Farkas Pál

Nyomtatóbarát változat

Magyarország még a Németh-kormány idejében felfüggesztette az építkezést, és döntött a nagymarosi erőmű elhagyásáról, a bősi erőmű sorsát pedig további, a korábbinál jóval szélesebb körű tudományos vizsgálatok elvégzésétől és kiértékelésétől tette függővé. Ezt a döntést az új kormány is elfogadta, és átemelte saját programjába, majd ez év áprilisában hosszas halogatás után végre a magyar parlament is egyértelmű határozatban rögzítette, hogy új magyar–csehszlovák szerződés megkötését kell kezdeményezni a vízlépcsőrendszer munkálatainak végleges lezárására és a károk közös rendezésére.

Marián Calfa útjának hivatalos programjában nem szerepelt a bősi erőmű sorsát érintő megbeszélés, a csehszlovák miniszterelnök azonban minden bizonnyal úgy vélte, a magyar fél szóba hozza a kérdést, másképp aligha jelölték volna a tárgyalódelegáció tagjaként Dominik Kocingert, a bősi vízlépcső szlovák és egyben szövetségi kormánybiztosát. Antall József, aki különös módon hivatalba lépése óta elzárkózott attól, hogy határozottan állást foglaljon ebben a politikai, gazdasági és környezetvédelmi szempontból egyaránt rendkívüli jelentőségű ügyben, most már talán maga is úgy érezte, hogy személyes presztízsét is latba kell vetnie a kérdés megnyugtató rendezése érdekében. A magyar tárgyalási stratégiának pedig mindenképpen olyan súlypontváltás irányába kell mozognia, amely a közvetlenül érdekelt szlovák technokraták által erősen befolyásolt szlovák kormány döntési hatáskörét radikálisan szűkíti, és a rendezést döntően magasabb szintre, a szövetségi kormány hatáskörébe utalja.

Kényszerpályán?

A szlovák kormány ugyanis egyre inkább belemerevedik abba a magára erőltetett pózba, amely nemzetmentő akciónak kívánja láttatni az erőműépítés befejezését, sajátos logikával vállalva a Husak-rendszer szellemi örökségét. A megépítés mellett kardoskodó okfejtés, igencsak ismerős, nemrég még vezető magyar vízügyi tisztségviselők szájából hallhattuk őket. Vladimír Meciar kormányfői hattyúdala Budapesten újra csak arról szólt, hogy az államközi szerződést nem lehet egyoldalúan felbontani, a csehszlovák fél nem rendelkezik olyan dokumentummal, és ilyet a magyar féltől sem kapott, amely a szerződés felbontását alátámasztaná. Az unalomig ismert érvek között megtalálható volt, hogy a létesítményt ma már olcsóbb befejezni, mint az építkezést leállítani, kiderült, hogy a vízlépcső minimális ökológiai beavatkozással jár, az állításokkal ellentétben földrengésbiztos területen épült, és mindenben megfelel a biztonságtechnikai, árvízvédelmi és hajózási előírásoknak.

Erre az érvelésre duplázott rá a szlovák parlament közelmúltban hozott határozata, amely az újabb, szlovák szándék szerint utolsó megegyezési próbálkozásnak tekintett tárgyalás előtt kemény hangú ultimátumnak szeretne látszani, valójában azonban nem több egy újabb, feltehetőleg kevés sikerrel kecsegtető próbálkozásnál. Az új miniszterelnök, Jan Carnogursky – aki egyáltalán nem tartja pozíciójával összeférhetetlennek, hogy testvére, Ivan a bősi vízlépcsőt építő Hydrostav cég vezérigazgatója – még elődjénél is szilárdabbnak igyekezett mutatkozni a határozatot ismertetve. Kijelentette, hogy június 15-ig az illetékes miniszterek irányításával a beruházók és kivitelezők megteszik mindazokat az előkészületeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a munkálatokat meg lehessen kezdeni az úgynevezett C variáns szerint. Ez azt jelentené, hogy a szlovákok önkényesen elterelnék a Dunát Rajka fölött, tisztán csehszlovák területen, és a vizet egy újonnan megépített ideiglenes csatornán át az üzemvízcsatornába s azon keresztül a bősi erőmű turbináira vezetnék. Ez az ideiglenes megoldás a bejelentés szerint Csehszlovákiának közel egymilliárd koronába kerülne, amit persze ugyanúgy a magyaroktól szeretnének majd feltehetőleg behajtani, mint azokat az ellenőrizhetetlen és fenyegetően magas összegeket, amelyek Carnogursky szerint a magyarországi munkálatok leállításának Szlovákiában okozott vesztesége. Ez a veszteség tavaly állítólag több mint kétmilliárd korona volt, az idén már négymilliárd, jövőre pedig hatmilliárd koronát is elérhetne.

Nem nehéz leleplezni, hol sántít a Meciar–Carnogursky-féle, mára már parlamentileg is szentesített elképzelés. Hiszen nem kell feltétlenül túlzott alapossággal áttekinteni az utóbbi években a magyar sajtóban megjelent cáfolatokat, elég a sokat emlegetett józan paraszti ésszel gondolkodni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, aligha nevezhető minimális ökológiai beavatkozásnak több ezer hektárnyi erdő kiirtása, több tízezer hektárnyi nagy értékű termőföld használhatatlanná tétele, a talajvíz szintjének csökkenése hatására bekövetkező szikesedés és erdőpusztulás, növény- és állatfajok kiirtása vagy elűzése hagyományos élőhelyükről, hárommillió ember egészséges ivóvízkincsének veszélyeztetése, Közép-Európa legszebb vizes erdőségének holdbéli tájjá változtatása – és akkor még nem szóltunk a nemzetközi jogi bonyodalmakról.

Határtalan érzés

A nemzetközi jogi bonyodalmak pedig aligha kerülhetők el a Duna egyoldalú és önkényes elterelése esetén. Ez a lépés ugyanis éppen annak a trianoni békeszerződésnek az egyik pontját sérti, amely nemcsak a jelenlegi európai status quo alapja, hanem mellesleg a mai Cseh és Szlovák Köztársaság állami létének is. A békeszerződés az adott szakaszon a határvonalat a Duna mindenkori fősodorvonalában határozza meg, így a fősodorvonal erőszakos megváltoztatása Magyarország nagyhatalmak által is garantált államhatárának megváltoztatását, területi integritásának megsértését jelentené. A korábbi kormányok közti tárgyalásokon szó volt arról, hogy a határvonalat államközi szerződésben rögzítik, és megállapodnak kisebb területcserékről, de ez az elképzelés nem bizonyult keresztülvihetőnek, mert az „erősebb” békeszerződés rendelkezéseit kétoldalú szerződéssel nem lehet megváltoztatni. Csak zárójelben tesszük hozzá, hogy ha a vizet az üzemvízcsatornába terelnék, oda kerülne a Duna fősodorvonala is, amely három szlovákiai magyar falut ezáltal most már északról kerülne meg, azaz – a békeszerződést szó szerint értelmezve – visszajuttatna Magyarországnak.

Érdemes mindehhez kiegészítésül felidéznünk Mádl Ferenc tárca nélküli miniszter véleményét, aki a kormány meghatalmazottjaként vezeti a magyar tárgyalóküldöttséget. Mádl kiemelte, hogy a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer megvalósításáról, az üzemeltetésről kötött magyar–csehszlovák államközi szerződést nem a kellő alapossággal és szakszerűséggel készítették elő, nem veszi figyelembe az alapvető nemzeti érdekeket, és sok tekintetben nem felel meg a nemzetközi jogi normáknak, így nem rendelkezik a szerződés módosításának vagy megszüntetésének esetére érvényes teendőkről. Tegyük hozzá, a szerződés fel sem veti a váratlanul bekövetkező elháríthatatlan esemény, az úgynevezett vis maior jogi következményeit.

A magyar fél valóban egyoldalúan függesztette föl az építési munkálatokat, amire Csehszlovákia most a Duna egyoldalú eltereléséről hozott döntéssel reagál. De a két döntés között minőségében, indokoltságában hatalmas a különbség. Miközben a szlovák parlament elhamarkodottnak tűnő és kissé elkeseredett döntését nem tudja ésszerű és főleg törvényes indokokkal alátámasztani, addig Magyarországnak nem volt más lehetősége, mint az építési munkák fölfüggesztése, ahogy Mádl Ferenc mondta, „időközben ugyanis világossá vált, hogy olyan ökológiai katasztrófát idézhetünk elő a létesítmény elkészítésével, amely egyebek mellett milliók ivóvízkészletét veszélyeztetheti mindkét országban. A nemzetközi jogi normák szerint ez ökológiai szükséghelyzetnek minősül.”

Mádl Ferenc azt is kiemelte, hogy a szerződés a létesítmény üzembe helyezésének alapfeltételeként írta elő a vízszennyezés radikális csökkentését a Dunába csatlakozó folyók mentén, kiemelten kezelve a városi és ipari szennyvizek tisztítását. Ebből a 80-90 százalékban a csehszlovák felet terhelő kötelezettségből azonban szinte semmi sem valósult meg.

Sámsondi Kiss György, a vízlépcső magyarországi kormánybiztosa a maga részéről még abban is kételkedik, hogy a sokat emlegetett C változat több lenne műszaki vázlatnál. A kiszivárogtatott elképzelés gyakorlatilag értékelhetetlen, mert műszakilag nem megvalósítható, egy bonyolultabb, kivitelezhető változat pedig a megjelöltnél jóval többe, sok milliárd koronába kerülne, nyilatkozta.

Bármennyire is idegesek tehát szomszédaink, bármennyire szívesen játszanak el az erőmű egyoldalú működtetésének gondolatával, feltehetőleg józan eszükre hallgatva tárgyalóasztalhoz ülnek majd, és nemcsak június végén, hiszen aligha várható könnyű és gyors megegyezés. Nemigen érthető azonban a magyar kormány példátlanul puha és kontúrtalan tárgyalásvezetése, igaz, ebben Mádl Ferenc csak elődei nyomdokain halad.

A magyar kormány aktívan kezdeményező tárgyalásvezetés helyett passzív, kivárásra játszik, ami egy kevéssé kiszámítható és megbízható partnerrel szemben nem a legajánlatosabb taktika. Hiába igaz az, amit Mádl Ferenc mond, hogy a C változat hivatalos tárgyalási jegyzőkönyvekben sehol sem szerepel, így hivatalosan nem is létezik, ha közben a szlovák parlament elfogadta. „Most a másik félen van a sor, hogy kezdeményezzen. Mi ebben a pillanatban nem tehetünk mást, mint hogy várunk.” Most épp a tárca nélküli miniszter mondta ezeket a mondatokat, de nem hangzanak ismeretlenül, hallhattuk már valamennyi elődjétől. Vajon miért ér rá ennyire minden magyar kormány, miközben Csehszlovákia eddig sem állította le az építkezést, és most is gőzerővel folytatja?

Renegát polgármesterek

Külön fejezetet érdemel az az ügyetlenség, amellyel a már nyilvánvalóan bukott kormányfőként ideérkező Meciart komoly tárgyalópartnerként fogadták hivatalának utolsó napján, mintegy „biztosítva” ezzel a tárgyalások sikertelenségét. Különösen nehezen érthető mindez a tárgyalásokat két héttel megelőző Mádl–Meciar titkos találkozó után, amelyen azért ki kellett derülnie egynek s másnak, ha azt a sajtóval el is felejtették közölni.

Magyar oldalról az utóbbi hónapokban egyetlen határozott lépésre került sor: kiírták a visegrádi–nagymarosi térség tájrendezési és folyamszabályozási tervpályázatát, melynek értelmében a hatalmas fenntartási költséget felemésztő és a Dunakanyart súlyosan sebző nagymarosi munkagödör elbontását 1992-ben meg kell kezdeni. Az már más kérdés, hogy könnyen lehet, a munkagödör kotrásán milliárdokat kereső vállalatok most majd saját korábbi munkájuk szanálásával tehetnek szert újabb milliárdokra. A csehszlovák kormányzat helyzete persze elég nehéz. Az építést támogató érvek mögött nem nehéz fölismerni az elavult és környezetszennyező szlovák ipar összeomlásának fenyegető képét és a vele járó százezres munkanélküliséget, amelynek megoldásáért, úgy látszik, minden eszköz latba vethető. Sajnos Szlovákiában mintha sokan újra akarnák éleszteni a nacionalizmust és a sovinizmust, felújítani ezt a soha be nem vált receptet, ami egyszerűbbnek tűnik, mint a valódi megoldások meglelése. A ma is magyarlakta Csallóköz kézenfekvő célpontja ennek a gondolkodásnak, a veszélyeztetett emberek tiltakozását demagóg módon kívülről irányított, hazaáruló akciónak beállítva. De a tiltakozás Csehszlovákiában is egyre erősebb, és nemcsak az erőmű közvetlen környezetében, ahol 81 polgármester a továbbépítés ellen foglalt állást. Hasonló véleményt nyilvánított a Szlovák Tudományos Akadémia és a szövetségi parlamentben helyet foglaló Zöld Párt is.

Calfaságok

Külön figyelmet érdemel Marián Calfa szövetségi miniszterelnök nevének sajátos magyar jelentéséhez méltó tárgyalási taktikája. Calfa eddig nem tudta vagy nem akarta elérni, hogy a tárgyalásokat csehszlovák részről ne a továbbépítésben érdekelt mindenkori szlovák miniszterelnök vezesse. Az ultimátumként megnevezett utolsó június végi tárgyalás előtt esedékes magyarországi látogatását betegségre hivatkozva lemondta. De néhány nappal ezelőtt még ereje teljében tárgyalt az erőműépítés ügyében éppen elég sötét szerepet játszó Frank Vranitzky osztrák kancellárral – bizonyára csehszlovákiai atomerőművek leállításának ígéretével manőverezve –, és érveit a kancellár állítólag „megértéssel hallgatta”. Felmerül az emberben az a kérdés is, vajon a világkiállítás ügyében bekövetkezett váratlan bécsi fordulatnak és annak a magyar sajtóban is megszellőztetett kormányzati elképzelésnek, hogy esetleg más városokat, például Pozsonyt ajánlatos lenne bevonni a világkiállítás megrendezésébe, nem lehet-e köze a mára áttekinthetetlen hazugságok és elhallgatások szövedékével körülfont bősi erőműkérdéshez.

Ezen a ponton ajánlatos megállni, a találgatások innen már sehová sem vezetnek. Csehszlovákia mindenesetre keményen próbálkozik azzal, hogy nemzetközi támogatást szerezzen, és vélhetően a kérdést előbb-utóbb a Pentagonále-tárgyalások keretében is felveti majd. Csak remélni lehet, hogy addigra már egy személyi állományában és szemléletében megújult magyar környezetvédelmi vezetéssel találja magát szemben.

• Környezet