művészek értékeit. Többek között ezért is nem egy szűk, elitista válogatást készítettem a könyvben, mely nekem és neked, s még néhány embernek tetszik, s ezért nem mondtam le mindazokról, akik a látványosabb, dekoratív, könnyebben befogadható, de egyaránt kvalitásos festészetet szeretik. Sokáig gondolkoztam azon, hogy két könyvet csinálok: egyet befogadó, széles spektrumot átívelő hozzáállással, és egyet szigorú ízléssel, kikezdhetetlen nevekből és főművekből összeállítva. Végül a mellett döntöttem, hogy egy könyvben valósítom meg mind a kettőt.

Batthyányhoz hasonlóan Patkó, Aba-Novák, Vaszary és Bernáth beválogatott műveinek számát is sokallod. Utóbbi egyértelműen kakukktojás, hiszen képei a húszas–harmincas évek magyar festészetének legjelentősebb értékei között vannak. Írásodban megemlíted a „kontextuálás” fontosságát, azt, hogy érdemes volna öszszehasonlítani mindazt, ami a közép-európai térség művészetében megszületett. A környező országok festészetét ismerve nyugodtan kijelenthetem: minden szomszédunk örömmel elfogadná bármely, általad kritizált festő életművét, sőt a legjobb festőik között tartanák számon.

Szavaid szerint „lelomboznak” Nagy István emberábrázolásai. Bevallom, bő tíz évvel ezelőtt nekem is hosszú időt vett igénybe, míg felismertem a bennük rejlő kivételes értékeket. Sokáig nem tudtam mit kezdeni megkésettnek hitt naturalizmusukkal, hiszen én is évszámok alapján tájékozódtam, s a nyugat-európai festészet stílusfejlődéséhez viszonyítottam a magyar művészetet. Ezek a bevett, mechanikusan alkalmazható kategóriák azonban éppen az igazi, őszinte művészet esetében válnak használhatatlanná.

Kiemeled azt az oldalpárt, amelyen Vajda és Anna Margit „fejei” találkoznak. Fontos állomás ez a hely a képek sodrásában. Magányos, csendes, külvilágtól menekülő befelé fordulás, s egy zaklatott, vérvörös kiáltás. 1937 és 1948. A két kép között pedig kimondatlanul is a vészkorszak és a világháború feszül. Néhány ponton érzékeltetnem kellett a történelem kikerülhetetlen jelenlétét. A 693. oldalon Bálint Endre Halottak napja című képe nem azért jelenik meg egész oldalon, hogy „agyonüsse” a mellette álló alkotásokat, hanem mert készítésének dátuma 1956. Ország Lili korai, szürrealista korszakának Kórója, a vele párba állított, Jeruzsálemben készült Panaszfallal a visszatérőkre emlékezik: ez a túlélés oldala.

Nem csak a történelem s a nagy témák térnek újra és újra vissza a képek áramlásában, hanem néhány fontos, az ezredfordulóról visszatekintve különösen aktuálissá váló művészi attitűd is. Czimra Körtés csendélete és Román almái is ezért kerültek egymás mellé: a művészi szerénység és egyszerűség példái. A letisztult, csendes tájak és a keveset mondó csendéletek a két köteten átívelve hét évtized művészetét fogják át, Egrytől Czimráig, Tornyaitól és Nagy Istvántól Román Györgyig.

Czimra Gyula képeinek megítélésében egyébként is gyökeres a véleménykülönbség közöttünk. Saját világgá érő stílusát finom torzítások, egyéni arányrendszer jellemzi, ahol a szín szoros és logikus kapcsolatban áll a konstrukcióval. Czimra „fentről”, a grand art világából lép „vissza”, a népi és a primitív törzsi művészet eszköztárából vegyít stíluselemeket saját festői világába. Őszinte és tiszta, csendes melankóliával átjárt képei arra is lehetőséget teremtettek számomra, hogy sajátos figurativitásuk által beemeljem a könyv 1945 utáni részébe az onnan csaknem teljesen száműzött ábrázoló elvű festészetet. Czimra egyik képéhez szorosabb, személyesebb szál is fűz. Zugligeti végállomás című művén gyermekkorom kulisszái a klasszikus művészet témájaként tűnnek fel.

Úgy véled, nem vagyok következetes abban a kérdésben, hogy kit tekintek magyar festőnek. Javasolsz egy definíciót, mely jó és logikus, mint ahogy szerintem a könyv előszavában megadott meghatározásom is az: „…elsősorban azokra koncentráltunk, akik jelenlétükkel vagy rendszeresen hazaküldött és kiállított műveikkel a magyar művészeti élet szerves részesei voltak.” Költői kérdésedre tehát az a válasz, hogy az általam alkalmazott logikával Csernus és Lakner természetesen nem fog „kihullani a hazai művészek közül”, hiszen műveik emigrációjuk után is megjelentek és hatottak a magyar művészeti életben.

Néhány szót a fényes papírról. Ez az egyik leggyakoribb kritika. Tudom, s a könyv készítése során is tisztában voltam vele, hogy létezik egy trendi ízlés, egy elegánsnak tartott, cool képi világ, melyben a matt, a tompa az értékállóval és a hitelessel, a fényes a talmival, a tartalmatlan csillogással azonosul. Tudatosan átléptem ezen a divaton, mert többre tartottam a fényes papírnak azt az elvitathatatlan előnyét, hogy a felületén tartja a festéket, s így hitelesebben adja viszsza a színeket, használata élénkebb koloritot, erősebb vizuális hatást eredményez.

Néhol játékosan, gátlások nélkül nyúltam a magyar festészethez. A művészet van annyira komoly dolog, hogy el lehessen játszani vele. Többek között ezért is mertem feltenni az első kötet végén azt a látszólag tudománytalan kérdést, melyben száz megszólított híresség öt kedvenc festője felől érdeklődtem. Csupán egy komoly tréfa volt ez is, mégis a legtöbben erre reagálnak. Tudtam, hogy így lesz. Ilyen a világ. Azért még senki sem gratulált, hogy például Németországban felkutattunk egy mindeddig ismeretlen, korai Bortnyik-főművet, de mindenki izgatottan elemezte e kis, játékos közvélemény-kutatást. Ez is példa arra, hogy a jól kezelt, személyes érzelmeket felvillantó verbalitás valóban nagy erővel bír, s erre több példával is szolgáltam a kötetek lezárásainál. Bár írásod egyik részében erre utalsz, reméltem, hogy fel sem merül, hogy a válaszokat „sorvezetőként” kellett volna használnom a képanyag válogatásakor. Ez „csupán” egy üzenet a palackban, amihez évek múltán majd mérni lehet az értékrend változását. Az eredmény azt is megmutatja ugyanakkor, hogy az egyéni vélemények összegzéséből kiolvasható egy hiteles értékítélet, amelynek alapján a művészi kvalitásra is következtethetünk.

Azt sem emelte még ki senki, hogy a fotózás soha nem látott színvonala teljesen új minőségi szintre emeli a bemutatott festményeket. Csupán egyetlen példa a sok száz közül: Rippl-Rónai Kalitkás nő című képe. A magyar festészet egyik emblematikus alkotását számtalan könyvben reprodukálták már. Az utóbbi években szinte kizárólag egy sötét, homályos, elrontott fotó felhasználásával, melyen minden pasztózusabban felvitt ecsetvonás élesen becsillan, fényes vonalhálóval beborítva a nőalak ruháját. S ez nem elsősorban pénzkérdés, hanem az odafigyelés, az érdeklődés és a vizuális igényesség hiányát jelzi. Hosszú éveken keresztül ez az elemi hibákkal terhelt reprodukció ismétlődött minden fontos publikációban. Kiállítási katalógusok, monográfiák, albumok és plakátok lapjain. Ez nem apró, elhanyagolható probléma, hanem a legalapvetőbb, legfontosabb kiindulópont: ha nem látható pontosan, minden részletre kiterjedően, hogy mi van a képen, nem lehet hitelesen beszélni róla. Ez ismét a verbalizmus hiányát érintő kifogásodhoz kapcsolódik, s indokolja válaszomat is: előbb a vizualitás, aztán a verbalitás.

Sok kérdés volt bennem, amelyeket ezzel a könyvvel válaszoltam meg. Mit lehet tenni, ha egy ország festészetét nem ismerik külföldön, s mellesleg otthon sem? Elvárhatjuk-e azt, hogy messziről, sok száz vagy ezer kilométer távolságból eljöjjenek Magyarországra, meglátogassák nem éppen felemelő látványt nyújtó múzeumainkat, s megpróbáljanak bejutni a jelentős magángyűjteményekbe? Szervezzek egy kiállítást és próbáljam elhelyezni Európa vagy Amerika valamelyik kulturális fővárosában? Evidensnek tűnt, hogy csak egy könyv létrehozása segíthet a helyzeten. De milyen legyen? Írjam le gondolataimat a magyar festészetről, s betűkkel érveljek képeink művészi értékei mellett? Engem mindig elsősorban maga a tárgy, a vele való személyes találkozás érdekelt, a megnézhető, kézbe vehető, megtapintható műalkotás. Nem akartam olyan könyvet, mely betűkkel van tele, de olyan művészetről mesél, melyet nem tud bemutatni. A Modern magyar festészet a szemnek készült, itt a kép a főszereplő. Ha maguk a bemutatott műalkotások meggyőzik az érdeklődőt, akkor utat talál majd más könyvekhez is.

Írásodban felteszel egy fontos kérdést: „…lehet-e abban a világban, amelyben a verbalitás dominál, nem verbálisan, önmagukkal a művek felvonultatásával a reprezentációt elvégezni? Létre lehet-e hozni egy narratívát, amely értelmesen és hitelesen fejezi ki a szerző szándékát?” A válaszod: nem. Én azt mondom: nyilvánvalóan igen. Ezt teszi többek között minden kurátor, minden kiállítás-rendező. Mindezek ellenére szerintem is fontos a verbalitás. Használni is fogom, de most még nem volt itt az ideje. Tudatosan nem éltem még vele, mint ahogy gyűjteményes köteteimnél is hátraléptem, hogy mások mondjanak véleményt a művekről. Előbb a képek, aztán a szöveg.

Harminc aukció és több mint tíz kiállítás megrendezése, nyolc-tízezer festmény elhelyezése után, százat is meghaladó jelentős magángyűjtemény ismeretében jól tudom, milyen körültekintő döntést követel a művek kiválasztása, környezetük létrehozása, hogyan reagálnak egymás közelségére a műalkotások. Választás és elrendezés. Ez a két kulcsszó a magyar művészet bemutatásánál és interpretálásánál. Éppen a töredékesség miatt. Hiszen a töredékekből kell az ígéretet felvillantani. Erre törekszik a könyv. Ha ezt az ígéretet jól, hitelesen mutatjuk be a világnak, az esélyt ad a magyar művészet nemzetközi elismeréséhez. A Modern magyar festészet ezt a célt szolgálja, s meg is fogok tenni mindent, hogy elérje. És ez a könyv hatni fog. Tudom. De legalább ennyire fontos, hogy itthon inspirálóvá váljon. Mióta 1996-ban megjelentettem a gyűjteményemet bemutató első albumomat, már több mint tíz magángyűjtő tette hasonló formátumú könyvben nyilvánossá kollekcióját. Szeretném, ha a Modern magyar festészet is hasonló reakciókat gerjesztene.

Nagyon tetszett, ahogy írásod elején megidézted gyermekkorod egyik fontos momentumát. Képeslapok művészeti reprodukcióit rendezgetve kreáltad meg a saját, éppen aktuális művészi értékrendedet tükröző rangsorokat. Mentegeted magad, hogy talán „megbocsátható egy kamasznak, (...) hogy egy olyan területre is »bevitte« a versenyt, ahol annak semmi helye nincsen”. Miért ne lenne? Ezt csinálja minden kurátor, minden gyűjtő, minden muzeológus, mindenki, aki műalkotások közelében él. Én magam huszonhat éve minden nap evvel foglalkozom. Értékelek és választok. Gondolatban és valóságban. E nélkül nem lehet jó műgyűjteményt összeállítani, jó múzeumot, fontos kiállítást létrehozni. Művészeti könyvet sem. A te cikkednek is az az üzenete, hogy csak úgy lehet hitelesen megszólalni, ha az alkotásokat egyenként megvizsgáljuk és értékeljük. A Modern magyar festészet megszületése új dimenziót nyit a művészetről szóló hazai diskurzusban. Mostantól már csupán idő és elszánás kérdése, hogy valaki létrehozza személyes válogatását. Fogják az én könyvemet, vágják szét, s építsék meg a saját világukat. Válasszanak és csoportosítsanak. Ez a könyv egy szótár is, mely alapot adhat ahhoz az új diskurzushoz, melynek segítségével mindenki létrehozhatja személyes, képekből álló narratíváját.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges