Véletlenül a német tévé beszélgetőműsorára kapcsolok, Helmut Schmidtet nézem. Az ősz államférfi folyamatosan cigarettázik, fekete-fehér felvételeken lehet ilyet látni, akkoriban szabad volt még. Schmidtnek most is szabad: a németeknél tényleg igaz, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Az exkancellár fújja a füstöt, közben sosem a kérdezőre, hanem maga elé néz, koncentráltan válaszol. Azt mondja, Tibet ügyében Európának nem szabad beavatkoznia, mert nem biztos, hogy tudjuk, mi a jó, és mi a rossz.

Nem tudni, hogy az ajkai Meseparkban lévő Vuk-szobrot simabőrűek vagy szimpla kretének firkálták-e össze horogkereszttel, de a mesehősök rezignáltan veszik tudomásul, hogy úgy látszik, ők sem úszhatják meg. Pedig ők egy másik oldalhoz, pontosabban más lapra tartoznának. Sokan már ott tartanak, hogy át akarják íratni magukat.

Az amerikai doktori programra jelentkezőtől esszéket kérnek az egyetemek, hol külön esszét az élet ágas-bogas jellemzőiről és külön a nagyívű szakmai tervekről, máskor e két tematikát ajánlott egymásba illeszteni.

Hallgatni, kérem, azt kell. Páholyból a hol zord, hol kevésbé zord idő zihálását, nézni, mi zajlik itt, beburkolózni a hallgatás elegáns, skótkockás takarójába. Hallgatni titokzatosan, dacosan, keményen, ellenállóan (oder ellenállhatatlanul), elkeseredetten, tépetten, dühödten, bőszen, ádázan, összeszorított fogakkal, fölényesen, szenvedélyesen, elnézően.

Ezen a héten sem lottóztam. Tehát szerencsém volt. Átkozott szerencsém. Ha lottózom, nyilván nem egy szelvénnyel játszom – nem vagyok hülye! –, legalább néggyel. Több szelvény – több esély.

D. szegény vajdasági fiatalember, édesapjával él rogyadozó, verett falú házukban. Összvagyona a számítógépe, motorbiciklije és II. világháborús német katonai sisakja. Ebben jár munkára, pincér a falu egyik kocsmájában. Kedvence a Kárpátia Zenekar. Utálja a szerbeket. Meg a cigányokat.

Falura utazni olyan, mint kádban újságot olvasni. A lehető legjobb! A lehető legmacerásabb! Miközben falura zötyögünk, elátkozunk mindenkit, elsősorban a tatárokat, akik ott toporognak a hágóknál, országunk feldúlására készülődve, nem hagyván a gondos székelységet gödreink belapátolásával foglalatoskodni.

Van egy kis ház Budán. A nagyapám építtette, még a múlt század húszas éveiben. Ott éltek a szüleim, ott nevelkedtünk a testvéremmel. Úgy fest a dolog, hogy ez a ház már nem sokáig áll.

Lehet a Magyar Gárda létrehívását alul- és túlértékelni, lehet olyan szégyenteljesen ostobán viselkedni, mint a médiasztárocskákhoz dörgölőző hadügyminiszter teszi, lehet fogadkozni és átkozódni, de a lényegen mindez mit sem változtat. A Jobbik által létrehozott paramilitáris, kétségtelenül a neonáci imázsnak megfelelő szervezet a liberális baloldal hosszú évek óta tartó szellemi hanyat­lásának, a kortárs kultúra kérdéseire való válaszképtelenségének köszönheti a létét.